Amúgy nem volt sok dolga. Jó csapat volt a Mezőretkesi Előre, biztató jövővel. A középpálya és a csatársor volt annyira erős, hogy masszívan az ellenfél térfelén tartsa a labdát, s ha az át is jött néhanap, neki csak annyi dolga maradt, hogy elrúgja. Amerre áll. Ha pedig valaki elfutott a balszélen, felöklelte. Lehetőleg piros lap nélkül. Kiscsének nem volt nagy presztízse a csapatban, ez onnan is kiviláglott, hogy amikor az edző leszerződtette az NB I-ből már kiöregedett Kiss Csabát söprögetőnek, akkor őt mindenki Kiscsé II-nek kezdte szólítgatni. Akkor gondolkodott el először azon, vajon szeretik-e őt az emberek? Vagy, ami még fontosabb, észreveszik-e egyáltalán? És hogy ez most puszta hiúsági kérdés vagy valóban húsbavágó egzisztenciális probléma? Netán arról lenne szó, hogy Kiss Csaba fontossága mégiscsak onnan ered, hogy nemcsak a posztot, de egy igazi huszárvágással, az edző lányát is megkaparintotta, pedig már egy éve letettek arról, hogy valódi kérője akad? S akkor most ő, Kiscsé II tegyen ez ellen valamit, vagy egyszerűen csak várja ki, hogy elmúljon ez a pünkösdi királyság, hiszen Sólyom Vivien mellénél már csak a kiszámíthatatlan természete nagyobb.

Fogas kérdések, két félidő sem elég felelni mindegyikre. A szurkolók éljenzése hozta vissza a földre. Me-ző-ret-kes, Me-ző-ret-kes, zúgta a vendégszektor. Most is szerencséje volt, három egyre győztek idegenben, simán, gondtalanul, s neki most se volt egyéb dolga, minthogy a meccs után kisbicskájával kikanyarítson egy darabot a gyepből, s hazavigye. Otthon már egy egész vitrint rendezett be ezekből. Sok-sok zöld medál, bioserleg: megszámolni se volt ideje. Az asszony persze duzzog, mert vele bezzeg sose törődik, hol meccsre megy, hol meccsről jön. Igazából olyan neki ez nyavalyás vitrin, fakadt ki egyszer, mintha ezzel a sok gyeppel csalta volna meg. Mintha egy halom zöld muffot tolnál az orrom elé, kiáltotta, s kövér cseppek gördültek végig az arcán.

A megoldás nem váratott magára sokáig. Rangadóra készültek, az FC Pilismajor ellen, ezen múlott a bajnokság. Ideges is volt mindenki az öltözőben, az edző hosszan magyarázott. Kiscsé az újságot böngészte; a Helyi Ászban mindig talált érdekes híreket. Egy csimpánzt klónoztak kínai tudósok, kürtölte szét most is az újság, s meglebegtette, hogy a világ titkos laboratóriumaiban már készen állnak az emberek tömeges gyártására. Ez az, csapott a lapra Kiscsé. Hát erre várt ő! Ezentúl minden alkalommal félrerakja a járandósága felét, s két szezon után már meg is rendelheti saját magát. Nem is egyet, hanem mindjárt kettőt. Egy törődne az asszonnyal: ahogy kell, cukrászdába vinné meg moziba, s a ruhatárban elfeledtetné vele azt az átkozott vitrint. A másik meg addig-addig bűvészkedne a labdával, amíg úgy tapadna hozzá a labda, mint Sebró Titihez, a Mezőretkesi Előre ékkövéhez. Percek alatt kitúrná a csapatból azt a sehonnai söprögetőt. Akár a kipukkadt lufik, úgy tűnnének el Vivien mellei, az edző szúrós szeme, és a kocsmában se hümmögnének többet, ha sört rendel gyöngyöző, szatmári szilvával. Csak egy, valóban utolsó kérdést kellene megoldani még, futott át az agyán, s nem hallotta már sem a bírói sípot, sem a fiúk ordításait, hogy miként lehetne azt a sok élményt, ami az ő megháromszorozódott testében nap mint nap felszaporodik, egy helyre gyűjteni. Valahogy átönteni az ő fejébe a csatárt és a dzsigolót, egy pontba tölcsérezni tudást, érzelmet, tapasztalatot. Mert ha ez sikerülne, hát végre maga az élet nézne vissza a tükörből. Okosan, áradó szeretettel.

S már mozdult is valami szél, mintha ez az áradat már egész közel lenne. Rengeteg ember futott felé. De jó percbe is bele tellett, amíg a kivörösödött, felpuffadt arcokon felfedezte a gyűlölet csalhatatlan jeleit. Már nem volt hova menekülni. A többiek gúnyos arccal álltak félre, utat nyitva a tömegnek. Mondják, még egy hangot se adott ki. Úgy hagyta, már-már mafla szelídséggel, hogy a talpak alatt beszakadjon a mellkasa, kinyíljon a bordák bíbor kelyhe. Ha kérdezték volna, tán csak annyit mond: sosem volt még ennél boldogabb.