Jenő állít be így a megfelelő vasárnapokon, ingatja a fejét, dörmög, hogy ő már csak az időmérőket nézi, mert abban talán még van némi izgalom. De azért leteszi az asztalra a sört, megigazítja a fotelt, s vár, hogy történjen végre valami. Repüljön az az elszabadult kerék, újra és újra vigyék be Massát a kórházba, legyen előzés, tempó, öldöklő verseny. Gladiátorokat akarok, nem osztályos nővért, ordítja. Az anyja is az, elég belőle egy életre. Aztán elkezdődik a futam, s mint mindig, most is öt kör után megszűnik a tülekedés, beáll a mezőny, máris lehet menni vécére, melegszendvicset enni, vasalni, agglegénykedni, beszélni politikáról, nőkről. Futam közepén már csak a számok repkednek, hogy Button egynegyvenhuszonötje talán még jó lehet Vettel egynegyvenegyötvenhármával szemben, és úgy ejtik ezt az egynegyvenhuszonötöt, mintha egy szép szőke dekoltázsáról lenne szó, valami ringó kincsről a melltartó alatt, amit csak a szakértő szem vehet észre.

De Jenő nem látja, nem és nem. Jenő szigorú kamasz, aki nem tesz engedményeket. A kudarc kudarc, a siker legfeljebb félig az.

Régen másként volt, mondja Keller. Ötvenes, vékony, folyton köhög. Bár az is lehet, hogy csak mi voltunk elnézőbbek Sennával, Mansell-lel, Prosttal. Fiatalok voltunk, tán türelmesebbek is. Láttuk még valahol azt a szőkét a sok kigyúrt, acélos test és kasztni mögött. Ma viszont már akkor is felkapjuk a vizet, ha a rangadó ötödik percében nincs gól, nem esik össze valaki a gyepen, nincs tömeges kiállítás, tragédia, dráma, szórakozás.
A sport pedig érzi ezt, és elénk jön. A kuncsaft elé, nyomott tarifákkal. Új és új arcokkal. Vérrel, verejtékkel, doppinggal. Tudsz követni?

Kellert senki sem tudja követni a házban. Elvei vannak, mondják. Nehéz ember. Meg hogy más korban kellett volna születnie. Ő még Talmáért is képes drukkolni az utolsó helyről. Hogy érjen be a célba épen, egészségesen. Igazi drukker, nagy szívvel. Az a típus, amelyik elhiszi, hogy ötgólos hátrányban sincs semmi veszve a kézilabdameccsen, pedig már csak két perc van hátra. Nem matematikát lát, hanem sportot. Amatőrszívű profikat és nem vegyipart. Az illúzió illúzióját.

Magyar átok, értitek, magyar átok, üvölti Jenő, s már kapcsolná ki a tévét, mert tíz perce, hogy nincs változás az első hétben. Rajt-cél győzelem lesz. Borítékolható volt már a felvezető körben. Kiszámítható az egész, mint egy elrontott házasság. És előtte, hiába magyarázná bárki az ellenkezőjét, még most is Baumgartner Zsolt szelleme köröz a pályán. A mi nagy sereghajtónk. Örök büszkeségünk. Az örök fiatalság ígérete. Magyar átok, ordítja újra. Nézzünk már szét! Mióta nem vagyunk kint a futballvébén, tárja szét a kezét, mintha azt kérdené, hány óra telt el a mohácsi vész óta. Csakhogy nagyobb legyen a szám. Súlyosabb a csapás.

És a Debrecen? - kérdi Keller. Még helytállhatnak. Talán egy szerény, kiizzadt null-null még összejöhet Liverpoolban. Egy vékonyka pont, ám annál nagyobb dicsőség.

Na, ja, ha a karbantartókat küldik ki a pályára - így Jenő. És mióta olyan nagy szám bedeszkázni a kaput?

Ketten vannak. Velük kapcsolom be és ki a tévét. Velük drukkolok és velük legyintek. Velük keresem a nőt a cselek mögött, a kasztnik alatt, a soha meg nem nyert aranyérmek között. Ők ordítanak, és ők duruzsolnak a fülembe.

Szeretném, ha végül csak egy maradna. A nyugodt Keller vagy az indulatos Jenő. A sport vagy a ringó mellű szőke. De nem, ők már nem találkoznak soha.