Szovjet-finn háború: élesben tesztel a komplett finn sílövőelit, csúcsra járnak a helyi vodkagyárak, Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjához kapott zsebpénzét osztogatja, a magyar önkéntesek mire megérkeznek, véget ér a csata.

Csunderlik Péter – Pető Péter

Az egészséges turbómagyarok legjavának feje azonnal ökölbe szorul, ha valaki a finn-magyar nyelvrokonságot kezdi pedzegetni, hisz hogyan is lehetne bármi közünk ahhoz a periférikus, moharágó, David Attenborough-filmekből előmászó szerencsétlen népséghez. Kinizsi Pál és Usztics Mátyás: na, azok vogymuk mi. A finn-magyar rokonság is csak egy zsidó humbug, akár a relativitáselmélet, amelynek egyéb célja sincs, mint nemzetünk otromba letaszajtása a népek paneljének tizedik, legfelső emeletéről a földszinti tárolóba, a fáradt finnek mellé.

Pedig, igazán példát vehetnénk róluk, mert míg Magyarországon az úgynevezett „nagy generációk” (lásd még: Kovács Kálmán, Kiprich József, Petry Zsolt, továbbá Kertész Vilmos és Magdi anyus) is rendszerint csődtömegként végzik, addig „halszagú atyánkfiai” amúgy a semmiből felhúztak egy mintaállamot a huszadik században; és Jari Litmanenről még szó sem esett. Hőstörténet is jutott nekik az elmúlt évezred alkonyán: a szovjet-finn háború (Téli háború, 1939. november – 1940. március), minek során a lesajnált Finnország az óriási túlerőben lévő Szovjetunióval szemben olyan „győzelemmel felérő vereséget” harcolt ki, amihez foghatót majd csak Rocky Balboa bokszol ki a Rocky-saga első részében, 1976-ban. A finn nép heroikus küzdelme az egész világon kiváltotta a jóérzésű emberek csodálatát: Magyarországról önkéntesek indultak segíteni, továbbá Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjához kapott összeget teljes egészében Finnországnak ajánlotta föl, mert őt nem zavarta a finn-szag. Igaz, nem is volt afféle turbómagyar.

Messziről érkezünk a citált háborúhoz: Finnország már 1808-tól autonóm nagyhercegségi státuszban az orosz birodalom fennhatósága alatt állt, egészen a bolsevik hatalomátvételig, amikor is a zűrzavaros helyzetet kihasználva a finnek kikiáltották függetlenségüket és 1917 végén elszakadtak Szovjet-Oroszországtól. Aztán a polgárháború... A finneknél a „fehérek” győztek, ennek örömére kiépítették a maguk jobboldaliként azonosított, autoriter, katonai kormányzatát, mely a korszak és a térség jellemző uralmi formája/hatalmi berendezkedése volt. Lettország, Litvánia, Észtország – mind így végezte, vagy éppen kezdte. A finn polgárháborúban, mint Molnár Karamell a Megasztárban, csillagként tűnt fel a húsz évvel későbbi szovjetellenes honvédő háború vezéralakja, Carl Gustav Emil von Mannerheim tábornok. Ő maga az élő Mannerheim-vonal, aki már a Finn Haditanács elnöke volt, mikor 1939 őszén az ország nyakán szorulni kezdett a szovjet medve, Sztálin mancsa; csak mert ideje befelé fordulni a hőskölteménybe.

Szorulni kezdett Sztálin mancsa

Némi zárójelesre megállunk, merthogy a szovjet-német megnemtámadási szerződés (ti. a híres-hírhedt Molotov-Ribbentrop paktum, 1939. augusztus 23.) titkos záradékában a Balti államokkal és az akkor még Romániához tartozó Besszarábiával együtt magától értetődően Finnország is szovjet érdekszférába került. Lengyelország még kevésbé mondható szerencsésnek, merthogy kevés jót jelent, ha Sztálin „torzszülöttként” azonosít egy országot. Ennek nyomán a Szovjetunió bő két héttel a második világháborút kirobbantó német attak után hátba támadta Lengyelországot, hivatalosan „a Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében, akiket a felelőtlen lengyel politika sodort szerencsétlenségbe.” Nem sokkal később a lengyel „torzállam” felszámolását Breszt-Litovszkban közös díszszemlével ünnepelte a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg, amit immáron német-szovjet barátsági szerződés kísért, még nagyobb skizofréniába taszítva a nyugati kommunistákat. (Olyasmi ez, mintha a beszívott Szíjjártó meg Nyakó együtt vonaglana a Sláger rádióban játszott Kaukázus-számra.) Ekkor még menten elmeorvoshoz, de minimum elvonóra küldik ki azt vizionálja: a náci hadigépezet a második világháborús veszteségeinek kilenctizedét később a szovjetektől szenvedi el.

Mindenesetre a Szovjetunió a paktumnak megfelelően hozzálátott érdekszférája bekebelezéséhez. 1939 októberére Észtország, Lettország és Litvánia is kénytelen-kelletlen „kölcsönös segítségnyújtási szerződést” kötött a Szovjetunióval, mert úgy gondolták, hogy ha a halál rájuk mosolyog, nem tehetnek mást, minthogy visszamosolyognak, mert biztos olvastak Marcus Aureliust. A „kölcsönös segítségnyújtás” okán a Szovjetunió katonai támaszpontokat létesített a balti államok területén; miután az apró támaszpontokon hamarosan több szovjet katona állomásozott, mint amennyi a balti államok nemzeti hadereje volt, a három ország „önként” csatlakozott a Szovjetunióhoz. Persze, most karógyökér-egyszerűen meséljük el a történteket, de ügyfélszolgálatunk örömmel ajánl szakirodalmat a Balti államok szakaszos lenyeléséről.

Szovjet kölcsönös segítségnyújtási ajánlat

Finnország számára kevéssé vonzó alternatívát jelenített meg a história egyik legfontosabb uniójához való csatlakozás, s ennek folytán 1939. októberi-novemberi tárgyalássorozat végén visszautasította a szovjet kölcsönös segítségnyújtási ajánlatot, melyben a Szovjetunió. Pedig gáláns ajánlat volt... A vörös medve, de nem bocs, kért némi területet a karéliai földszorosból Leningrád előterében, továbbá kibérelte volna a Balti-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget, hogy építsen egy két támaszpontot. Ja, az északi, fagymentes Petsamo-félsziget kikötői még jólestek volna az oroszoknak.

A szovjet tervezetet elutasító finn kormánymegbízottak mögött egységesen kiállt a finn közvélemény, ahogy Kövér László szokott Orbán Viktor előtt, noha a közvélemények általában olyan matematikai csodabogarak, hogy bármivel oszthatók. Ezúttal azonban tényleg nem akarta senki beengedni a kopogtató szovjetet. Pedig a skandináv államfők tanácskozásán hamarosan világossá vált, Finnország nem remélhet segítséget, ha a szovjet úgy dönt, hogy akkor most már berúgja az ajtót. Berúgott. Azaz berúgta.

A november végi casus belli a „mainilai lövés” volt, amelyet a szovjetek marketingdiplomácia keretében „arcátlan finn provokáció”-ként ismertettek, de a világ tudatosabb fele ezt még annyira se kajálta, mint a Teleshopos hasizompillangót. Történt, hogy a finn határtól nyolcszáz méterre, a leningrádi katonai körzetben a szovjetek saját területüket vették tűz alá, majd ráfogták, ha nem is a Nesquik nyuszira, de a finn agresszorokra, akiket egyébként azóta sem talált meg egyetlen önérzetes karriertörténész sem. Talán majd Földi Pál. Mindenesetre már a puskaropogás alatt megindult a szovjet sajtókampány, már hogy „likvidálni a mocskos bandát”, Sztálin pedig hivatalos bocsánatkérésre, továbbá kukoricán térdelésre szólította föl Finnországot. Kevés sikerrel.

Sztálin magabiztos volt, mint Kokó Chacón ellen

A szovjet támadás november 30-án kezdődött meg. Sztálin majdnem annyira magabiztos volt, mint Kokó Chacón ellen az Üllői úti ringben, így az északi szovjet hadseregcsoportot külön figyelmeztette a svéd határ tiszteletben tartására, nehogy nagy lendületükben túlgázoljanak Finnországon... A biztosra vélt siker miatt egy határ menti finn kisvárosban már december 1-én összelapátolták a közel húsz éve a Szovjetunióban élő finn kommunista, Otto Ville Kuusinen nevével fémjelzett finn bábkormányt. „Dolgozni csak gondosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”, írta nem sokkal előtte József Attila. Apró szépséghiba, hogy ez a kép egy optikai csalódás, mert csak a Föld kering, ám a csillagok állnak. Miképp a szovjet előretörés is gyorsan megrekedt.

A katonai agytröszt, a helyi Görgey Artúr, Mannerheim tábornok kiválóan megszervezte a finn védelmet. A szovjetek haltak, de nem haladtak. Ellenben a Népszövetség 1939 decemberében kizárta soraiból a Szovjetuniót mint „nemzetközi agresszort”. A szervezetet akkor már Németország és Japán is otthagyta („No, szép kis öröm. / Ezekkel én? Nem, nem. Köszönöm.” – Ady Endre). Persze, Sztálint nem különösebben izgatta, hogy birodalmát elmarasztalta és kiközösítette ez a cilinderes gittegylet, de annál jobban dühítette, hogy a törpe finn erők egyre több helyen már ellentámadásba mennek át és szétcsipkedik a Vörös Hadsereget, s olyasféle hittel harcolnak, ahogy Molnár Oszkár teszi azt az emberi értelem elleni szabadságharca során.

A szovjet propaganda a hónapokig tartó kudarcsorozatot a híres-nevezetes Mannerheim-vonallal magyarázta, melyet a hadtörténelemben eleddig példátlan precizitással kiépített, a technika legújabb vívmányait felhasználó vasbeton védelmi rendszerként írtak le, melynek áttörése csak heroikus erőfeszítésekkel lehetséges. A szovjetek már-már a polihisztor Sebestyén Balázs bevetésén gondolkodtak.... Pedig a Mannerheim-vonal nem különösebben létezett, vagyis, ahogy Mannerheim írja emlékirataiban: „Valójában létezett Mannerheim-vonal, de az csak néhány állandó, egymástól távol eső géppuskafészekből és javaslatomra elkészített további körülbelül húsz támpontból állt, köztük húzódó lövészárkokkal, állások, amelyeknek egyáltalán nem volt mélysége. Ezt a vonalat nevezte el a nép Mannerheim-vonalnak. Állóképessége katonáink kitartásából és bátorságából eredt, és korántsem a létesítményeink szilárdságából.” Már-már lírai.

A Molotov-koktél is segített azért a finneken: bár a magyar történeti tudat mint az ötvenhatos forradalom „pesti srácainak” találmányát ismeri a koktélt, fájdalom a finn katonák alkalmazták először a cuccot, merthogy a skandináv hadsereg hiányt szenvedett páncéltörő ágyukban. A katonák a szervezetre legkárosabb alkoholtartalmú lötty segítségével közel kétezer páncélost tettek harcképtelenné, a koktél termeléséhez a híres finn vodka gyártási infrastruktúráját használták föl. Az elnevezés egyébként onnan ered, hogy Molotov szovjet külügyi népbiztos, akit csak „kőseggűnek” neveztek, mert akármilyen hosszú tárgyalást végig tudott ülni zsibbadás nélkül, továbbá az arca is kőből lehetett, de minimum fából és azbesztből, merthogy rezzenéstelenül és szégyentelenül tudott belehazudni a világba, szóval Molotov többször is leszögezte: a szovjetek nem bombázzák Finnországot, a repülőgépek csak élelmiszert dobnak le a lakosságnak. Ezek után a finnek a lehulló szovjet bombákat cinikusan „Molotov piknik-kosarainak” kezdték nevezni, és úgy gondolták, hogy akkor visszakínálják a szovjeteket egy kis koktéllal. Legyen mivel legurítani a sohanemvolt kaviáros szendvicseket.

Fehér halál

A gyújtópalackosok mellett a finn sereg másik titkos erőssége a csak „fehér halál” jelzővel illetett hószínű ruhás, síelő lövészcsapat volt. Éles helyzetben bevetett biatlonosok, akik ide-oda cikázva lőtték a szovjet katonákat, akiknek volt egyéb bajuk is: ellátási hiányosságok seregével küzdöttek, fáztak, éheztek. Kerültek elő már csajkát és emberi bordákat megörökítő fényképek, melyek arra utalhatnak, hogy adott esetben embert is ehettek, mert a túlélésnél nem nagyon van elemibb parancs. Tán az „Édes, főzzél nekem egy kávét, két cukorral. Légyszííííííí...” Esetleg.

1940 elejére már nagyjából csak a távol-keleti hadsereget nem mozgósították a szovjetek, majd februárban minden addiginál nagyobb offenzíva indult, hogy a hadsereg áttörje végre a mitikus „Mannerheim-vonalat”, amely olyasféle lehetetlen küldetésnek tetszett már akkor, mint az SZDSZ-nek az öt százalék. Végül az időjárás sietett a Szovjetunió segítségére, sokadszorra az orosz történelemben: a rettenetes hidegben annyira befagyott a Finn-öböl, hogy különleges hadosztályokkal, gépesített szánokkal, harckocsikkal a szovjetek átrohantak a jégen és a „Mannerheim-vonal” mögött hamarjában kiépítették a hídfőállást. Ezután a finnek kénytelenek voltak tűzszünetet kérni. Az ekkorra megérkező magyar önkéntes alakulat bevetésére már nem is került sor, mintegy a komplett magyar história karikatúrájaként.

Győzelemmel felérő vereség

Ahogy a finnek keserűen megjegyezték: „Minden csatát megnyertünk, de a háborút elvesztettük.” Magyar szövetségi kapitányok is ilyesmit beszélnek, hogy mellé csikkekkel, szotyolás zacskóval és „a győzelemmel felérő vereség” nemes fogalmával dobálózzanak. De a finnek tényleg.

A Téli háborút lezáró békében Finnország elvesztette területének tíz százalékát, de elkerülte a Balti-államok sorsát. Később a második világháborúban is ügyesen taktikázott, mint hangsúlyozottan mérsékelt és bizonyos határokat soha át nem lépő német fantom-szövetséges. Emiatt a csatazaj elhalkulásakor meglehetősen kedvező elbírálásban részesült. Velünk ellentétben. S a történelem jutalma sem maradt el: egyetlen finnek sem kell a Kossuth tér méltatlanul elfeledett parancsnokának, Satunak a kirohanásait hallgatni a helyi Parlament előtt a revízióról.

Tény: másféle volt az elmúlt évszázaduk, mint a miénk. A sumer/hun/szittya/fasz tudja turbómagyarok pedig köphetnek a finnekre, s tervezhetik tovább a korona dicsőséges kiszabadítását a demokrácia börtönéből, de.

Nekik van igazán finn-szaguk.