Bélának asztala volt a Négy Apácában, oda jött le, ha a homlokát kiverte a víz, ha a szíve hevesebben dobogott egy-egy vereség után, ott lehetett vele úgy-ahogy beszélni. Szótlan, keszeg ember volt Krizsák, szép, vékony vádlikkal, amit még néptáncos korából szedett össze, és ezt a finomságot a visszerek sem tudták eltorzítani. Egész lényében volt valami fineszesség: hoszszú ujjai idegsebészre, a feje a korát túlhaladott költőére, a törzse pedig egy felkiáltójel szigorára emlékeztetett. És olyan szigorú is volt, mint egy főkönyvelő. Főleg a sportban. Aki nem tudott összeállítást, taktikát, bírópárost felidézni legalább harminc évre visszamenőleg, azzal még csak nem is tegeződött.

Egyszer éjfélig beszélgettünk a Négy Apáca lócáin, az akáccal benőtt nyári kertben. Június volt, a városra ráolvadt a nyár aranya, minden fénylett, izzadt a levegőtlen ragyogásban. Ilyenkor már a postás is csak az Apácáig vitte ki a nyugdíjakat, és bizony sörszagú volt a mindennap feltűnő mentősök lehelete is. Mint a gőz, a töppedt aszfalt párája, úgy illant el becsület, helyi szerelem, barátság a kártyalapokkal fölfényesített kocsma asztalainál. És nem volt megváltás, csak az igazán szerencséseknek, akiknek úgy jött az ász drill, mint kutyára a vékony bolha.

Mi mégis beszélgettünk. Látod, kérdezte a negyedik kör után, és rámutatott a hasán egy jó tízcentis vágásra, amit körbepettyeztek a varrás foltjai. Ez a mexikói null-hat. A szovjet zakó. A meccs másnapján úgy kapták ki a vakbelemet, hogy észre se vettem. Ez pedig, mutatott egy másik forradásra, a hiányzó vesém. A kézilabda-világbajnokság döntője, amikor úgy kaptunk ki a franciáktól, hogy hét góllal is vezettünk. Az olimpiát már nem is mutatom. Legyen elég annyi: a döntő végén látom, hogy egyszer csak üszkösödni kezd a lábam.

Mert Krizsák Béla igazi drukker volt. Nem az a divatpubi, aki null-háromnál kikapcsolja a tévét, és a falhoz vágja az irányítót. Ritka ma már az ilyen. Krizsáknak ugyanis az egész szervezete együtt élt a meccsel. Beszívta a frissen nyírt fű keserű illatát, a salak pora ott kapart a torkában, és ő is érezte, ahogy a beállós combját, mindjárt a szőr alatt, csipkedik-marják az ellenfelek. A teste ilyenkor megvadult, még a hajszálerekben is forrt a vér, és az izmok úgy feszültek, hogy még egy szöget sem lehetett volna beleverni. Kifelé, azon a borostás bádogarcon persze alig látszott valami ebből a belső háborúból, ahol bizony egymás után dőltek el katonák és tisztek a végső nagy kapitulációig. Se a gyűlölet, se a szeretet jele. Csak az időtlen szomorúságé, ami sohasem csap be. Mert valahogy mindig csak a vereségeket jegyezte meg. Hiába mondtad neki Venus Williamst, mert ő már Hantuchova nevét ejtette ki fátyolosan. Ez volt neki Mohács, és ez volt Trianon.

Utoljára a felesége is elhagyta. Akkor egy ideje már csalta a villanyszerelővel, de csak Bélának nem tűnt fel, hogy mi a francnak kell egy lakásban minden héten aljzatot cserélni. Az asszony elment, de Krizsák akkor már tolószékben ült. Peking után voltunk, tört és csorbult reményekkel. Aztán kikopott valahogy az időből. Estére már elkerítették az ágyát, s két nap után a szagát is elengedték a ruhák. A temetésen csak mi voltunk, s még néhány külvárosi tróger, akinek tartozott. A fejfára mindössze a monogramját vésték fel, ennyire futotta. Közadakozásból még összejött volna a dátum, talán a magyar sport cirádája is, mint a halál oka, de jobb az ilyesmit elinni, mint töprengeni rajta.

Persze csak én tudom, hogy ez a csend mennyire viszonylagos. Mert ahogy nyár végén elkezdődnek a BL-selejtezők, megmozdul a most még csöndes koporsó fedele. Ujjak kaparnak, ássák ki a földet, s bizony alig kezdődik majd meg a meccs valamilyen máltai pincércsapat ellen, alig röppennek fel az első, bátortalan anyázások, már ott lesz ő is. Ott lebeg majd a savanyú fröccs felett, mint valami hosszú, alig múló utóíz.