Még abból a válogatottból is ki tudott ragyogni, melyben Jeney "Pierre", Gyarmati Dezső vagy idősebb Szívós István tündökölt. E bálványok között játszott irányítót a balkezes Markovits Kálmán, akit pólós társai - származása nyomán - az ötvenes években is "Gróf úrnak" szólítottak. Játéka finom volt, akár a megjelenése és a stílusa; eleganciáját egész életében megőrizte. Ezért aztán különösen érdekes, hogy csak azért nem lett háromszoros olimpiai bajnok, mert 1964-ben összetűzött Laky Károly szövetségi kapitánnyal, és a szakvezető kihagyta a tokiói keretből.

Ám így is nagy diadalokat ért meg, sőt az 1952-es ötkarikás győzelem után főszerepet játszott az 1956-os címvédésben. Nem "csupán" azzal, hogy a medencében brillírozott azon a (pontveszteség nélkül, 20:3-as gólaránnyal megnyert) vízilabdatornán, amely a magyar-szovjet találkozóról és Zádor Ervin vérző arcáról kiváltképp emlékezetes maradt, hanem azzal is, hogy a magyar válogatott az ő javaslatára alkalmazta először a zónavédekezést (főként az orosz, azaz grúz "medve", Msvenieradze semlegesítésére).

Markovits nagy idők nagy alakja volt; a pólós parádék közül idetartozik az 1958-as budapesti Eb, amelyen végképp meghonosodott a kifejezés: "megszáradt a labda". A csapatkapitány attrakcióinak jelentős szerepük volt abban, hogy az utóbb edzőként és klubelnökként is tevékenykedő, a Barcelonát 1981-ben BEK- és európai Szuper Kupa-győzelemre vezető legenda bekerült az úszó Hírességek Csarnokába, mint "a legokosabb és leggyorsabb vízilabdázók egyike".

Az egyetemes magyar sport megkerülhetetlen egyénisége családja körében hunyt el. Sportfamília feje volt: hitvese, Balogh Márta korábbi világbajnok kézilabdázó, míg fia, Markovits László a Vasas jelenlegi ügyvezető elnöke. (Első felesége, Szőke Kató úszásban nyert ötkarikás aranyérmet.)

S valóban örök nyugalmat adhat neki, hogy hiába ment el, halhatatlan marad.