Nyilván megértő fogadtatást remélt, ehhez képest felháborodást kapott. A pályafutását éppen ezen a héten befejező Marat Szafin konkrétan le is hülyézte őt: az orosz szerint amennyiben azért írta meg a könyvét, mert bűnösnek érzi magát, és ez nyomja a lelkét, akkor a leghelyesebben akkor cselekszik, ha visszafizeti azt a mindössze 31152975 dollárt, amit húszéves pályafutása során pénzdíjakból fölvett, és amelyet "gyónása" szerint csalárd módon teniszezett össze.

Agassi nem tagadja drogos múltját, ám amikor pozitív doppingtesztet produkált, azzal mentegetőzött, hogy véletlenül beleivott valakinek az italába. A Nemzetközi Tenisz Szövetség illetékes bizottsága elfogadta a magyarázatot, és nem tiltotta el az amerikait; a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség azonban utólag sem hatódott meg, és bejelentette, a történtekkel kapcsolatban magyarázatot vár az ATP-től.

A közismerten úriember Roger Federer a beismerésről értesülve egyszerűen csak szomorúnak, továbbá csalódottnak nevezte magát, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben nem kérdőjeleződik meg kedvenc sportágának tisztasága. Rafael Nadal, akinek még sok nagy tornát kell nyernie ahhoz, hogy nevét olyan áhítattal ejtsék ki, mint egykor Agassiét, meglehetősen nyersen reagált a könyvben megjelentekre. "Ha már visszavonult, mi szükség a szennyes kiteregetésére? Az ilyen nyilatkozatok károsak a teniszre; én hiszek abban, hogy a sportágunk tiszta, és teszek is annak érdekében, hogy az is maradjon".

Igazán szép szavak a konkurencia által csodált fizikumú korábbi világelsőtől; az ember meg is könnyezné, ha nem emlékezne azokra a botrányokra, amelyek igencsak megkérdőjelezték a Nadal által hangoztatott tisztaságot. Elsőként legyen szabad a valamikori világelső Martina Hingis nevét említeni, aki nem másutt, mint a 2007-es wimbledoni tornán bukott meg kokainhasználat miatt. A svájci "botlása" érdekes módon nem lépte át Nadal ingerküszöbét; fogjuk rá, hogy azért nem, mert a férfiteniszezőket hidegen hagyják hölgytársaik ügyei. Akkor viszont miért nem csapták ki a biztosítékot az argentin sztártrió, Guillermo Canas, Juan Ignacio Chela és Guillermo Coria botrányai; jó, jó, egyikük sem Agassi kategóriája, de mégis csak valakik. Ahogy a szintén argentin, 2005-ben Roland Garros-finálét vesztő Mariano Puerta, akinek a lebukás után vissza kellett fizetnie a pénzdíját. Az 1998-ban ausztrál bajnokságot nyerő, nandronollal megbukó Petr Korda sem mondható éppen nímandnak. És a pályatársak ügyei? Richard Gasquet-é, Filippo Volandrié, Karol Becké, Stefan Koubeké, Ivo Mináré?

Rendben, ők csak kiegészítő emberek; Mats Wilander azért volt valaki, nemde? A hétszeres Grand Slam-bajnok svéd kokainnal tunningolta magát, ezzel "némiképp" besározva a patyolattisztának mondott sportágat. Igaz, ő nem írt önéletrajzi könyvet, vagy ha írt is, nem kerített neki akkora feneket, mint Agassi a sajátjának. Mondjuk úgy: lapított.

Az olyan váratlan, megmagyarázhatatlan visszavonulások sem bizalomerősítők, mint amilyen például Justine Heniné volt. Alig néhány nappal a 2008-as Roland Garros előtt világelsőként, négyszeres párizsi bajnokként, címvédőként jelentette be, hogy elég volt. De nem ám végleg: néhány hete sitty-sutty felbukkant, hogy szívesen folytatná, már meg is kapta a szabad kártyát az Australian Openre.

Agassi azt is bevallotta, hogy lelazsált egy melbourne-i elődöntőt, csak ne kelljen Boris Beckerrel játszania. Sőt azt sem hallgatta el: egy nagy verseny döntőjében az volt a legnagyobb gondja, nehogy leessen a parókája.

A Parókakészítők Nemzetközi Egyesülete lapzártánkig nem tiltakozott a hitelrontás miatt.