Utoljára volt a csúcson a magyar futball, a válogatott oktatta a brazilokat, világbajnoki érmet remélt a haza, aztán csúfos lebőgés, titokzatos vérbogyók. Lukács evangéliuma megmagyarázza a szovjetek elleni 0-6-ot?

Csunderlik Péter-Pető Péter

A magyar futball története úgy bővelkedik mohácsi katasztrófákban, mint vaníliás krémtúró a guargumiban ujpéteresen szólva. Előbb az ún. egyiptomi csapás (1924), aztán a kihagyhatatlan 1954-es VB-döntő,  aztán ütött Mészölyék órája, mert Marseille-ben csak jöttek, jöttek a csehszlovákok (1969).

Ezen drámai vereségek előtt egy egész ország állt értetlenül, mint ponty a szatyorban. Ebbe a sorba úgy illeszkedik az 1986-os mexikói vb, ahogy Szekeres Imre az MSZP rendszerváltás utáni történelmébe: a Mezey György által dirigált válogatott a világbajnokságot megelőző három évben sikert sikerre halmozott. Papíron Európa legjobbjaként és a nem hivatalos világranglista harmadik helyezettjeként érkezett Mexikóba, félig-meddig titkoltan egy dobogós hely megszerzésének a reményében. Még az állatkert orrszarvúja is tudta, hogy ki az a Garaba, nemhogy azok a ceruzaelemes mesterséges intelligenciák, melyekről éppen Szekeres marsall nem sokkal előtte fejezte be doktori disszertációját. A külföldi szakírók tekintélyes része is sötét lóként, a torna titkos esélyeseként emlegette a magyar válogatottat. A torna első meccsén azonban nemzeti tizenegyünk megsemmisítő, 6-0-s vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. Kipukkadtunk és leégtünk, mint a Hindenburg zeppelin.

Kipukkadtunk és leégtünk, mint a Hindenburg zeppelin

„Ott szűnt meg létezni a magyar labdarúgás…”, siránkoznak azóta is futballunk Debreczeni Józsefei. Aznap Irapuatóban az Esőisten nemcsak Mexikót siratta, mondhatnónk patetikusan. Így lett a magyar felnőtt futball ezidáig utolsó nagy fellángolásából, meseszép történetéből, Mexikóban négy perc alatt Götterdammerung, még inkább rövidgatyában celebrált rapidtemetés. Azóta számtalan magyarázat született a megmagyarázhatatlan összeomlásra, most ezek közül mazsolázgatunk igazi oknyomozó újságíróként, mintha egy ultrafeminin netes portál sminkrovatának külsősei lennénk csak.

Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon a magyar válogatott kiesett a csoportból. Vigaszdíj: az együttes azóta is világbajnoki rekordot tart, hiszen a legendás 10-1-gyel tönkrezúzta El Salvadort, melynek elszállt kapusa a huszadik perc táján sem értette még, hogy egy világbajnokságon van, nem a Miami Vice-ban. Talán épp a banánköztársaság kiütése miatt is a szövetségi kapitány, a dokumentumfilmen is megörökített Das Kapitány, az Istent is megfejelő, néger fiúkra, mint banánevő prototarzanokra tekintő Mészöly Kálmán megőrizte a szövetség bizalmát: az 1984-es Európa-bajnoki selejtezőkre az ő irányításával indult neki a válogatott.

A luxemburgiak oda-vissza elgázolása után azonban háromszor is vereséget szenvedtünk soros csoportellenfelünktől (Anglia, Görögország, Dánia), így az Eb szereplés elúszott. Mészöly Kálmán ezért 1983 júniusában lemondott. Utódjául a Szepesi György vezette MLSZ javaslatára az Országos és Testnevelési Sporthivatal Mészöly addigi pályaedzőjét, a zseniális, de a Lajtán túl és innen sokáig meg nem értett Mezey Györgyöt jelölte ki.

Magyar csoda, üvegbeton, digitális Rubik-kocka

Mezey György tanítványai szeptemberben, Budapesten kezdték meg nagy menetelésüket a mexikói repülőjegyért.  Az együttes a nagy rivális osztrákokat hátrányból fordítva 3-1-re legyőzte, a sikert még a visszafogott kommentárok is méltó bosszúként emlegették Haynauért. A következő fordulóban már a legnehezebbnek ígérkező csata jött: Rotterdamban a Rijkaarddal, Gullittal és Van Bastennel felálló Hollandia 1984. október 17-én. Úgy nyert az együttes 2-1-re, hogy még tizenegyest is hibázott. Maga volt a magyar csoda, olyasmi mint az üvegbeton vagy a digitális Rubik-kocka. Novemberben Ciprus is lenyelve. Háromból három: álomrajt.

Az 1985-ös esztendőben a csapat ott folytatta, ahol az előző évben abbahagyta. Januárban a nyugatnémet szövetség vezetője Hamburgba invitálta a válogatottat; jótékonysági Aranyág-találkozó a hamburgi hajószerencsétlenség áldozatainak segélyezésére. Olyan hideg volt, hogy Pálffy István és néhány disszidens eszkimó fókát menesztett az otthon maradtakért, hogy azonnal meséljenek valamit a frissen fejlesztett rozmárzsírról, ami melegíti a testet és a lelket. De az időjárás, a híres hamburgi szexshopok és a G masszázs nem billentették ki a  csapatot, s a méltatlanul elfeledett Péter Zoltán balhátvéd bombagóljával nyertünk 1-0-ra. Tán még Szántó Dávid is észrevette volna a találatot, ha már azt nem, hogy Gyurta Dániel világbajnok, miközben ő meg még a dobogóért üvölt.

Ciprus megint behúzva, majd közel 15 ezer magyar utazott ki a győzelem reményében Bécsbe, pedig nem nyílt Zanussi outlet a Práter tövében. Aztán Kiprich mattolta kétszer az osztrákokat, Détári mindent eldöntő gólját a fantaszták meg már egyenesen Bene Ferencnek, a braziloknak lőtt 1966-os varázsgóljához hasonlították, de minimum a Gyurcsány-Orbán vita poétikus „Lári-fárijához!”, amely kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a harmadik köztársaság  leglényegét utóképpen felmosórongyként azonosították a Török Gábortól képletesebben fogalmazó amatőr politikai elemzők. A magyar válogatott azzal a 3-0-al kijutott a vb-re. Hihetetlen, mint az hogy minden napra akad elég eszetlen a betelefonálós műsorok fenntartásához. Aztán a válogatott még a last minute-os brazilokat is lezúzta 3-0-ra, magyarhon tombolt az MSZMP bulicédére, Détári pedig eltűnt három napra, de ez a történet annyira zavaros, mint egy pultról facsart matrózfröccs. Biztosan nem az ufók rabolták el, hogy a májából Béres-cseppet desztilláljanak.

Brazil szamba, MSZMP bulicédé

Némi ausztriai edzőtábor után Budapesten ünnepélyes körülmények között búcsúztatták el a Mexikóba induló úgymond ’mind fizikailag, mind szellemileg jól felkészült’ válogatottat. Mezey György kijelentette, hogy a csoportból (Kanada, Szovjetunió és az aktuális Európa-bajnok Franciaország) kötelező továbbjutni, „a többi már sorsolás, s egy kicsit szerencse kérdése is.” A válogatott tagjai másnap repülőre szálltak, és május 21-én megérkeztek a szálláshelyükre, a mexikói Leónba ahol aztán csocsóval és snapszerral treníroztak tovább. „Gyerünk barátaim, tegyük a dolgunkat.” (Lukács 23,17)

A Népsport szerkesztősége napi kétszeri kiadással próbálta orvosolni az időeltolódásból adódó problémákat, és megkülönböztetésül a déli Népsport kék fejléccel jelent meg. A história ma már Asimov könyvekbe kívánkozik, mert ember nem hiszi, hogy ennek bármiféle köze lehet a Mónikával terhelt realitásokhoz.

Aztán... Idézzük Mezey György magabiztos nyilatkozatát. Az első ellenfélről, a problémákkal küszködő (sérülések, kapitányváltás, korábbi meghatározó emberek kihagyása, a gerincet adó Dinamo Kijev játékosai a KEK-döntőre készültek, ezért a felkészülés akadozott) szovjet válogatottról ezt nyilatkozta a magyar olvasóknak a futballedzők Vitray Tamása: „…rengeteg problémával küszködnek mostanában. Bármennyire is képzett kapitány Lobanovszkij, a gondokat nem lehet három-négy hét alatt megoldani, legalábbis azt hiszem, szinte lehetetlen. Ám lehetnek csodák.”

Csere a 13. percben

És tessék: a csoda megtörtént. Méghozzá méretes. A lebecsült szovjetek a nyitómeccsen átszáguldottak a titkos esélyesként kezelt, korábban sikert sikerre halmozó magyar válogatotton. Minden magyar csak dörzsölte a szemét a mérkőzést nézve: a brazilok elleni meccs óta mást se lehetett hallani, minthogy a szovjeteknek annyi esélyük van ellenünk, mint Szálasinak a Népbíróság előtt De a magyarok istene aznapra szabadságot vett ki, sokadszorra a magyar történelemben. Most amúgy táppénzen van. Tartósan.

Június 2-án játszotta az együttes gyorsabban omlott össze, mint magyar női kézilabda-válogatottak szoktak világversenyek döntőjében. Mezey már a 13. percben cserélte szánta el magát: a védő Róth helyett Burcsát küldte pályára. Annyit segített, mint klímaváltozáson a Ganzacél.

A szünetre 3-0-ás szovjet vezetéssel vonultak a csapatok. A második félidőben újabb három gólt kapott Mezey garnitúrája, így alakult ki a 6-0-ás végeredmény. Aranylábú fiainknak momentuma sem akadt a mérkőzésen: „a külső szemlélő csak azt látta, mintha a magyar játékosok ólomlábakon járnának, egy-egy közepes vágta után levegő után kapkodnak, nehezen fordulnak, tompák, s mintha minden elképzelés nélkül össze-vissza szaladgálnának a pályán.” Mintha egész éjjel nőztek volna. „Mintha lassított filmet néznénk.” – emlékeznek szemérmesebben a magyar sportújságírók. A keserű Vitray néha percekre elhallgatott a mikrofon előtt.

Néma Vitray

A déli kék Népsport szerzője hatalmas csalódottságának és legalább akkora dühének adott hangot az „Esőisten nemcsak Mexikót siratta” című cikkében, amikor a következőket írta: „Furcsa és talán visszatetsző lehet az a megállapítás, hogy ezen a hétfőn az egész magyar válogatott megbukott…Olyannak tűnt a magyar labdarúgó-válogatott, mint a tompa ökölvívó, aki nem érzi az ütéstávot, s a levegőt püföli, miközben szétverik az arcát.” Tiszta Mohács. Csak itt izzadtság folyt nem a Csele-patak.

Miért? Miért? Miért? - tette fel kedvenc kérdését a nemzet. Akadnak egyéb lenézett nemzetek, amelyek a hogyannal kezdik, esetleg a mikorral, nekünk a miért jutott, és nem a szarvasbogár.

A válaszadásban a legilletékesebb a szövetségi kapitány Mezey György, „aki egyszerű tanárként juttatott el minket a csúcsra, de aki professzorként soha többé nem volt képes a csodára.” – ahogy a Sport Plusz Foci Szabó Dezsője, Bocsák Miklós írja. A kiesés után a külföldi lapok és a szakértők elsősorban az ő személyét tették felelőssé a katasztrofális szereplésért és a meglepő kudarcért. A Gyöngyvirágtól lemondásig című könyvében elővette a filcet, a fóliát és az írásvetítőt, és mint Kóka János a pannon pumát, úgy rajzolta nekünk Mezey Attenborough az összeomlásos mexikóma békát, hogy hát Lobanovszkij egyedül Belanovot tolta föl, és ez megzavarta a magyar válogatottat, amely menten két gólt kapott, amely pedig a világ bármelyik csapatát padlóra küldené. Döbbenet.

Hát hol van az a sok tudomány?

Mezey a világbajnokságról történő kiesés, amit még egy vereség jelentett a franciáktól, után lemondott és gyakorlatilag elbujdosott. De utóbb a vébé után részletes jelentést készített az MLSZ-nek a magyar válogatott szerepléséről: ebben kivétel nélkül külső okokra hivatkozott. A magyar bajnokság gyenge tavaszi szezonja alkalmatlan volt a játékosok lendületben tartására, a felkészülést a kerettagok sérülései hátráltatták, a mexikói klíma („néhány játékosunk láthatóan képtelen volt a hőség negatív hatásaival megbirkózni…”), a média felhajtása. A személyét ért bírálatokra (túledzettség, elzártság, rossz étrend, hosszú magaslati tábor, rossz cserék) nem reagált, miért is, hiszen a zsidók se mondhatták ki azt, hogy Jehova. Annál inkább hivatkozott kényszeresen a gyorsan bekapott két gól lélektanilag romboló hatására, ami „elképesztő hatást váltott ki játékosainkban. Az amúgy is feltűnően erős szovjet csapat ellen csapatunk teljes pszichikai és fizikai összeomlással jött le az első félidőben a pályáról. A kimerült letört játékosok közül többen, feltehetően a sokk hatására, fizikai rosszullétre panaszkodtak.” Ezt Kudlik Júlia felolvashatja egy Delta-átvezetésben, vagy még inkább a kanadai tudósok a Teleshopban. Mezey doktor, hát hol van az a sok tudomány?

De azért Mezey magyarázatában a fizikai rosszullét említése igazán érdekes, hiszen a kollektív szédülés mégis elfogadható indok a kiütésre. Az azóta eltelt húsz évben vélt-vagy valós történetek –legendák - elméletek éppen ebből a fizikai rosszullétből nyerik eltérő legitimitásukat. Széles körben elterjedt, hogy a magyar stáb által erőltetett tésztakúra volt a ludas. A legendárium szerint ugyanis a játékosok romlott tésztát fogyasztottak. Maguk a játékosok azonban ezt határozottan cáfolják.

Felvetődött, hogy a mexikói klíma: a játékosok a pályán nem bírták a nagy meleget és az oxigénhiányt, és ez okozta a dekoncentráltságot. Egy ideig Mezey-stábja is hivatkozott erre, aztán belátták, ez nem lehet indok: ugyanis ez a szovjeteket ugyanúgy sújtotta, vagy még inkább.

Letaglózó vérbogyók

Utoljára hagytuk a legérdekesebb magyarázatot: a sikertelen doppingolást. Most hosszabban idéznénk Király Ferencet, a Népsport akkori főszerkesztőjét, aki Mexikóban együtt lakott a csapattal és szinte mindent tudott: „Úgy érzem, most már elmondhatom, miért is született ez a nagy kudarc. A magyar orvosok a világbajnokság előtt néhány hónappal kipróbáltak egy stimulálószert, ami feldobta a játékosokat. Ezt a brazilok ellen próbálták ki és ott bejött, csodálatosan ment a játék. A mérkőzésen akkor idehaza 16 fok volt és durván 100 méterrel voltunk a tengerszint felett. Mexikóban azonban 40 fokban és 1800 méter magasságban ugyanettől a szertől lebénultak a fiúk. Ennek a szernek volt a fedőneve a tészta. Valójában ez egy piros pirula volt, és még csak annyit, hogy a mérkőzés közben Sallait megkérdezték: te sem látod a szovjet kaput? Mire Pici azt mondta, látom, csak mozog.”

De mind Mezey, mind a csapatorvos dr. Mohácsi János azt mondta: semmiről sem tud. Azóta Mezey elődje, Mészöly Kálmán, a korábbi orvosi stáb, illetve számtalan akkori és korábbi válogatott játékos (többek között Nyilasi Tibor) is elismerte, hogy a felkészülés alatt igenis titokban kaptak a játékosok teljesítményfokozó infúziókat. „Ez az infúzió a vér hatékonyságát volt hivatott növelni. Ugyanezt használják a kórházak intenzív osztályán. Ez tulajdonképpen ötszáz darab (!) vitamintablettányit sűrített egybe, amit, ugye drazsé formájában képtelenség lett volna bevenni.” (Gótzy doktor, a Mészöly-válogatott csapatorvosa) A legtöbb forrás megerősíti, hogy a magyar válogatott a többi csapathoz hasonlóan teljesítményfokozó szereket használhatott. Mexikóban azonban ez a korábban sikeres szer csődöt mondhatott, mivel nem kísérletezték ki a mexikói embertelen melegre és az oxigénhiányra. Ez okozhatta a beszámolókban sokszor felbukkanó, katasztrofális eredményre vezető dekoncentráltságot, bénultságot, szédülést, rosszullétet a szovjetek ellen. De…

Mezey György váltig tagadja, hogy a meccs előtti rosszul sikerült teljesítményfokozás okozhatta az összeomlást. Felmerül a kérdés: miért tagad még mindig Mezey? Talán mert fél, „ha kiderül, hogy valamit szedtek, szednek, hát azt mondják, akkor te nem is vagy egy varázsló, Gyuri, akkor ez nem is egy nagy csapat, csak a serkentőszereknek köszönhettek mindent” - írta élesen Bocsák Miklós. Márpedig Mezey György húsz éve abból él, hogy vezetésével 1983 és 1986 között a magyar válogatott újra meghódította Európát, és egy kicsit a világot.

A magyar válogatott megalázott, vert seregként tért haza. Mezey György lemondott, és utána Kuvaitba távozott. 1988-89-ben újra szövetségi kapitány lett, de öt mérkőzés után feláált a kispadról. Tizenöt éve egyetlen komolyabb eredményt sem ért el: napjainkban mégis ő a magyar futballpápa, az egyik legnagyobb hatalmú személyiség a honi labdarúgás berkeiben. Köszönhetően a nyolcvanas évek aranycsapatával elért sikersorozatának, amely mára már lassan a mitikus idők homályába vész. (Igaz, most újraírja a csodát Székesfehérváron, s egyre inkább a delete gomb irányába tolja ezt a bekezdést.)

A nemzeti sokkot okozó mexikói összeomlásra meg még mindig nincs kanonizált magyarázat, csak a déli napban hunyorgó gyanú, hogy több lehetett ott, minthogy Lobanovszkij egyedül Belanovot tolta előre.

Ennyit ugyanis Lukács evangéliuma is mond az ügyről.