A tenisz és a vezetés. Ez, kérem, pillanatok alatt kihozza az emberből a jellemet, mondogatta az edzőm két labdamenet között. És tényleg: már a pályára lépés után meg lehetett állapítani, hogy ki veri a fogához a garast, kit nem hagy szóhoz jutni az asszony a bevásárlóközpontban, és kinek akadnak sűrű gondjai a férfiasságával. Ki nem bír hirtelen és konok természetével, pedig már többször tett fogadalmat, hogy megváltozik, és ki marad jelentéktelen még egy ász után is. Csak figyelni kellett az apró jeleket. Ki az, aki akkurátusan leméri a háló magasságát, és fél centi eltérés után is pályagondnokért kiált, ki szedi össze gondokkal barázdált homlokkal a mások labdáját is a meccs végén, ki csapkod, ki szentségel, és ki játszik olyan fapofával, hogy még nézni is rossz.

Van egy mondás, hogy csak az golfozik, aki már túl kövér a teniszhez. Mert egy percig se feledd, figyelmeztetett az edzőm már az első napon, hogy ez a sport csak a fotelből tűnik könnyűnek. Ott mindenki ordít, anyázik, s nem érti, hogy miért nem érte el a vonal mellé ütött labdát Federer, pedig alig karnyújtásnyira volt tőle. Aztán, amikor ő is a kezébe veszi az ütőt, s megkapja az első helyezett, nem is túl erős, nem is túl gyenge labdát, akkor jön rá, hogy a testében minden izom, minden titkos porc a tenisz ellen beszél, s több hét, hónap kell hozzá, hogy a térdet, könyököt, csuklót hozzáigazítsa az új inkvizítor követelményeihez.

Nekem nincs túl sok tekintélyem a pályán. Gyenge a szervám, kiszámítható és erőtlen, már a T-vonalnál is fogadható. A legtöbben nem is ütik meg, csak átlögybölik a hálón, én meg talpalok, amíg bírom. Nem vernek el nullra, de nekem már a négy-hat is világraszóló eredmény, s még olyankor is látom azt az erős, telt fényt a szemükben, mint amikor a terepjárós húz el a skodás mellett, és még csak nem is szidja. Talán nem is játszottak volna velem többet, ha egy meccs utáni sörözésen, a pályák fölé nyúló teraszon ki nem bököm, hogy az én nagyapám bizony teniszezett egyszer a Björn Borggal.

Hát lett ott csend mindjárt.

Nagyapámról tudni kell, hogy gyerekkorában lelkésznek készült, a Bibliával kelt és azzal feküdt, aztán a katonaságnál az egyik kimenőn heccből a vállára tetováltatta dülöngélő, suta betűkkel a Bűn az élet mondatot egy jókora lánc társaságában. Utána már úgy érezte, valahogy meg is kéne felelni a kihívásnak. Kártyázott, ivott, adósságokba verte magát, és a végén már nemcsak Istent, de a nagyanyámat is elhanyagolta. Olyan összeköttetései voltak. hogy bárhova eljuthatott. A családi legendárium úgy tudja, hogy betegségének első tüneteivel kezdett mesélni Borgról. Hogy ő annak idején Svédországban, ,74-ben vagy ,75-ben játszott vele, s bizony már akkor sem volt elájulva a tenyeresétől.

- Na, ja. Én meg Fittipaldival versenyeztem - morgott vissza az apám. Egy pillanatig sem lehetett elhinni, hogy az akkor már hatszoros Roland Garros és ötszörös wimbledoni győztes egy pályán, de talán még egy városban lehetett volna az iszákos, az életet mindig kiszínező nagyapámmal. De a történet makacsul vissza-visszatért. S ahogy egyre jobban ette belé magát a kór, úgy lett egyre tapinthatóbb az a hihetetlen mérkőzés. Érezni lehetett a felvert salak ropogását a fogaink között, az izzadtság maró szagát, vagy ahogy Borg ruganyos mozdulattal rítörnözi nagyapám nem túl acélos szerváit. Stockholm nyugodt lüktetését a platánok mögött, a szabadság hideg, de annál bátorítóbb leheletét a tarkónkon, kiknek a szabadság a diktatúra pihenőnapjait jelentették. A soha el nem érhető győzelem kacér tekintetét éreztük magunkon. És mi bólogattunk kegyeletből, vagy mert úgy hittük, így szeretjük, ezzel a tamáskodó engedékenységgel.

Aztán az agysorvadás végképp ágyba parancsolta, s azon a forró júliusi napon már papot kellett hívni hozzá. Akkor és ott még egyszer elmondta a történetet. Erős, tiszta, kétségbevonhatatlan szavakkal. Apám fittipaldizott, mi nyugtatgattuk, hogy majd minden helyrejön, meg fogja látni, csak pihenjen egy kicsit, ne erőltesse magát.

Láttam, hogy mikor engedte el a mesét. Mikor vonta talán már maga is kétségbe a család egyetlen örökségét, ezt a be nem bizonyítható legendát. A szemén keresztül libbent el, a szúrós, barna tekintetével együtt, amely mindig magához simogatta a tárgyakat. Még nem volt halott, de már az élők sem számították maguk közé. Összefüggéstelen beszéddel, hadarva távozott, mint aki az utolsó percig alkudott volna valamin a halállal.

- Akkor most igaz vagy sem? - nézett rám türelmetlenül az edzőm. A többiek is visszafojtották a levegőt.

- Na, ja. Mert én meg a Fittipaldival versenyeztem.

Szinte azonnal felcsattant a mindent feloldó, őrült nevetés. A hátamat verdesték, a kezemet szorították, mintha legalábbis én nyertem volna aznap és nem ők. Mindig ők.

Azóta se fogtam ütőt a kezembe.