Tragikus, szörnyű, félelmetes; ilyen eset bármelyikünkkel, bármikor, bárhol előfordulhat. Ilyen esetekben - sajnos, van rá példa elég - a vétkes vagy vétlen sofőr élete is megváltozik, mivel a borzalmas pillanatok egy életen át elkísérik. Éppen ezért - mondjuk így - érthető, hogy a labdarúgóhoz közel állók elsősorban Bodnár Lászlóért aggódnak; s éppen ezért furcsa kissé, hogy akadnak kommentárok, amelyeknek az a konklúziójuk: az eset remélhetőleg nem nyomja rá a bélyegét a DVSC Bajnokok Ligája-előmenetelére.

Ha valami, ez a legkevésbé hangsúlyos kérdés, kevéssel az után, hogy a holttestet elszállították.

Hogy a sporttársak között akad, akinek közlése elsősorban Bodnár László lelkéig és a BL-ig terjed, annyiban feltétlenül természetes reakció, hogy - senkitől sem várható el ilyenkor körültekintő, megfontolt nyilatkozat - elsősorban a saját szubkultúrájának aspektusából látja-értelmezi a helyzetet, a gyorsan orra alá dugott mikrofontól is zavarodottan. Az már elgondolkodtatóbb, hogy a vonatkozó írások és közlemények hangsúlya is eltolódik ebbe az irányba. A féltés, a sajnálat, az együttérzés nyilván helyénvaló, mindazonáltal a péntek éjjeli tragédiában meghalt egy ember, akit szintén szerettek, akit most a családtagjai-barátai siratnak.

Ha úgy tetszik: pénteken meghalt egy ember, akit még el sem temettek.

És ez a körülmény a megszólalások többségében legföljebb mellékszálként volt olvasható.

Alig három nappal a tragédiát követően, hétfő délelőtt az volt a latolgatás tárgya, hogy Bodnár László pályára lép-e szombaton a válogatottban. (Végül is nem lép.) Mármost normális ember ilyenkor nem latolgat, főként mert azt aligha gondolhatja bárki is komolyan, hogy szombaton Bodnár László képes volna futballozni, a feladatára koncentrálva nagyközönség előtt szerepelni.

Szilágyi Sándor, a Debrecen cégvezetője szombati televíziós nyilatkozatában azt közölte, amit ilyenkor kell: az egész csapat együttérzését fejezi ki az elhunyt családjának.

Utána kis csöndnek kellett volna következnie.