Poénok poénnoka
- Erre a kérdésre mondják: sokat kellett rajta gondolkodni. De kikerülhetetlen: hol kezdődött?
- A Petőfi Gimnázium pingpongasztalánál. Nem voltam teljesen ügyetlen, így aztán suli után a Déryné presszó melletti klubba is lejártam ütögetni. Egy napon letévedt a terembe a francia tulajdonú Fonciere Biztosító főigazgatója. Tetszhetett neki, amit látott, mert odajött, és közölte, hogy lenne egy ajánlata. Azt mondta, ha leigazolok a budapesti másodosztályban szereplő klubjukba, kapok egy kombinált utazási bérletet. Gondoltam: tinédzserként profi lehetek? Naná, hogy igent mondtam.
- Felteszem, a karrier innentől meredeken fölfelé ível.
- Ahogy vesszük. Játékosként az NB II-nél magasabb szintre sosem jutottam. Ugyanakkor előbb csak edzőpartner lettem a 44. számú Építők női csapatánál, majd szakosztályvezető annak utódegyesületénél, a Helyiipari SC-nél. Ebben a minőségemben kerültem a szövetség elnökségébe, és odaragadtam a székhez.
- Csak azt ne mondja, hogy megbánta!
- Furcsa lenne: abban a majdnem három évtizedben a világbajnokságokon négy arany-, három ezüst- és hét bronzérem, az Eb-ken huszonegy első, tizennégy második és huszonhárom harmadik helyezés volt
a magyarok termése. Ez összesen hetvenhárom dobogós helyezés.
- Rosszul számol: ez csak hetvenkettő.
- Nem, nem. Egyet tudniillik még én is nyertem hozzá. Az angliai Európa-bajnokságon Bátorfi Csilla kétszer vette át ugyanis a horvát Primorac oldalán vegyes párosban szerzett aranyérmét: mivel az eredeti ceremónián a magyar helyett az izraeli himnuszt játszották el, addig ütöttem az asztalt, amíg másnap meg nem ismételték a díjátadást.
- Ez volt a legjelentősebb sportvezetői teljesítménye?
- Nehéz a választás. Magam például előkelő helyre sorolom azt is, hogy higgadt tudtam maradni, amikor az 1979-es, phenjani világbajnokságon azzal riasztottak: Klampár dobálja a halakat.
- A halakat?
- Először én sem akartam hinni a fülemnek, pedig igaz volt a hír. Tibi a szálloda halljában lévő akváriumból sorra szedte ki a guppikat, egyenként földobta őket, és szakszerű műugróbíróként pontozta a gyakorlataikat. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jórészt nekem köszönhetően nem vezették el az észak-koreai rendőrök.
- Jól tudom, hogy Jónyert a vámosok viszont igen?
- De csak azért, mert nem volt elég körültekintő. Franciaországból hazatérőben egy hatalmas guriga ruhaszövetet egyensúlyozott a vállán, az ügyeletes finánc azonban felismerte őt, és szemérmesen elfordította a fejét. Pista azonban egy óvatlan pillanatban úgy fejbe kólintotta a köteg véggel, hogy elkerülhetetlenné vált a kérdés: mégis mit cipel? Másfél méter vásznat - szólt a válasz, mire a tiszt felhördült: "Jónyer elvtárs, hát ez legalább húsz méter!" Ja - vette a lapot a világbajnok -, azt hittem, a szélességét tetszik kérdezni... Kis híján lemaradt a calcuttai vb-ről, pedig igazán kár lett volna érte, mert Indiában egyesben és párosban is győzött.
- Könyvíráson elmerengett már?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de a humoreszkeknél tovább eddig nem jutottam. Ezekből még a Népsportban is megjelent néhány. Az egyiket Feleki László, a magyar sajtó legendás alakja úgy méltatta a Képes Sportban, hogy rég nevetett ilyen jót. Gondolhatja, kihúztam magam rendesen.
- Kihúzta az időt is szépen...
- Ezzel nem tudok vitatkozni. A szövetségben elfogyasztottam tíz elnököt, két szemműtéten estem át, volt bokatörésem és lábon kihordott infarktusom is. Csodálatos időket éltem.
- Tudja, hogy a java még hátravan?
- Hetvennyolc évesen?
- Juhos Józseftől, a mostani technikai igazgatótól hallottam, hogy hamarosan életműdíjra javasolják. Mit szól?
- Mindig is a kompromiszszumok embere voltam. Vén fejjel kezdjem az ellenállást?
