Az utánpótlás-nevelésben fontos szerepet betöltő, hátrányos helyzetű gyermekeket is felkaroló klub elnöke, Horváth János azt mondja: kisebb csodára lenne szükség ahhoz, hogy talpon maradhassanak.

A Kaposvár, a Siófok és a Veszprém csapatát is megjárt korábbi élvonalbeli labdarúgó 1996-ban alapította meg a becenevét viselő focisulit, ahol elsősorban óvodás és kisiskolás gyermekeket tanít a futball alapjaira. Csapatai már több mint háromszáz kupát nyertek hazai és külföldi tornákon, s volt példa arra is, hogy legyőzték a Real Madrid gyerekgárdáját. Horváth János, alias Mézga bácsi tanítványai közül mind többen tűnnek fel az NB I-ben. Nála kezdte karrierjét Gosztonyi András is, aki tagja volt az egyiptomi világbajnokságon bronzérmet szerzett U20-as válogatottnak. Ritkán ugyan, de Horváthnak is kijut a sikerből: a gyerekek egészséges életmódra neveléséért, s kiváló labdarúgóedzői munkájáért néhány hete vehette át a Magyar Sportért emlékérem ezüst fokozatát.

A sikerek dacára a klub évről évre közelebb sodródott az anyagi összeomláshoz, mára pedig végveszélybe került. Mert – ahogyan Horváth János fogalmaz – „elismerésekből, hátlapogatásokból nem lehet nevezési díjat, számlákat fizetni, márpedig a klubnak az érmeken, kupákon meg egy jókora hitellel terhelt mikrobuszon kívül semmije sincs”.

Cseppet sem túloz az elnök. Pályát az egyesület mind a mai napig nem mondhat a magáénak; annak is örülhetnek, hogy az egykori kaposvári textilgyár sporttelepén megtűrik őket, pedig a létesítmény korántsem XXI. századi. Az öltözőknek használt dohos, leharcolt helyiségekben villany, fűtés és víz sincs. A pálya göröngyös, a kapuk előtti méretes gödrökben eső után bokáig ér a víz, a háló lyukas, s ha a tizenegyespontra tennék a labdát, annak talán a fele is eltűnne a mélyedésben. Ennél is lehangolóbb a klub anyagi helyzete: az egyesület egy év eleji betörés következtében eladósodott. A tolvajok elvitték a gyerekek felszerelését, a cipők, mezek, labdák pótlása pedig – az adományok dacára – felemésztette a Mézga minden tartalékát. Emiatt a 2009/2010-es bajnokságban az eddigi négy helyett már csupán két csapat nevezésére futotta, arra csak is kölcsönökből. Kértek ugyan részletfizetési lehetőséget a Magyar Labdarúgó Szövetségtől, de elutasító volt a válasz... A klub állami, önkormányzati támogatást nem kap, s egyetlen szponzora van csupán. A támogatótól befolyó összeg is csak arra elegendő, hogy fizessék a gyerekeket meccsre szállító egyesületi kisbusz törlesztőrészleteit. A tagdíjakból származó bevétel összege csak jelképesnek tekinthető. A klubban jelenleg 120-130 gyermek futballozik, ám a havi háromezer forintos tagdíjat jó, ha ötvenen ki tudják fizetni.

– Van olyan tanítványom, akinek hetente ötször tizennyolc kilométert kell gyalogolnia, hogy ott lehessen az edzésen. Apja és anyja is munkanélküli, ezért nemhogy autóra vagy bérletre, még ennivalóra sem futja nekik. Hát hogyan kérhetnék tőle és a többi, hozzá hasonló helyzetben lévő sráctól tagdíjat? – kérdezi a klubelnök, aztán keserűen hozzáfűzi: – A talpon maradáshoz menedzserszemléletre, kemény üzletelésre, rámenős lobbizásra volna szükség, csakhogy erre én képtelen vagyok. A napokban kezdtem el adományokat gyűjteni a hagyományos, december 12-i jótékonysági futballtornánkra, amelyen a srácaink és a meghívott hátrányos helyzetű gyerekek fociznak egyet, aztán pedig teletömhetik a hasukat. Megkerestem több céget, s amikor elmondtam, hogy mi a lenyúlás gyanúját is kerülnénk, ezért nem készpénzt, hanem hurkát, kolbászt, édességet, játékot, labdát szeretnénk kérni, az igazgató urak többsége egyszerűen kinevetett.

Az 58 éves Horváth János –aki a főállásban hat somogyi általános iskolában óraadó testnevelő tanár – hosszan hallgat, mielőtt válaszolna arra, mi lesz ezután az egyesülettel.

– Belefáradtam a túlélésért vívott harcba, a legszívesebben feladnám az egészet, felszámolnám a klubot, a gyerekeket pedig más egyesületnél helyezném el. Csakhogy ettől éppen a srácok tartanak vissza. Amikor felvetettem nekik, hogy jobban járnának, ha máshol folytatnák a munkát, ahol megfelelőek az edzéslehetőségek, jók a pályák, egy emberként álltak ki mellettem. Miattuk nem tehetek mást, küzdök tovább, várom a csodát.