Figyelemre méltó kezdeményezés a Ferencvárosé és a Szombathelyé. Olyannyira az, hogy továbbgondolásra serkent. Az összes klubot meg kellene kérdezni, melyik a kedvenc ellenfelük, így mindenki azzal kezdhetné az idényt, amelyikkel szeretné. Egymással különösen baráti viszonyban lévő egyesületek azt is kérvényezhetnék a szövetségnél, hogy szezononként ne csak kétszer játsszanak egymással, hanem négyszer, esetleg hatszor; indokolt esetben mind a harminc meccset maguk között tudhatnák le. Ha netán a huszonhetedik párharcra már nagyon megunnák egymást, a hátralévő négy meccset nem kellene lejátszaniuk, hanem kerti parti keretében jóváírnák egymásnak a hat-hat pontot.

Ennek mintájára azt is kijelenthetnék a klubok, mely csapatok antipatikusak a számukra, melyekkel nem kívánnak megmérkőzni. Indoklásként - ha ilyesmire egyáltalán szükség volna, ez még döntés kérdése - felhozhatnák, hogy irdatlan távolságokra nem akarnak elbuszozni, vagy azt, hogy nem szimpatikus az ellenfél középcsatárának életvitele, esetleg irritáló a vetélytárs mezének színösszetétele.

Merengésre késztet az a kérés is, hogy a Ferencváros hadd kezdje később az idényt, hiszen később fejezte be az előzőt. A Haladás meg a bronzérmére hivatkozhatna: újoncként érte el, idő kell a siker feldolgozásához. Azt a kérelmet sem szabad első indulatból lesöpörni, amely azt indítványozná, hogy az egyik csapat csupán az ősszel játszana, a másik meg csak a tavasszal. Lennének továbbá együttesek, amelyek már a nyáron letudnák mind a harminc meccset, a sárdagasztást kedvelők kisajátítanák maguknak a telet. Ha akadna egyesület, amely szerint túl hosszú a bajnokság, annak csak fél idényt kellene lejátszania, megszerzett pontjait megszoroznák kettővel, így jönne ki a végeredmény.

Sőt, magát a bajnokságosdit sem kellene erőltetni, hiszen csak nyűg az egész: a csapatkapitányok baráti piknik keretében a dobogósokat meg a kupagyőztest kirázhatnák snóbliban.