- Hol nem érteti meg magát? -

Beszélek magyarul, bolgárul, oroszul, németül, angolul; megy a szláv vonal is, azaz a cseh, a szlovák, a szlovén, a bosnyák, a horvát, a szerb, a macedón, az ukrán, ebből adódóan a többi szovjet tagköztársaság nyelve... - Ehhez képest Olaszországba jár nyaralni kilencvenegy óta. - Ahol a kedvenc zöldségesemmel prímán tárgyalok az ebédhez valóról, sőt, a végén azon kapom magam: milyen jól diskurálgatunk az életről is.

- Szófiában született, tízévesen már Budapesten élt: hová tartozik?

- Remekül tudok elvitatkozni azon, hogy bolgár vagyok-e vagy magyar... Például a nagybátyám Pécsett végezte az orvosi egyetemet, és a Budapesten élő anyukámmal alighanem marad is Magyarországon, ha utolsó évesként, negyvenháromban nem tűnődik el azon: az előző évfolyamokból hány kollégáját vezényelték ki a frontra. Mivel eltűnődött, a család meg sem állt Szófiáig. Ott aztán gyorsan túlestek a háborún, minthogy a Vörös Hadsereg egy nap alatt végzett Bulgáriában. Magam bolgár apától születtem, ám háromévesen is csak magyarul beszéltem, mivel magyar nagymama vigyázott rám. Bolgárul kényszerből tanultam meg, mert az oviban senki nem értette, mit szeretnék.

- Hogy lett ebből Magyarország?

- Anyukám odakint a kulturális intézetben a magyar szekciót vezette; ő fogadta a nem külügyi vonalon érkező delegációkat, például színészeket, sportolókat. Tízéves voltam, amikor felajánlották neki, hogy vegye át az akkor induló budapesti bolgár kulturális intézetet, majd a megbízatás lejárta után is maradtunk, mivel itt sokkal szabadabbnak éreztük magunkat. Nyolcadikosként azért egy évre kiküldtek az NDK-ba, hogy legyek szíves jól megtanulni németül; ott kaptam életre szóló lökést a sporthoz.

- Logikus...

- Odakint komolyan vették az általános iskolai testnevelést: az év végén legalább húsz sportágból vizsgáztatták a tanulókat. Magam leginkább futballozni szerettem, ám hazatérve, az Eötvös Gimnáziumban Harmath József, alias Juszuf bácsi diszkréten jelezte, itt inkább kosárlabdázni kellene. Csak az Eötvösnek tizenegy csapata volt, ráadásul akkoriban kaptam kedvet az edzőséghez, a bíráskodáshoz és a fordításokhoz is.

- Menjünk sorban...

- A barátnőm is az Eötvösben játszott, és addig kiabáltam a lelátóról, amíg a lányok azt nem mondták: ha ennyire okos vagy, eddzél minket! Huszonöt évig visszajártam... A játékvezetés úgy kezdődött, hogy egy női meccsre nem érkezett meg a bíró, s mivel rendre ott ültem a tribünön stírölni a csajokat, engem citáltak a pályára. Negyvenkilenc éves koromig vezettem... A fordítás magától jött: anyukám tolmácsolt is, ám mivel anno nagy létszámú delegációk érkeztek Bulgáriából, nem mindre jutott ideje. Egyszer, jobb híján, beugrottam; később már név szerint is kértek, főként, ha, mondjuk, német-bolgár-orosz tolmács kellett. Egynapi munkáért ezer-ezerkétszáz forint járt: ekkor a fizetések úgy kétezer forint körül mozogtak... De dolgoztam becsülettel; amikor például a bolgár elvtársból az ötvenfokos pálinka kihozta, hogy szemét románok, akkor azt fordítottam: az elvtárs nem száz százalékban ért egyet a román elvtársakkal.

- Miért nem lett kosárlabdázó?

- A Közgázon fölmértem: vannak nálam jobbak. Edzőként pedig már a BKV Előrénél dolgoztam, amikor döntenem kellett: trénerség vagy bíráskodás? Mindenesetre annak idején több beosztásban is tehettem a magyar kosárlabdáért. Ifjúsági bizottsági vezető voltam, amikor egy ifi Eb előtt azzal fordultunk dr. Hepp Ferenchez, a sportág világhírű alakjához, hogy Franci bácsi, ez a csapat is erős, az is, arról nem is beszélve... És, minő véletlen, a riválisok végül a másik csoportba kaptak besorolást.

- Játékvezetőként és máig aktív ellenőrként komoly nemzetközi pályát futott be: mi volt a csúcs?

- Egy apának melyik gyermeke a legkedvesebb? Még akkor sem tudok választani, ha egy Albert Schweitzer-emléktornán fújtam az ifjú Arvidas Sabonisnak meg Drazsen Petrovicsnak, s vezettem szovjet-amerikai döntőt. De ért másféle élmény is: egy belgrádi kupameccsen a hazaiak pedzegetni kezdték, mibe kerülne, ha, khm..., jó ítéleteket hoznék, mire az illető előtt számolni kezdtem: még lenne másfél évtizedem bíróként, az ennyi meccs, ennyi napidíj, satöbbi, tehát a végszámla ötszázötvenezer márka. Többé nem fordultak hozzám ilyen kéréssel.

- Meg se kérdezem, mit gondol a mai magyar kosárlabdáról...

- Az jó, mert akkor olyan választ kellene megfogalmaznom, amilyet a pálinkamámoros banketten a román elvtársaknak.