Ezzel már lehet azonosulni, nem úgy, mint napjaink hazaijával. Noha minálunk gyakorta hangoztatják: az szereti igazán a labdarúgást, aki nem bántja a részvevőket - sőt van, aki előírná a riportereknek, hogy kizárólag szépnek és jónak tüntessék fel a csúnyát és a rosszat -, ám ez szándékos félrevezetés, jobb esetben téveszme. Attól ugyanis, ami a jelenlegi NB I-ben zajlik, korosztályom egyetlen tagja sem lett volna a futball bolondja. Magam imádom ezt a játékot, amely a világra gyakorolt hatását tekintve már régóta jóval több, mint sportág, épp ezért fáj annyira, hogy mi lett a valaha örömre és büszkeségre megannyi alkalmat adó hungarikumból. (Mert az volt, függetlenül attól, hogy a brazilok, az olaszok vagy a németek szintén joggal érezték a magukénak.)

Most megy - erősen fékezett habzással - a kispesti találkozó, amely épp olyan, akár a mai első osztályú meccsek többsége, a másik mérkőzés közben pedig az orosz tévések rendszeresen kiteszik a képernyőre, hogy melyik játékos milyen gyors, és micsoda távokat fut. Az adatsorok egyike láttán a magyar szpíker hetykén megjegyzi: "Na, itt vannak a futóbolondok".

Akkor mégis csak inkább a Honvéd-Kaposvár.