Randa egy állatfaj vagyunk mink, ez a helyzet (lásd még: a média mint negyedik hatalmi ág teszi tönkre a világot; ezüstérmes a globális felmelegedés).

Mindazonáltal olykor elvetődgethetünk ide meg oda, s - fene a kíváncsiságunkat - kezünkbe veszünk néhány lapot, látunk-hallunk sajtótájékoztatót is. Érdekes, ilyenkor mindig az a furcsa érzésünk támad, hogy a média a cikkeivel-kérdéseivel igazából csak a munkáját végzi, és a sportoló is azért versenyez-válaszol, mert ez a dolga. Kukacoskodó, vérszagra gyűlő, sőt kritikát megfogalmazó zsurnalisztát is láttunk már eleget; például Berlinben, ahol Iszinbajeva rúdugrónő - alig huszonnégyszeres világcsúcstartó - érvényes kísérlet nélkül hullott ki a döntőből, s ahol a gaz kollégák kőkemény kérdésekkel várták a szivacsról lejövet. Ne tessék meglepődni: Iszinbajeva szeme se rebbent, legott kimerítően válaszolt. Miként így tett - hogy mást ne mondjunk - az 1998-as labdarúgó-világbajnokságon Zagallo brazil szövetségi kapitány is, akit országa tudósítói szinte minden mérkőzés után össztűz alá vontak. Miért nem ez játszik, miért nem az? Miért nem így, miért nem úgy? Zagallo - útban a vb-döntő felé... - aligha volt boldog, viszont reflektált. De szakírónk látott már falhoz állított Scolarit is; a szakvezető előzőleg pontveszteség nélkül nyerette meg Brazíliával a 2002-es vb-t, ám Portugáliában - amelynek csapatával kisvártatva Eb-ezüstérmes lett - elkövette azt a hibát, hogy lecserélte Figót. Ki ez, mi ez? Figót?

Az élet már csak ilyen: állandó kontroll alatt van mindenki. Képzeljék, még mi is: ha elrontunk egy hírt, nem simogat meg érte minket senki. Vagy itt van a Bayern München: 2001-ben elnyerte a Bajnokok Ligáját, a négy hónappal későbbi, monacói Szuper Kupa-döntőben ellenben 3-2-re kikapott az UEFA Kupa-első Liverpooltól. Idézzük a Frankfurter Allgemeine Zeitungot: "Müncheni turisták próbálták feltartóztatni a liverpooli expresszt".

Ezért is jó, amikor azt tapasztaljuk, hogy Pars kalapácsvető tovasiet; vagy hogy hozzászólók a "ne bántsák a szegény sportolót" és a "mocskos, szemét média" tárgykörében igyekeznek véleményeket fogalmazni. Az utóbbi egyébként rendben is van: olvasói kommentárról van szó, amelyet illik megszívlelni, még akkor is, ha az úgynevezett kommentelők álnévvel, de legalább rendkívül bátran vállalják mondandójukat, s még akkor is, ha az árnyékból fröcsögő, mondjuk, szövetségi sajtófőnök az életben megejtően kedves velünk. Ha valaki sokat nyer, akkor azzal magamaga hívja föl a figyelmet magára - s valamiért az ilyenkor esedékes interjúkérést sosem utasítja el, így is van rendjén -, hanem lassan el kellene jutni odáig, hogyha az illető betlizik, akkor az szintén a saját műve, nem másé.

A média - a közvélemény érdeklődésétől korántsem függetlenül - közvetíti, elemzi a jót és a rosszat; ha időnként/sokszor túloz is vagy hibásan csinálja, attól még nem edz, nem fut, nem áll a dobókörbe, de ezt itt, most abbahagyjuk, mert a kommunikációs folyamatok analízisét az iskolában se nagyon bírtuk. Viszont azért adódik még egy kérdés. Ha a média miatt buknak a fiúk-lányok, nem lehet, hogy - a győzelmek fogadtatása és tálalása nyomán - köze is van néhány sikerhez?

És most akkor hányszoros bajnok vagyok?