- Mondanám, hogy szegények, de így is kapnak szépen...

- Mindennek vannak ellenzői. Miért van búcsú a Lánchídon, miért van Critical Mass, Air Race, felvonulás? Na de egy város nem arról szól, hogy legalább hétvégén éljünk benne? A világon mindenütt futnak, a metropolisok vezetői szinte verekednek azért, hogy bekerüljenek a versenynaptárba. Amíg a hetvenes években a maraton ötletével előálló, Aradról származó Fred Lebow-ra úgy néztek New Yorkban, mint egy félőrültre, addig ma a Nagy Alma kerületei harcolnak azért, hogy átvonuljon rajtuk a mezőny, a korábban nem eladónak kikiáltott városnevet pedig megvette egy világhírű biztosítótársaság. Londonban triatlonviadalt is rendeznek a Big Ben alatt... A Budapest Maraton és Félmaraton huszonháromezer embert mozgat meg; külföldiek hatvan országból jönnek, és közel egymilliárd forintot hoznak az országnak. Ez hozzávetőleg annyi, amennyi a Tavaszi Fesztiválból folyik be az eseményturizmus nyomán...

- Zavarják még a kritikák?

- A versenynapok sokáig a kontraszt jegyében teltek. Napközben átéltem, milyen, amikor ezrek a saját elhatározásukból, önmagukat legyőzve, boldogan érnek célba, az esti hírekben pedig azt is láttam, hogy egy dugóban várakozó autós érdekes stílusban felel a Milyen itt ülni? kérdésre. Holott nem okoztunk nagyobb fennakadást, mint amekkorát az autósok csinálnak hétköznap. Egyszer a hetven ország kétszáznyolcvan viadalát tömörítő AIMS képviselője nekem szegezte a kérdést: Te, Árpád, itt van ez a lenyűgöző út, az Andrássy, miért nem azon érkeznek a futók a Hősök terei célba? Azt válaszoltam, hogy valóban csodálatos lenne, ha az Oktogontól ebben a szép környezetben teljesíthetnék a maratonisták az utolsó szakaszt, ám mi muszájból is igyekszünk minél észrevétlenebbek lenni. Nem értette.

- Én sem: ez a végjáték, negyven kilométer után, maga volna a kielégülés...

- Nálunk a Lehel út adja meg azt.

- Huszonegy éve kezdte, azóta a Budapest Sportirodával nemcsak rendszeresítette a futást, hanem szállította a szponzorokat. Mi a titka?

- Nem az, ami manapság is dívik a sportvezetők körében: elküldenek száz levelet, hogy tessék már támogatni, aztán amikor válasz se érkezik, széttárják a karjukat, hát, ezek se adnak. Végzettségem szerint marketingközgazdász vagyok, a gyakorlatban is megtanultam a piaci jellegű szponzorálást, és okultam a hibáinkból... Egyszer féltávnál elfelejtettük megfordítani a félmaratoni mezőnyét, így a többség két-három kilométerrel többet futott: a névadó elit cég el is hagyott bennünket. De megesett, hogy felcseréltük a kilométereket mutató táblákat: a kilences után a tizenkettes jött, aztán a tízes... Mit tehettem volna, a rendezvény végén fölálltam a pódiumra: Elnézést, a kolléga a reggelinél nem tejet, hanem rumot öntött a müzlihez... Amúgy csapatunk kipróbált emberekből áll, ám rutinból semmit nem szabad csinálni. Gratulációt csak akkor fogadok, ha az utolsó futó is célba ért.

- Maximalista?

- Nem is lehetnék más: ha a tízkor elrajtoló versenynél valami nem stimmel, legközelebb egy év múlva javíthatunk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, nálunk a futó a főszereplő, termékünk a teljesítés öröme, a célba érkezés boldogsága.

- Hát a válság?

- Markáns változás nincs, sőt: a vasárnapi félmaratonin többen lesznek a tavalyinál. Eseményeket pedig jövőre is tervezünk: akkor a maratoni 2500. évfordulóját ünnepli a világ, nálunk éppen a huszonötödik Budapest Maratonnal.

- Akár elégedett is lehetne.

- Büszke vagyok, hogy a hobbimnak élhetek.

- Nincs kedve meghatódni?

- Ilyesmi is előfordult már. Salzburgban nyaraltunk, s a reggeli futásomnál megállított egy pár, merre is kell itt futni. Én tudjam? Maga hát, maratonis a pólója, '97-ben mi is teljesítettük Budapesten, csodás volt. És akkor ott, hét óra hatkor nekem már tényleg nem kellett több.