– Egyáltalán mi köze a sportnak az Európai Unióhoz, a közösség jogrendjéhez?

– Bár a sport az európai kultúra integráns része, jelentős gazdasági érdekek mozgatta iparág is, amely természetszerűleg az unió szerveinek hatáskörébe tartozik.

– Ha milliárdos bizniszként tekintünk a sportra, akkor ez így természetes, nem?

– Ha evidenciaként fogadjuk el, hogy a sport csupán üzlet, akkor igen, csakhogy a sport több ennél: szolgáltatás, szórakozás, egészség, életmód, kultúra… Összetett ágazat, amely ennek megfelelő szemléletet kíván. A tisztán üzleti alapú felfogás komolyan veszélyezteti a sport jövőjét, mivel azt az autonóm szabályozást kezdi ki, amely a sport alapjait képezi. Hallott már például a Meca-Medina-ügyről?

– A miről?

– Nos, David Meca-Medina és Igor Majcen két hosszútávúszó, akit 1999-ben doppingvétségen értek. A versenyzők egyformán négyéves eltiltást kaptak, amit aztán megtámadtak. Miután a lausanne-i Sportdöntőbíróságon sikertelenül próbálkoztak, az Európai Bizottsághoz, majd az unió bíróságához fordultak. Versenyjogi indoklással támadták a doppingszabályokat. A természetesnek ható elutasítások után azonban az Európai Bíróság 2006-ban jogerősen kimondta: a versenyjog felülírhatja a sportszabályokat. Azaz a szervezet leszögezte: egyetlen sportszervezetnek sincs joga aránytalanul sok ideig korlátozni a sportolót a munkavégzésben. Bár a bíróság a két úszó eltiltását arányosnak vélte, egy örökös eltiltás szinte biztosan fennakadna a rostán... Az eset rámutatott arra, hogy minden eltiltás – függetlenül a sportszabályoktól – külön elbírálás alá kerülhet. Egy péket sem lehet élete végéig eltiltani a kenyérsütéstől.

– Az efféle ellentmondásokból fakadó konklúzió meglehetősen ijesztőnek tetszik.

– Mert az is! Míg korábban az uniónak csak az alapelveit kellett érvényesítenie a sport területén, mint például a szolgáltatások vagy a munkaerő szabad áramlása, addig a Meca-Medinaügy óta már a versenyjogot is. Pedig korábban sem volt egyszerű a helyzet: hogy mást ne mondjak, 2001-ben a FIFA csak hosszú tárgyalássorozat végén érte el, hogy az unió elismerje, a játékosok kizárólag meghatározott időszakokban igazolhatók át. A közösség ugyanis a munkaerő szabad áramlását korlátozó regulaként értelmezte a rendelkezést, vagyis az átigazolási szisztémát. Hiszen egy munkavállaló akkor vált munkahelyet, amikor csak akar...

- Ebben az esetben azonban minden sportoló egyben EU-polgár is, így felvetődik a kérdés: nem rendül meg a nemzeti válogatottak helyzete?

- A kérdés jogos. Nos, a nemzeti alapú összetétel elismerése is része volt a fent említett tárgyalássorozatnak. Félek, ha ma kerülne az Európai Bíróság elé egy ügy, amely ezt a kérdést feszegeti, nem lehetnénk biztosak a döntésben ... Éppen ezért az EU csúcsszerveinek felelőssége óriási: meg kell védeniük a sportot, amit leghatásosabban úgy tehetnek, ha visszaadják szabályozási autonómiáját.

- Úgy tetszik, zajlik az élet a a sportjog területén...

- A legújabb jogi „csemegét" a labdarúgás szolgáltatja. A Chelsea elcsábította Gael Kakutát, a fiatal francia tehetséget a Lens csapatától, amiért a FIFA - némi pénzbüntetés mellett - eltiltotta az angol együttest az átigazolástól 2010-ben. A lausanne-i Sportdöntőbíróság felfüggesztette a FIFA-döntést ítélethozataláig. Egy ilyen szintű csapat esetében az átigazolási stop az egyik legsúlyosabb szankció, így valószínű, hogy az angolok a végsőkig elmennek igazukért. A végállomást ismét az Unió intézményei jelenthetik. Az ügynek jelenleg nem annyira a jogi, mint üzleti vonatkozásai kapnak elsősorban teret, tekintettel arra, hogy a bizonytalan jövő miatt a Chelsea-nél nagybevásárlás várható a télen;, akinek igazán értékes portékája van, érdemes arrafelé házalnia.

– Az eddigiek alapján az uniósszervezetek inkább támadják a sportot, semmint védik.

– Tévedés! A közösség sokkal inkább lehetőség, mint akadály. Egyedül az Európai Unió védheti meg a kontinens sportját az Európai Uniótól.

– Mégis, hogyan?

– Először is: ideje, hogy az EU olyan sportkoncepciót dolgozzon ki, amelynek nyomán a sport érdekeit érvényesíteni tudja saját jogrendjében. Ehhez jó kiindulópontot jelent az a néhány sor, amely a nemrég elfogadott lisszaboni szerződésből a sportra vonatkozik. Azokat a mondatokat sajátos, önálló területként elismerő tartalommal kell megtölteni, s akkor a sport a kultúrához hasonló státuszt kaphat a közösségben.

– Miért vonakodik megérteni, elismerni az unió, hogy a sport különleges része a társadalomnak, nem pusztán egy iparág?

– Mert amint jelentős engedményeket tesz egy piaci szegmensnek, s a sport a maga milliárdos forgalmával ilyen, akkor jó néhány további piaci szereplő áll majd sorba a kasszánál... Hiszen a birkatenyésztők vagy az atomtudósok munkája szintén fontos a közösség számára, s ne legyen kétségünk, ezen szakterületeknek is megvannak a maguk specifikumai.

– Akkor hát?

– Már több fontos uniós dokumentum is rögzíti a sport speciális karakterét; az idén a sportot az idézett lisszaboni szerződésben, azaz az unió legmagasabb szintű jogforrásában is nevesítették. Bíznunk kell abban, hogy az unió vezetői megfelelő irányelvekre és szabályokra váltják a sport elvben elismert különleges szerepét. Ha nem, akkor...