Rendszeresen gyűlik össze nálunk ez a négy-öt ember, ha fontosabb sportközvetítést ad a tévé. Van bor, sör, ropi, ami kell. És akkor B. már nyugodtan magyarázhatja, hogy támadóharmadban, szöktetésnél ő bizony laza bokamozdulattal venné át a pakkot, mert így a leggyorsabb. A bot csak bezavar. Hümmögök. Aztán C. fakad ki, hogy igazi csatár a tizenhatoson belül nem áll háttal a kapunak, mert amíg megfordul, már rég nincs nála a labda.

- Ez aranyszabály - csapja az asztalra a poharat. Hihetően hangzik, hiszen a színpadon se állhat háttal a bonviván. Ha ott igen, akkor itt miért nem?

Így gyűlnek a garzonban hétről hétre a kupák, érmék, serlegek. Mi megnyertük a BL-t, bennmaradtunk az A csoportban. Úgy élünk, mintha Messi bármikor idetelefonálna a rangadó előtt. Mondanom sem kell, Pekingből is tíz arannyal tértünk haza. Cseh Laci háromszor verte meg Phelpset az utolsó métereken. A vállon áll vagy bukik minden, meg persze a lélegzés, mondta még idejében C. Ki-be, ki-be-benntart-ki. Így az ember másként fekszik a vízen.

Néha annyira belemelegednek, hogy nem is hallgatják végig a történeteimet.

Élt egy tornatanár Constantán. Nem volt benne semmi különös, csak az hogy szerette nézni a vizet. Hosszú percekig bámulta a tengert, minden nap. Aztán egy délután fölutazott Bukarestbe, kicsapta a párttagkönyvét az illetékes asztalára, hogy ne legyen semmi félreértés, majd kért egy darab piros krétát.

- Minek az magának? - kérdezte Pop Agrippán, s már izzadt is, mint a ló.

- Beikszelem a házakat, hogy melyik fog összedűlni - mondta szerényen. Így mondta: dűlni. Állítólag itt ment félre minden. Agrippán kényes volt a nyelvre, elég volt egy egyeztetési hiba, hogy valakit elvitessen. Nézte hát szomorúan a tornatanárt, majd a párttagkönyvet, majd megint a tanárt. Azt gondolta, talán nincs még veszve minden. Ez a lélek még menthető.

Sosem derült ki, hogy mi lett volna a végeredmény. Hány ikszes ház maradt volna talpon, és hányból evakuálhatták volna a lakókat. Földrengés volt, dőlt ott minden. Agrippán, akinek a fél rokonsága odaveszett, dühösen hívatta magához a tornatanárt. De már nem élt. Két év nagy idő.

Csak nekem mesélték, hogy belefulladt a tengerbe.

B. és C. a meccs után nehezen tápászkodik fel a fotelből. Nem csoda, hiszen egy perc nyugtuk sem volt, végig mozgott a kéz, rándult a láb. Együtt éltek a csapattal. Aztán azon vesznek össze, hogy érdemes-e a sarokig taxit hívni. Naná, emeli meg a hangját B., legfeljebb nagyobb borravalót adunk.

A győzelemnek ára van - kacsintanak rám mindentudón. És beszélnek még egy kicsit a magyar átokról, hogy fölöttünk még a siker kapujában is beszakadhat az ég. Bezzeg, ha egyszer ők lennének ott. A pályán. A tűzvonalban. De a kutyát már a gyerekre lőcsölik, vigye ő sétálni. Mégiscsak az övé. És ha focizni akar, hát hívja a szomszédot. Azt a redbullos ürgét.

Aztán csak nézem, ahogyan elcammognak.

Meccs után már öreg az este. Szó nélkül is hív az ágy. Becsukom a könyvet, és beteszem a fiókba. A piros kréták mellé. Mert ott vannak. Ott bizony.