Más ilyenkor addig boszszantja a feleségét, amíg az dühében mond valami érdekeset, de Krahovácz olyan kollégákat is ismert, akik gyógyszert szedtek, messzi földről hozatott teát ittak, vagy hozzáértő pofával hevertek végig a kanapén, hogy Chopint hallgassanak, pedig legszívesebben kidobták volna az egész nyivákolást a bérházi lakás ablakán. Ő meccsre járt. Nézelődni, beszélgetni. Meghallgatni Gyula bácsi, a pályagondnok és a Négy Dukátból idevánszorgó drukkerek történeteit, amelyek csak úgy lubickoltak az élet áramában, ám megírni - ezt Krahovácz már első hallásra megállapította - nemigen lehetett azokat. Ahogy hallgatta a bölcsességtől csak úgy duzzadó meséket, mindig az a sejtelem fogta el, hogy az életnél nincs nagyobb firkász, s bizony bármilyen furmányos cselekményt is találjon ki, bármilyen szereplőkkel is, mert az élet, akárcsak Phelps, az az amerikánus úszócsoda, mindig is egy jó testhosszal előtte szeli a habokat. Így aztán nem is nyersanyagért járt le a derbikre, hanem irigykedni. Irigykedni és szenvedni, mert abból, ha jól zsírozza az ember, még bármi kijöhet.

Nem volt rossz csapat az Olimpia. Olyannyira nem, hogy már évek óta rendszeresen megnyerte a megyei bajnokságot, a feljutó helyet pedig jó pénzért eladta az utána következőnek. Ebből éltek, ebből tellett felszerelésre és új fűnyíróra, s bizony ebből csaptak reggelig tartó mulatozást a Négy Dukátban kiló kolbászokkal és csülkökkel, s ahová még lányok is kerültek valahonnan. Krahovácz nem volt hivatalos ezekre az idényzáró murikra, nem tartozott úgy a csapathoz, csak egy arc, egy örökké izzadó pofa volt a pálya szélén. Egy félig senki, mert azért a pályaszéli történetek mégis szültek egy-két morzsát, novellát, tárcákat az utolsó oldalon, de ezek sem elég honoráriumot, sem elég elismerést nem hoztak a konyhára ebben a regényre berendezkedett, arisztokratikus világban. Itt még Mrozek is éhen döglött volna, dühöngött magában.

Vasárnap délelőtt történt. Akkor is, mint mindig, a tizenhatos vonalánál állt, tisztes távolban a pályától, mert még élénken élt benne a kamaszkori emlék, hogy őt tartalékkapusnak se választották be soha a grundon, szóval, ott állt akkor is, amikor Berdók Pali, a Mezőperény középcsatára ziccerben olyan szerencsétlenül találta el a labdát, hogy az messze elgurult az oldalvonalon túlra. Egyenesen Krahovácz elé. Igazi labda volt, nem olyanok, amelyekről addig írt. Látszottak rajta a stoplik vértelen sebei, hajszálrepedések és vájatok, s abban is biztos volt, hogy ha az arcához emelné, akkor egyből megcsapná a bőr fanyar illata. Rúgja má, vissza - üvöltötték a pályáról. Kis csapat volt az Olimpia, nem jutott labdaszedőre. Krahovecz várt még egy pillanatig, hátha Berdók szégyenszemre mégiscsak kifut a lasztiért, de amikor már a bíró is ingerülten nézte, belerúgott. Könnyes, mámorító pillanat volt. A labda feszes ívben egészen a kezdőkörig repült. Krahovácz nem csak a rúgás felszabadító energiáját érezte a lábában, hiszen az rögtön szétáradt az erekben, eljutott a szívbe, tüdőbe, agyba, hanem azt is, hogy hirtelen kinyílt előtte egy kapu, és azon túl a regényére látott, egy tökéletesen megírt műre, amelyben nem csak úgy téblábolnak a karakterek, hanem mindenkinek szerepe van, minden mondat megkérdőjelezhetetlenül a helyén, semmi cafrang, semmi mellébeszélés. Olyan regényt látott, amelyet, bármekkora is a kísértés, bűn megírni. Hiszen nem is csak a halhatatlanság kapuja tárult ki előtte, hanem egy pillanatra szereplőjévé vált önnön regényének. S ennél nincs is nagyobb hatalom.

Azóta nem is ír. Minek? Kinek? A kolbásznál nincs finomabb dolog a szezonzáró murikon, amikor úgy csúszik a sör, hogy azt még a mezőperényi szépasszonyok is megirigyelhetnék. És bizony játszik is. Csatár, de még soha egy gólt nem lőtt. Nem is nagyon lehet, mert legtöbbször az utolsó tíz percben engedik csak pályára, s akkor is csak csetlik-botlik, a labda messze elkerüli, de senki sem bánja, mert olyan öröm ragyog az arcán, hogy nincs az a csapat, amelyik veszíteni tudna vele. Már az is felmerült, hogy a válogatott is leigazolná. Kabalának.