Wo warst du Vater? - Hitler és a Szabadság tér szovjet emlékezete
Behatoltak a szovjetek Magyarországra, emlékművet rendeltek előre; Hitler Mein Kampfja elhelyezi a magyart bőven a románok mögött, amúgy meg az...
Behatoltak a szovjetek Magyarországra, emlékművet rendeltek előre; Hitler Mein Kampfja elhelyezi a magyart bőven a románok mögött, amúgy meg az igaz magyar bontaná a szovjet emlékművet, pedig... Jobb volt-e a frusztrált vörös sereg országlása, mint a náci hordák fajgyűlölő mindennapjai?
Csunderlik Péter-Pető Péter
A Magyarok Világszövetsége, a Deport ’56, talán még a Deportivo La Coruna is, meg persze egyéb kapaszkodó magyar honatyák, chilei háborús bűnösök és köztörvényes közéleti figurák már évekkel ezelőtt aláírásgyűjtést kezdeményeztek azért, hogy az illetékesek takarítsák el a Szabadság téri hősi halotti szovjet emlékművet, mert az ugyanúgy sérti a nemzetet, mint azon hazaárulók retorikája, akik szerint Morvai Krisztina valaha Baló György felesége volt.A tömeg pedig imádja a sztorit. A magyar amúgy is ilyen aláírós nép, különösen, ha költségtérítésről van szó. Egykor azért protestáltak, hogy jöjjön vissza Bobby Ewing, most meg ezért. Van itt civil kurázsi, ahogy azt három éve is láthattuk a Magyar Televízió székházánál.
Jöjjön vissza Bobby Ewing
Az akkor történtek úgy égtek belénk, mint Baló György autója a budapesti éjszakába. Míg a hivatásos magyar keményfiúk betörtek az épületbe és kifosztották a csokiautomatát, továbbá felolvasták nemzeti petíciójukat, miszerint vissza a száműzött Fradit a sörligába, addig a kinti népfelkelők vésővel, sarlóval és kalapáccsal nekifeszültek a szovjet emlékműnek, mert hisz az emlékművek aztán végképp nem ütnek vissza, míg a székházban azért fennállt a veszély, hogy Veiszer Alinda visszakarmol. És szerencse, hogy Lakat T. Károly reggeles, mert csak egy-két stoplisszagú sztorit mondott volna mikrofonba, s törökülésbe szelídül a komplett magyar csürheelit.
Mindenesetre azon az éjszakán a szovjet halotti emlékműről letépték a katonás bronz domborműveket, lekalapáltak az alapzatról néhány négyzetméternyi kőburkolatot, majd hőstettüket megkoronázandó, mint amikor tejszínhabbal lefújjuk az oroszkrémtortát, a szabadságharcosok vörös festéket öntöttek a Szabadság téri obeliszkre, rákanyarítva a „vörös mocsok” feliratot. Gratulálunk. Az agy hiába kap több levegőt, ha kopasz az ember, úgy látszik, az emlékműrongálók fejében összekavarodhatott az a sok tudomány, és hirtelen azt hitték, hogy ötvenhatban vannak a Sztálin szobornál.
Most mind a penetráns aláírásgyűjtő akciót, mind a három évvel ezelőtti homlokra ragasztható banánköztársaság-matricás székházostromot és szoborrongálást csak azért emlegettük föl, hogy vitorlás bíborcsigaként rákapaszkodva a verbálácsolta tutajra felidézhessük a szovjet felszabadulási emlékmű megépítését, miegymását, és végül, feltehessük a kérdést, mennyire igazolható, hogy a második világháború utáni szovjet megszállásról, mint viszonylagos „felszabadulásról” beszélünk. Mert minden relatív, és mindig meg kell nézni, hogy mihez képest, hisz ez már egy poszteinsteni világ. Hogy megelőlegezzük magunkat, csak annyit tudunk mondani, mint Bajnai Gordon a programbeszédében: „Fájni fog.” Na jó, azért annyira nem, mint egy Áfa-emelés. Pláne nem annyira, mint egy Azurák-dráma a Naplóban.
Debreczenijózsefi értelemben
Magán a mai Szabadság téren egykor a felvilágosult abszolutista, vagyis debreczeni józsefi értelemben vett pre-gyurcsányista II. József uralkodásának (1780-1790) második felétől kezdve egy börtönként és mészárszékként is funkcionáló tüzérlaktanya állt, az úgynevezett Újépület (Neugebäude). Az 1848/1849-es szabadságharc leverése után itt végezték ki a „magyar Egmontot”, az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost is. Ahogy távollétükben itt akasztották föl jelképesen többek között Kossuth Lajost, Táncsics Mihályt és Irányi Dánielt. Orbán Viktort kifelejtették, pedig sejthették volna előre, hogy évszázad múlva a nevezettekhez hasonló formátumú szabadságharcosa lép színpadra a nemzetnek. Amúgy igen, csak jelképesen, pusztán az őket szimbolizáló bábukat akasztgatták... (Ezt a történetet majd külön megírjuk), mert az igaziak addigra már jó ütemérzékkel dobbantottak Magyarországról. Épp ezen esetek miatt ezt a tüzérkaszárnyát csak „pesti Bastille”-ként becézte a városi szleng, egészen a hírhedt épület tizenkilencedik század végi lebontásáig.
Az Újépület lebontása után éppen az itten büntetettek és kivégzettek emlékére kapta meg a hely a Szabadság tér elnevezést, ahol 1921 januárjában már észak-dél-kelet-nyugat irányban négy irredenta szobrot emeltek a trianoni békeszerződésben hazánktól elcsatolt országrészek emlékére, visszakövetelésére. Felvidék („Észak”) szobrát Kisfaludy Strobl Zsigmond, Délvidék („Dél”) szobrát Szentgyörgyi István, Erdély („Kelet”) szobrát Pásztor János, az elszakított nyugati területek („Nyugat”) szobrát pedig Sidló Ferenc készítette műkőből. Ettől kezdve a Szabadság tér egyfajta „irredenta skanzenként” funkcionált, ahol a kor Bakos Batujai és Szentmihályi Szabó Péterei kedvükre működhettek. Afféle homokozó volt ez, amelyben előre megépítettik az alagutat, és a luxusgyereknek már csak annyi dolga marad, hogy tört angolsággal odaszóljon anyának: „Look mother!”.
Ezért 1928-ban szintén itt állították föl az ún. Ereklyés Országzászlót, amelyet a többi trianoni emlékművel együtt a második világháború befejezésekor lebontottak, elsőként a Horthy-rendszer emlékművei közül, hogy az építészeti hasonlóság és takarékosság okán anyagait itt-ott felhasználva részben belőle is felemeljék a ma is álló szovjet hősi halotti emlékművet. Az Ereklyés Országzászlót mostanság a Magyar Élettér Alapítvány akarja helyreállítani.
Azért ebben az Élettér névben van egy kis hitlerista áthallás (Vö. Lebensraum), nem csoda, hogy a cinkes, terhelt, priuszos nevű alapítvány kezdeményezését mérvadó emberek nem támogatják. Hát igen, ez mégse úgy hangzik, mint a Jogért és Igazságért Alapítvány a Knight Riderből, és gondolom az Élettér hun kommandója se csupa dauerolt David Hasselhoffból áll.
Jogért és Igazságért Alapítvány
Tehát a régi „horthy-fasiszta” emlékművek lebontásával párhuzamosan kezdődött meg knight rideri SPM-fokozatban az új szovjet emlékművek építése a szimbolikus tereken a magyar társadalom indoktrinálására a csak néhány hete felszabadult Budapesten, mikor még az ország nyugati részein harcok folytak, hisz hivatalosan csak április 4-re űztek ki minden megszálló német katonát a „Battonyától Nemesmedvesig” húzódó Magyarországról. De a Magyar Képzőművészeti Főiskolára már 1945. február 20-án megérkezett a szovjet katonai parancsnokság „kívánsága”, hogy bocsássanak egy külön műtermet a megbízott szobrászok rendelkezésére, mert május 1-én már fel kell avatni az első szovjet emlékműveket. Merthogy itt a mű megelőzte az emléket.
Mindenesetre február 22-én már polgármesteri határozat született arról, hogy mindenki mozduljon meg, mert a szovjet katonai parancsnokság az elesett katonáknak emlékművet kíván állítani, és „ennek helyét a Szabadság téren kell kijelölni.” A tér egyfelől adta magát központi elhelyezése és jelképessége miatt, másfelől meg valóban temettek ide belvárosi harcokban elesett szovjet katonákat. Ezeket a tetemmaradványokat egyébként a kétezres évek elején a rákoskeresztúri temetőbe szállították, mikor a Szabadság téri négyemeletes mélygarázs építésekor exhumálták a csontokat. Tehát a mai emlékmű alatt már nincsenek eltemetettek, csakhogy az übernácik ne rohanjanak ásóval, meg lapáttal holnap reggel rehonfoglalni.
A szűkös határidő miatt a tisztán építészeti kivitelezés döntöttek a helyi potentátok. A megtervezéssel Antal Károly szobrászművészt bízták meg, a beszállítást és a felhúzás lebonyolítását pedig maga a szovjet katonai parancsnokság végezte, amely aztán, mint mindenért, benyújtotta a számlát a Polgármesteri Hivatalnak.
Május 1-én, a munka ünnepén átadták a hősi halotti emlékművet, a rendezvényen maga Malinovszkij marsall mondott beszédet. Az obeliszk tizenöt méter magas lett, tetején aranyszínű ötágú csillaggal, átellenes oldalain a magyar és orosz nyelvű feliratok: „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”. Az obeliszk északi és déli oldalára hegesztették a két félköríves domborművet, amelyet a székház ostromakor letéptek, ugye. Az északi domborművön négy szovjet harcos van, háttérben az Országházzal, míg a délin nyolc szovjet harcos zászlóval és harckocsival, maguk mögött az Erzsébet-híddal. Gyönyörű kép; ilyen káprázat előállításához Picassónak sem árt szívni némi anyagot.
Sziklevél a Gellért-hegyen
Okkal vetődik fel a kérdés, hogy egy olyan rommá lőtt városban, mint Budapest 1945-ben, hasznosabb célokra is lehetett volna-e pénzt költeni új emlékművek emelése helyett. Ahogy Pótó János történész idézi Az emlékeztetés helyei című művében: „A szabad Magyarországon a monumentalitásé volt az első művészi gesztus. A pincékből kibújó embereknek hatalmas élmény volt, hogy meglátták a szabad, kék eget. Az életüknek örülőket a Vörös Hadsereg emlékművei figyelmeztették Budapesten és szerte az országban, hogy kiknek köszönhetik az életüket.” (Vargha Balázs: Az új magyar szobrászat, Bp., 1948.)
Persze, ez az 1948-as egy gyomorforgatóan ömlengő és agymosó megfogalmazás. De ebben is van egy kis igazságmag, amelyet most megöntözünk, és kicsíráztatjuk belőle a sziklevelet, hogy majd árnyékot adó pálmaág legyen belőle a Gellért-hegy tetején, míg alatta Linda karatézik, aki maga a megtestesült univerzális szovjetember. (Ennyire patetikusak azért nem leszünk..). Inkább föltesszük a drótkeretes szemüveget és megmondjuk a frankót a viszonylagos felszabadulásról, mint Révai József a dísztribünről.
Mint Révai József a dísztribünről
Mikor a szovjetek ide bevonultak, Magyarország már megszállt ország volt, nyilas rémuralommal, nettó terrorral. Arról, hogy a hitleri hierarchiának megfelelően (ti. értékteremtők, értékmegtartók, szolgák és kiirtandók) mi várt volna szolgarendű magyar népünkre a pax germanicában amennyiben a nácik nyerik a világháborút, arról Hitler éppen eleget elmond a Mein Kampfban, vagy az Asztali beszélgetésekben. Hogy utálta és mélyen megvetette a magyarságot a derék Führer, az nem kifejezés. Jó, nem annyira, mint a szlávokat. De a románokat (!) ő is ezerszer többre tartotta, mint a mélymagyar balfaszokat. Persze, Vona fanklubja erről körülbelül annyit tud, mint Deutsch Tamás az államvizsgák valódi természetéről.
Hogy a bécsi döntések? Olcsó játék hülyegyerekeknek. Divide et impera. Szóval cudar élet várt volna ránk, mármint azokat, akiket nem gázosítanak el. Hitler úgy gondolta, hogy Magyarországon minden értéket csak az itteni németség hozott létre. Szerinte Budapestet is ők építették föl, pedig ki nem állhatta, mert építészet-buziként ugyan elismerte (Respect!), de nagyon zavarta, hogy szebb város mint az a Linz, amelyet ő Európa fellegvárának akart megtenni. Ezért valósággal áhította Budapest lerombolását. Erről elszólja magát egy helyütt az Asztali beszélgetésekben. Emiatt nem járult hozzá Budapest „nyílt várossá” (mint Róma és Athén) nyilvánításához, tehát megoltalmazásához, inkább kiadta a parancsot, hogy Bécset Budapestnél kell megvédeni, és egyetlen négyzetmétert se szabad feladni, ami aztán egyenesen vezetett az 1944/45 téli budapesti ostromhoz, a fővárosunk atomjaira lövéséhez.
És abban, hogy Hitlert eltakarították, elévülhetetlen érdemei voltak a Szovjetuniónak. Mert ugyan nem akarjuk itt most a szovjet medve szőrös tappancsát nyalogatni, de a történeti hűség kedvéért azért ne feledjük, hogy a Wehrmacht összveszteségeinek körülbelül kilencvenhárom százalékát a szovjet hadseregtől szenvedte el. Ez az igazi teljesítmény, emellett még Frei Tamás visszatérése is eltörpül. Mondjuk mi. És talán még mindig autentikusabbak vagyunk, mint az UFO magazin.
Szóval a náci uralomnál azért mindenképp jobb volt a szovjet behatolás. Mert osztva-szorozva, összességében örülni kell, hogy a vörösök kiverték a nácikat. Jó, történt itt rengeteg csúfság is, megerőszakolták a nőket, kipakolták a spejzt, és megitták még az arcszeszt is, az utcán seggberúgták az egyszeri magyart, meg persze a malenkij robot. Mindezért részvétünk. Egyébként ezt dicső honvédeink is megcselekedték a Szovjetunióban. Ja, hogy szelektív a magyar memória? Nem is baj, mert Lezsák másképpen nem vizionálhatná a honfoglaló ősök lovascsapatait kéksisakos pre-ENSZ csapatoknak.
A különbség annyi, hogy a szovjeteknek még mindig sokkal több okuk-joguk volt itt pofátlankodni, mint nekünk a Donnál. Mi támadtuk meg őket, csak hát nem először bebuktuk: a Szovjetunió masszívabb volt, mint a mi Kokónk. Nem halt bele abba, hogy térden fejelték. Mondjuk ki, no: először mi voltunk bunkók a ruszkikkal. És aztán huszonötmillió ember elvesztése után nem csoda, hogy egy kicsit frusztráltak voltak itten a vöröskatonák. A totális háború nem Walt Disney.
A totális háború nem Walt Disney
Mit einem Wort: 1. magunknak köszönhetjük a szovjet megszállást. 2. de még mindig sokkal jobban jártunk, mintha a nácik nyerték volna a háborút. Lásd: Mein Kampf, Asztali beszélgetések. Szittya-shopokban mindkettő beszerezhető, de az asztali díszeknél keressük, mert ha könyv lenne, akkor egy-két instabil identitású protonáci még elolvasná és megvilágosodna.
Szóval talán nem kéne piszkálni azt a szovjet emlékművet. Annál is inkább, merthogy nekünk is van ilyen hősi halotti emlékművünk a néhai Szovjetunióban, pedig aztán Petőfi sírján kívül végképp semmi keresnivalónk nem volt ott. És amikor nemrég Oroszországban is felvetették néhányan herevakarás helyett a magyar emlékmű eltakarítását, akkor épp azzal az indokkal utasították el a javaslatot, hogy de hiszen Magyarországon is van ilyen.
Továbbá ezeket az emlékműveket nemzetközi egyezmény védi. Kuckuc. Az 1995. március 6-i moszkvai orosz-magyar megállapodás a „katonák sírhelyeiről és emlékük megörökítéséről”, amelyet a magyar fél 1996 júliusában a 104/1996-os kormányhatározatban rögzített. Így könnyű, azt még a komcsi Horn szignózta, ha majd Vona áll a hajó tatjára, akkor szájába veszi azt dokumentumot, és több ezer híve előtt rituálisan elrágcsálja, a háttérben meg Szegedi Csanád szeme könnyben úszik meghatottsága okán, miközben a Kremlben orvosi konferenciát kell összehívni, mert Medvegyev és Putyin napok óta úgy röhög, hogy képtelen abbahagyni, pedig már aktuális lenne tökön rúgni Ukrajnát.
Az aláírásgyűjtések és költségtérítés-igénylések helyett talán érdemesebb lenne, nyugton maradni és Hitlert olvasni. De megint zabszem van a mélymagyarok seggében. A Donnál is ezért fáztunk rá.
Nem először. Innen üzenjük: nem is utoljára.
