A táblázat azt mutatja, hogy a magyar válogatott négy meccset nyert, ám igazi győzelmet csupán egyet szerzett: 2008. január 6-án diadalmaskodott, amikor a világbajnoki selejtezők 1. csoportjának koppenhágai "műsoregyeztetésén" a számunkra legkedvezőbb programot sikerült a vetélytársakkal elfogadtatni. Fogalmam sincs, ki találta ki a mérkőzések ilyetén sorrendjét; nálánál már csak az a csodálni valóbb férfiú, aki a konkurenciát képes volt meggyőzni arról, hogy mindannyiuknak így jó.

Hazai kezdés az egyik legerősebbel, idegenbeli folytatás a másikkal; tagadhatatlanul akad benne rizikó, viszont a legnagyobb favoritnak tartott portugálokkal csak a végén ütközünk meg. (Amikor már teljesen mindegy vagy ellenkezőleg, még minden lehetséges.) A sorozat közepére sikerült "becsempészni" a két leggyengébb válogatott elleni négy találkozót; ötletgazdának vigyázz, tisztelegj! Ha nem jön össze a tizenkét pont, akkor amúgy sincs miről beszélni, ha összejön, indulhat a píárakció: újra itt van a nagy csapat!

Mint egy hollywoodi álom: minden a forgatókönyv szerint történt. Az a bizonyos tizenkét pont zsebbe került - kit érdekelt, hogy idehaza nem sikerült a dánokat legyűrni, a svédek pedig menetrendszerűen elgázoltak bennünket -, ráadásul a "nagyok" oda-vissza döntetlenjeikkel rontották saját esélyeiket. Százezrekkel sikerült elhitetni, hogy továbbjutási esélyeink valósak; a két szeptemberi mérkőzés jegyeiért olyan sorok álltak, mint az 1985-ös, a hollandok ellen már világbajnoki részvevőként vívott összecsapás előtt.

A hergelés nagyszerűen sikerült, a nép már-már hisztérikusan várta a selejtezősorozat hetedik és nyolcadik sorsdöntő összecsapását. Szerencsétlen megkérdezett egykori futballisták és mai celebek, akiknek nem volt tempóérzékük kislisszolni a válasz elől, kényszeredetten tippeltek három, de inkább négy pontot a két meccsre; ebben a hangulatban kettőt (egyet?) mondani megengedhetetlen skandalum lett volna, nulla pontot jövendölni pedig kimerítette volna a hazaárulás törvényi tényállását.

A gondok mindig akkor kezdődnek, amikor elérkezik a mérkőzés(ek) napja. A kétszer három pontot bizony elvitték: előbb a semmi rendkívülit nem produkáló, mindazonáltal masszív és "összerakott" svéd csapat, majd az elmúlt évtized leggyengébb portugál együttese. Még az addig józan szövetségi kapitányt is sikerült kirángatni parttalan nyugalmából, és olyannyira felizgatni, hogy utólag nyerhetőnek lássa mindkét elvesztett találkozót.

Megint ott tartunk, mint négy, nyolc, tizenkét, satöbbi éve: a jelek szerint ismét nélkülünk rendezik az esedékes vb-t. Semmi gond, a lufisoknak erre is van válaszuk: ez a válogatott, úgymond, szerethető. Magam már azt se bánnám, ha újabb világbajnoki null-hat sokkolna; olyan jó lenne végre haragudni valamiért.