Ahogy elnézem, maga se tudja nagyon, de azért ilyen a világ, mert a két legfontosabb fajtájú ember múlik ki belőle: az újságolvasó meg a drukker. És most nehogy azt higgye, hogy viccelek. Az én apám úgy kezdte a napot, hogy még a keménytojáshoz se nyúlt hozzá, amíg el nem olvasott mindent. Az apróhirdetésekből tudta, hogy épp ki ment tönkre a környéken, a kismama rovatból meg, hogy ki csalja az aszszonyt. De olvasott politikát meg sportot is, őt soha nem verték volna át ezzel a válsággal, már a szelét is kiszúrta volna, mert egy igazi újságban ott van minden, csak tudni kell olvasni.

De nem is ez fáj igazából, hanem a drukker. Ha jól számolom, Samu bácsi volt az utolsó. Ő mindig kispárnával jött, mert a testet kímélni kell, és ha jó a meccs, az ember észre se veszi, hogyan kúszik fel a csípős, őszi hideg a csontokba, hogy aztán a pirula se szedje ki sose, és mindig ugyanoda ült, a felezővonallal egy magasságba, a tizedik sorba. Tudta, hogy szotyolát csak a Margitkától veszünk, mert az telt és zsíros, mint a hús a szoknya alatt. Neki szava volt, kérem. Ő már a meccs elején bemondta, hogy a Tututól most ne várjunk semmit, köhög a gyerek, két napja vele van, mert az asszony egy cafka, egy riherongy tót cseléd, és aki két estét nem alszik, az csak cammog a labda után. Úgy is volt, Tutunak alig volt rendes beadása, de a meccset hozták, mert akkor még csapat volt és nem sztárgyülekezet. Samu bácsi még azt is tudta, hogy a drukker emberből van, nem nyomja ki a szemét senkinek, nem is nagyon káromkodik, hát ugyanazzal a szájjal csókolja a gyerekeit, és nem azért száll vonatra, hogy szétszaggassa a kárpitot. A drukker olyan, mint a lakmuszpapír: ha rossz a kedve, akkor nem nagyon megyünk feljebb a tabellán.

Most meg milyen meccsek vannak? Hát meccs az olyan? Alig ülök le, teszem le a sört, már két góllal vezet az ellenfél. Akkor mit nézzek? Hogy lesz-e szépítés? Hát az mazochistáknak való. Tudja, akik szeretik vagdosni magukat meg csupasz seggel ülnek a szögbe. Hát én nem vagyok mártír. Meg micsoda dolog az is, hogy ott egy játékos annyit ér, mint nálunk az egész csapat? Hát akkor felküldöm a bankkártyámat játszani. Egyszer csak belebotlik a labdába. És akkor mondja meg, csodálkozzak azon, hogy a fiam kapott karácsonyra valami focijátékot a számítógépére, és addig-addig ügyeskedett, amíg a Fradival végig nem verte a Bajnokok Ligáját. Igaz, hogy eleinte minden meccs után újra kellett indítani a gépet, mert a játék nem értette, hogy a Liverpool miért nem vezet hat nullra húsz perc után, de sikerült. Mondjuk, kétszer kellett hozzá cserélni a klaviatúrát meg a képernyő is elrepedt, és a gyerek a végére már kész ideg volt, mintha Mónikától jött volna a tévéből, nem is tudtam hozzá szólni. Itt tartunk.

És hát tudunk valamit ezekről? Hogy a Torres melyik kocsmában iszik esténként, vagy hogy az Owen kivel cimborál és kinek csapja a szelet? Tudjuk, hogy az apja kit süvegelt meg és ki után hersintett a földre? Hát akkor meg hogy lehet? Egyszer elmeséltem ezt egy ügyvédnek, rám nézett, és asszonta: információhiány. Hogy ezt így hívják. Na, azzal se beszéltem többet az életben. Mert én a lélekről beszélek, fiam. Hogy papírnak, betűnek, csatárnak lelke van. Azzal ír, azzal játszik. És nehogy azt hidd, hogy ez most valami szentimentalizmus, vagy valami nyári sláger. Ez a valóság. És ebben a gyógyíthatatlan kórságban szenvedünk. Nincs a világnak lelke. Ennyi embernek már nem is juthat. Az Isten sem szakadhat ezerfelé. Így aztán már nem is meccs van, csak eredmény. Nulla-nulla. És úgy adják-veszik a játékost, mint a krumplit. Az se lepne meg, ha holnaptól már labda se lenne. Csak zavarja az embert a számolásban.

Na jó, ne vágj már ilyen fancsali pofát. Inkább nyomd el a csikket, a főorvos nem bírja, ha nem vagyunk vizitnél a helyünkön. Rá pedig figyelj, mert az apja a Dózsában volt söprögető. Ért is a vakbélhez, nem mondom. Ne csodálkozz, majd te is megtanulod, hogy egy kicsit minden összefügg.