- Gratulálunk!

- Köszönjük!

- Lemond?

- Máris? Amiatt, hogy sorozatban harmadszor is bajnok lett a vízilabdacsapat, talán még maradhatok a Vasas elnöke... De értem a célzást: nem felejtettem el, mit mondtam márciusban. Azt, hogy ha a futballegyüttes gardírozásához nem találunk új befektetőt vagy megnyugtató alternatívát, akkor a távozásom sem kizárt a nyáron.

- Beköszöntött a nyár...

- Dolgozunk a megoldáson. Azt persze nem gondoltam volna, hogy egy csaknem százesztendős klub fél év alatt nem talál szakmai befektetőt. Emiatt csalódott vagyok, de - reálisan értékelve a helyzetet - azt kell mondanom, a termék nem kelti fel az érdeklődést, miközben számolni kell a válság okozta nehézségekkel is.

- Harminckét évesen, 2002-ben vette át a Vasast, azóta megkapták az államtól a sporttelepek vagyonkezelői jogát, a létesítmények újulnak-szépülnek, vannak sportsikereik is: nem akar örülni is kicsit?

- Farkas Balázs, a főtámogató cég tulajdonosainak egyike éppen a napokban mondta: Laci, gondterhelt vagy, sajnállak, de hidd el, van mire büszkének lenni; már több mint egymilliárd forint került a klubhoz, nincs tartozásotok, igazán kiülhetnél a pasaréti teraszra élvezni a látványt.

- Kiült?

- Még nem, mert nem fejeztem be, amit elkezdtem. Ha öt gyermekedből három kitűnő tanuló és kettőnek gondjai vannak, akkor azokkal foglalkozol, akiknek a segítség kell.

- Nem lenne jobb Barcelonában élni, és teniszmenedzserként dolgozni?

- Barátaim emlegetik is: ha a saját vállalkozásomba fektetnék ennyi energiát vagy egy multi termékét kellene eladnom, nyugodtabban, nagyobb egzisztenciális biztonságban élhetnék. De nálam most más a prioritás, ráadásul erkölcsileg és anyagilag is megbecsülnek.

- Apja, Kálmán, az 1952-es és 1956-os olimpia vízilabdabajnoka egyszer azt mondta: a tejben-vajban fürösztött Lacikából komoly, céltudatos László lett. Mi változott?

- Mindenem megvolt, talán túlságosan is jól éreztem magam a családi közegben. Ifjú teniszezőként azzal indultam külföldre, hogy nem baj, ha kikapok, mert jövök haza és vár a palacsinta. A pályán nem volt meg bennem a "gyilkos ösztön", így annak ellenére se lett belőlem Taróczy Balázs, hogy a tizenhat évesen szerzett bajnoki címemmel máig a magyar tenisz legfiatalabb aranyérmese vagyok. Motivációmra az sem volt jó hatással, hogy amikor végleg hazaköltöztünk külföldről, mindenkinek megfelelő, jó fiú akartam lenni. Aztán szülői ösztökélésre az Egyesült Államokba mentem tanulni: ott diplomáztam, az engem körülvevő burok pedig fokozatosan kinyílt. Ma az említett gyilkos ösztön már a munkám része: azért is meg kell küzdeni, hogy a hónap végén legyen fizetés.

- Mexikóból maradt valami?

- Hatéves koromig éltünk ott: szinte semmi. Legföljebb annyi, hogy valami ünnepség van, és cowboyként parádézom egy nyuszilány mellett.

- Hát Barcelonából, ahol édesapja BEK-győztes pólócsapatot edzett?

- Oda mindig úgy megyek vissza, mintha el sem jöttem volna: a város csodás, a klubélet pedig, noha ott sincs aranyból a kilincs, lenyűgöző. Az egyletet arrafelé a tagok tartják fenn; amíg anyuval teniszezel és apu kiül a teraszra, addig a kicsik bújócskáznak, ilyesmi. Trécselünk, barátkozunk, eszünk-iszunk...

- Aztán hazajövünk...

- Nekem most itt van dolgom, itt van a feleségem, a két gyermekem; apám is hazajött ötvenhatban... Grófi famíliából származik, amelyet anno földönfutóvá tettek, és amikor Helsinki után Rákosi megkérdezte, na, Markovits, mit szeretne, apám csak annyit mondott: a családomat.

- Apja véleményezi a munkáját?

- Mondogatja, hogy feszült vagy, Laci... Ő a Spartacus elnöke volt - ott ismerte meg édesanyámat, a hatvanötben kézilabda-világbajnok Balogh Mártát -, protokollárisabb szereppel, stabil állami háttérrel. A mai Vasas tizenhat szakosztályos klubként minden számlát maga áll...

- Lehet bírni?

- Egyszer tényleg szeretnék nyugodtan kiülni a pasaréti teraszra.

Markovits László