Körbetekintek: ránézésre a legtöbb induló félprofi, a mezőny nagyobb része rövid- vagy középtávú triatlonos tapasztalattal bír. Sokan személyes kihívásnak érzik a táv teljesítését, és egyre többüknek az Ironman jelenti a fő motivációt. Az idén több mint 350 elszánt ember indult a nagyatádi megmérettetésen.

Jómagam első Ironman-felkészüléséhez két évre volt szükség: előfordultak a napi többórás kerékpározás utáni félmaraton futó- és négy kilométeres úszóedzések is. Köszönettel tartozom Kropkó Péternek, Székely Mózesnek, a BEAC Polython Triatlon Klub vezetőjének és Kis Gyulának, a klub szakmai vezetőjének, az idei Ironman országos bajnokság második helyezettjének, minden segítőnek. Külön köszönet Székely Kolosnak; nélküle és a családom nélkül nem sikerült volna.

Reggel fél nyolc. Stopper indul, rohanás a gyékényesi bányatóba. Rengetegen úsznak körülöttem, a startnál és a fordulóknál akaratlan kézitusa folyik, adok-kapok minden oldalról. A felfordulásban látni szinte semmit nem lehet, az úszás másfél órája alatt még az óriásbóják is csak igen nehezen kivehetők. Pillanatok alatt használhatatlanná válik a szemüvegem a szivárgó víz és a pára miatt, szinte semmit sem látok. Mindenki tempósan úszik, de a táv negyedénél már nyúlik a mezőny.

A felénél 50 méter futás a parton, majd újabb kör a vízben. Azt is letudom, nehéz lábakkal a depó felé veszem az irányt. Gyors átöltözés, ugrás a kerékpárra: nekivágok a 180 kilométernek. A profik közel 40 km/órás átlaggal haladnak, az amatőr 30-35 körül. A pálya szintkülönbsége az idő előrehaladtával egyre több holtpontot eredményez. Féltávtól egyre többször kérdezem magamtól, hogy "miért is indultam el?"

Száztíznél már kicsit könynyebb. A megfontoltabb embereket lassan, szisztematikusan előzöm. Edzői tanácsra hallgatva folyamatosan eszem, és iszom, ha kell, ha nem. Ha valaki megéhezik vagy szomjas: már késő, elrontotta. A mezőny vége fárad, ismét előzök. (Később a futáson ez megboszszulja magát, de most még nem tudom). Egy versenyző az útszélen áll - a gyomra erősen tiltakozik a terhelés ellen. Százötven kilométernél egy másik kerékpáros fekszik az árokparton.

Hihetetlen, de végül elfogy a száznyolcvan kilométer. Gyors, frissítő, hideg vizes zuhanyzás és ruhacsere (a profik, velem ellentétben, ezt az időveszteséget nem engedik meg maguknak). Kezdődik a maratonfutás, strandidőben: kilenc és fél óra szenvedés után tizenhat kör. A hatodik még jól megy (15 km), a hetedik és a nyolcadik viszont olyan izom-, de még inkább agyi holtponttal jár, ami miatt már-már lemondok a teljesítésről. (Nem véletlenül mondják, hogy az Ironman a futással kezdődik.)

A harmincadik kilométerig folyamatos küzdelmet folytatok önmagammal. Az 11. kör után átesem az utolsó, fejben zajló holtponton is. A nagyatádi szervezők osztályon felüli frissítéssel szolgálták ki a versenyzőket. Volt minden, ami szem-szájnak ingere: izo- és hipotóniás ital, víz, dinnye, banán, keksz, energiaszelet, szőlőcukor. És rengeteg önkéntes segítő. Az utolsó két körben nagyon enyhe gyomorháborgással érkezik a reménysugár: úgy érzem, mégis sikerül.

Ráfordulok a célegyenesre, a közönség még éjjel 11 óra után is szurkol. A hangosbemondóban hallom a nevem és a bűvös szót: Ironman. A versenyóra 15:45:13-at mutat: végre átszakítom a célszalagot. Az átélt eufóriát kívánom mindenkinek - ezt érezni kell. Megérte.