Középpályás berlini fal
Hajlok rá, a Herthánál töltött tucatnyi esztendő - figyelembe véve a sportág több évtizedes hazai agóniáját - hasonló bravúr, akár Pablo Forlan és Juan Ramon Veron hajdani Világ Kupa-diadala a Penarol, illetve az Estudiantes csapatával. Ifjabb Dárdai azonban a külföldi klubban sohasem játszó apukát tolja előtérbe, mondván: „Ha Pécsett elmegyünk valahova, még mindig őt ismerik meg".
Igaz, ami igaz, az idősebb Dárdai sem volt akármilyen középpályás: annak idején ugyanúgy tizenkét évet „nyomott le" a Pécs NB I-es együttesében, mint a fia (eddig) Berlinben, és az 1975-ös tavaszi nyitányon a maximális 10-es osztályzatot érdemelte ki a Népsporttól, mert négyből négy gólt vágott be az akkoriban egymás után hétszer bajnok Újpestnek (4-2). Ezután ajánlatot kapott a valaha szintén nagy hírű Vasastól, de nem ment Angyalföldre, ami kiváltképp érdekes annak fényében, hogy tíz esztendeje a fia állt ellen a Bayern csábításának. Pedig gyerekkorában a müncheni „FC Hollywoodba" vágyott... Hogy miért épp oda? Mert volt egy nagynénje, aki a bajor főváros közelében, Rohrbachban lakott, és ha Dárdaiék meglátogatták, olykor elvitte a famíliát a müncheni Olimpiai stadionba. „Itt szeretnék játszani!" - kiáltott fel a kis Pali, miközben tágra nyílt szemmel bámulta az arénát, s bár felnőttként jó néhányszor megfordult ott, számára a hazai pálya egy másik Olimpiai stadion, a berlini maradt. Már, ha ilyesmi elmondható egyáltalán német létesítményről, magyar labdarúgóval kapcsolatban...
Haza mindig Pécsre járt, sőt - profizmus ide, profizmus oda - rendre lement a régi grundra futballozni. Eleinte megannyi gyerek kiszorult a pályáról, annyian akartak játszani, de öt év elteltével már azt vette észre, hogy csak egyérintőzni tud a barátjával. (Azt, ugye, csak kettesben lehet.) Majd újabb esztendő múltán már pálya sem volt... Egyebek közt így épült le a magyar labdarúgó-kultúra, amelybe nemhogy az apuka, még a gyerek is belenőtt, olyannyira, hogy mindenféle kölyöktornák díjait elhódító tinédzser futballistaként vígan javasolhatta a némettanárának: „Tessék csak beírni a kettest, és nem zavarom az órákat." Utóbb aztán kiderült, hogy nem ártott volna a der, die, dast ugyanúgy átvenni, mint a labdát, ám Németország a müncheni látogatások dacára is elérhetetlenül távolinak tetszett, sőt a labdarúgó-növendék még Budapestre (a BVSC-hez) is úgy ment el, mintha Pécsről Berlinbe költözött volna...
Ma már gulyást vagy halászlét főz klubtársainak, Arne Friedrichnek és Andrej Voronyinnak, de nem egyik napról a másikra lakta be a német fővárost, ahol korántsem csupán a Kurfürstendamm forgataga ámította el. Jóllehet a Hertha másodosztályú volt, amikor odaszerződött, és a Zwickau elleni meccset alig kilencezren tekintették meg a helyszínen, Dárdai csak pislogott a tempótól: „Néztem balra, már jobbra voltak..." Ám nem hagyta magát elbizonytalanodni; máig azt mondja, mindent ennek köszönhet. A szorgalmának, a karakterének. Meg az édesapjának és a feleségének. A papa annak idején valamennyi meccse után értékelte a teljesítményét, és nem kényeztette a gyereket... A hitves pedig a németországi kezdetektől vele volt, s alárendelte az életét a férje karrierjének. Ő sem mindig dédelgette, inkább lelkileg erősítette urát, aki azt mondja, máig haptákban áll előtte. (Mármint a férj az asszony előtt.)
Érthető, ha pszichikailag amúgy sem gyenge hősünk hamar alkalmazkodott a körülményekhez, ami persze sok tekintetben nem volt nehéz, sőt... A németországi feltételektől egyrészt leesett az álla - leginkább az ragadta meg, hogy odakinn egy futballistának semmi mással nem kell foglalkoznia, csak a labdarúgással, az intéznivalókat rábízhatja a klub adminisztrációjára -, másrészt rájött arra: itt, kérem, minden van, csak kifogás nincs. Azt is átlátta gyorsan, hogy a kvalitásaival legföljebb a futball munkása lehet, soha nem lesz olyan művész, amilyennek például Andy Thom mutatkozott. Ám védekező középpályásként beépült a csapatba, és ma már tudjuk: a törzsgárdisták törzsgárdistájává vált. Pedig - megítélése szerint - egyszer sem játszott 10-esre, mint hajdanán az édesapja, viszont hajtott kifulladásig. Régebben jobban bírta a strapát; újabban valamennyi meccs után két napra van szüksége ahhoz, hogy ismét teljesen fitt legyen. Hiába, ha létezik legyőzhetetlen ellenfél, az a biológia... Szerencsére, vasárnaponként csak regenerációs edzés van, hétfőn pedig nincs gyakorlás, így kedden már úgy mehet le a tréningre, hogy mindent bele!
Tudja, mit miért tesz. „Egy futballistának tíz-tizenöt éve van az élete megalapozására, és tisztában kell lennie azzal, hogy pályafutása befejezése után senki nem segít majd rajta" - említi. De Dárdai már a következő másfél évtizedét is látja, mert azt mondja: „A terveim szerint ötvenesztendős koromig Németországban maradok. Ha az érzelmeimet nézem, jobb lenne minél előbb otthon, ám nem az a fontos, hogy én happy legyek. Nem akarok megbántani senkit sem, de nem mindegy, hol nőnek fel a gyerekek, Palika, Marci és Bence..." Kivételt csak az jelenthetne, ha Pécsett teljhatalmat kapna a futballban, és olyanná változtathatná a klubot, amilyennek lennie kell. Ám ez inkább csak álom, bár arra sem volt sok esély, hogy ő legyen az a labdarúgó, aki a legtöbb győztes mérkőzést (107) mondhatja magáénak a Hertha egész történetében.
Ezzel együtt pályafutását „csupán" 9-esre, az életét viszont - mindenekelőtt a családja miatt - 10-esre értékeli. „Az előmenetelem akkor lehetett volna maximális, ha elszegődöm a Bayernhez, és ott is megállom a helyem - véli a berlini „beton". - Amenynyiben a pécsi fekete salakostól a müncheni stadionig jutok, úgy talán még példakép is lehettem volna." Esetleg a vb-szerepléstől... - vetem közbe. „Nem hittem volna, de most tényleg van esély, és nem pusztán azért, mert Oscar-díjas a mérkőzéseink sorrendje. Erwin Koeman ugyanis úgy gondolkodik, és úgy tart edzést, hogy azt érzem, mintha a Herthában lennék. Harminchárom éves és ötvenhétszeres válogatott vagyok, de ezt korábban soha nem tapasztaltam."
Most ez a helyzet a selejtezőcsoportban: 1. Dánia, 2. Magyarország. Dárdai iskolát teremtett azzal a németórával: kiegyezünk a kettessel...
