„Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon. Csak annak kell ilyen rettenetesen szenvednie, aki valami titokzatos módon mindenkiért szenved” – írta József Attiláról Szerb Antal, ám nem értett egyet vele a Moszkito néven trollkodó pofa, aki istenkáromlást látott a Lázadó Krisztusban, minek nyomán perbe fogták a költőzsenit: az ügyészség felfigyelt rá, akár a doppingellenőrök Fazekas Róbertre.

Csunderlik Péter-Pető Péter

„És megint fölnéztem az égre álmaim gőze alól, s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – írta Eszmélet című versében Schmitt Pál, és helyesen írták („egy, ki eget mér és bólint”) az elnök úr nagy izgalommal várt első verseskötetének Magyar Hírlap-recenziójában, hogy ilyen magasságokba eddig csak József Attila jutott. Oda, hol „dermedt havas csúcsán Ember!-t üvöltvén egy őrült lélek máglyákat keres”, ahogyan a költő 1923. januári Önarcképében írta, tizennyolc évesen, hogy végül 1936 végén leírja a magyar líra legsúlyosabb mondatainak egyikét: „Tudd meg már, mi a gond, hogy mit csinálsz, én nem vagyok bolond.” Ez a sor úgy csap oda a mellkasnak, mint kiránduló Jobbik-szóvivő a munkás-hélótáknak.

Persze nálunk a magyarság legjobb tulajdonságait megtestesítő elnök úr bármikor tovahalad egy vállrándítással a hóna alá csapott törzsanyaggal, de az előbb a marxizmussal, majd a pszichoanalízissel próbálkozó kényszeres ön- és társadalomelemző, Téreyt idézve „útkereső” és „végső megfogalmazásra törekvő” József Attila nem: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. / Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén.” Szóval nem véletlen, hogy Fejtő Ferenc József Attila, az útmutató című könyvét nem recenzálta a Manager Magazin, de még a Príma konyha se kérdezte meg arról, melyik a kedvenc cézársaláta-receptje.

A mások helyett is szenvedő világszintű költőnk „görnyedve terhei alatt” feküdt a tehervonat alá. „Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon. Csak annak kell ilyen rettenetesen szenvednie, aki valami titokzatos módon mindenkiért szenved” - írta róla Szerb Antal, és ennek vonatkozásában olvassa el mindenki József nemzeti konzultációban párolt Hazám című versét, ma is aktuális minden sora. Nem akart egy olyan világban élni, ahol egy David Guetta sikeres lehet, s ahol amúgy tök jó fej csajok fizetnek dupla árat a bejárat előtt egy jegyért a Balaton Soundon. „Valami ágyon, Magyarországon, Balatonszárszón közelebbről” – énekli róla a Zár az égboltban Lovasi András.

Pakolgathatják ide-oda a szobrát mindenféle NER-hobbitok, József Attila a legmélyebb költőnk, bár a maga korábban leginkább csak kiröhögték vagy társaságban utánozták. Utolsó kötetéből, az 1936. decemberi Nagyon fájból egyetlen példányt se adtak el az ünnepi könyvnapon, mintha a magyar jegesmedve-populáció afrikai rokoni kapcsolatait kutatta volna, de aztán a halál hitelesítette minden sorát. Aki hallja a Nagyon fájt egy másik szárszói öngyilkos, ködszurkáló borderline-os, az erre kalibrált Latinovits Zoltán szavalásában, ne csodálkozzon, akár egy horgot kapó hal a szatyorban, ha csontfájdalmat érez, okkal nem adja a Nóta TV. Jó eséllyel a magyar irodalom legerősebb verse. Super Size Suicide. Delux.

Amúgy József Attila után szar lehet költőnek lenni. Ennél szarabb már csak József Attilának lehetett lenni. Rettenet bántotta, kábé olyan, mint mozambiki Jenga-játékost, ha tévedésből Szilágyi Áron elé küldik egy londoni olimpián.

Mint akasztott ember szederjes, szürke nyelvét

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret” – írta utóbb József, aki ugyan nem tekintette magát „táltosok átkos sarjának”, mint Ady, ellenben kicsiként a hintalovát föl kellett hasogatni tűzifának. Gyerekként megjárta az elhagyatottság és a tömegszállások legmélyebb, hetedik köreit, melyekhez képest Tóni drámája a Barátok köztben minimum Walt Disney. És az ő történetét nem Ron Werber írta a beszpídezett Niccoló Machiavellivel, hogy aztán a tuti recepttel nyerjen egy körzetet Dél-Borsodban.

A kora kamaszkori szobakonyhás lúgkőivást leszámítva, az akkor még bajusztalan, oroszlánsörény-haját gyújtogató, Makón tanuló költő tizenhét évesen már túl volt első komolyabb öngyilkossági kísérletén és első verseskötetén, az 1922-es Szépség koldusán. Bevett hatvan aszpirint, és mikor gyomormosás után túlélte, büntetésként kicsapták a kollégiumból. Ezek után, 1923 áprilisában írta meg a Lázadó Krisztus című, még erősen adys, számonkérő versét. Bár már ebben is vannak versszakok, melynek minden sora egy-egy józsefattilásan marokra fogott, pengével előreszegezett bugylibicska:

Lázadó Krisztus

„>>- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

(…)

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!<<

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.”

Az biztos, hogy nem egy kapcsoskönyvbe írt haiku. A „kilógatja fakult, sápadt szivét, mint akasztott ember szederjes, szürke nyelvét” már egyike azon később specialitásává vált bizarr hasonlatainak, melyek „a megsejthetetlent sejtetik”, „valami kimondhatatlant mondanak ki”. És amelyek miatt azt írhatta a mindenre ráérző, sokkolóan művelt, nettó zseni Szerb Antal, akinek szinte mindegy, hogy mit tettél le elé, ha kezébe nyomtál egy rúzst, egy csomag Orbit White-ot vagy egy Arany-kötetet, negyedóra-félóra múlva készen volt arról egy esszével, hogy József Attila „az új magyar líra legkülönösebb és legmeglepőbb költője”, mivel „verseiben minden másképp van, mint ahogy várná az ember. Nála egy háztól, egy asszonytól, egy csősztől, de egy vasúttól is minden kitelik.”

Amilyen könnyen írt laza esszét Szerb, vagy Kozsó slágert a Bestiáknak és a Picasso Branchnek, József Attila úgy írt szonettet negyedórák alatt kávéházak asztalán vagy a konyha kövén, kelkáposztaszagban. Nem hiába mondta harmincas éveibe érve, okos fejét biccentve és már nem remélve: „Verset már akkor tudok írni, amikor akarok, csak élni nem tudok.”

Akkor még nem olvasott Philip Rothot, aki amúgy is csak egy kampós orrú zsidó bankár, s a Sabbath színházában azért összehozott egy szexualitásba rejtett útmutatót: „Úgy kell odaszentelned magad a baszásnak, ahogy a barát szenteli oda magát Istennek.” Mondjuk, József Attilának akkor alighanem még lettek volna kételyei, ha valaki azzal kínálja meg: a kúrás mögé kell szuszakolni mindent.

Hisz engemet, halálra, már keresnek a bánatok, mint bősz tömeg, ha lát szentségtörést, vad bosszúért kiált

A Lázadó Krisztus félévvel később jelent meg nyomtatásban: az alig ismert, kis példányszámú Kékmadár című irodalmi, művészeti és kritikai képes folyóiratban 1923. október 19-én, a rövidéletű lap 10. számában. A Kékmadár a Pesten irodalmi szalont etyepetyelepetyéző műfordító és újságíró, akkor ötvenéves Balogh Vilma folyóirata volt. Ő gründolta, mint Svájcban élő exnáci a jótékonysági alapítványokat. Az irodalmi madámságot ambicionáló Balogh asszony zseninek tartotta a Szépség koldusával egy éve feltűnt makói diákot, és ki is nevezte „közgazdasági rovatvezetőnek” a tizennyolc éves Józsefet. Legalábbis ránk maradt fényképes sajtóigazolványa ebben a pozícióban örökítette meg, bár ha a marxizmusban ekkor még kevéssé edukált tizennyolc éves József írt is gazdasági cikket, olyan lehetett, mint Matolcsy költő szonettjei a harmincéves háborúról.

Bezzeg majd később, mármint marxizmusilag, huszonöt évesen a Döntsd a tőkét, ne siránkozz! idején, 1930-ban: mennyire elszánt, hovatovább vagány húzás volt a Horthy-korban egy ilyen punkos kötetcímet adni, nem akkor, amikor fodrászrasztás budai gimnazisták hobbiból attacoztak globkritbulikon, hanem amikor kivégezték Sallai-Fürstöt. És Guy Debord csak néhány évtizeddel később kezdte el magyarázni: „A burzsoázia azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya volt. A proletariátus nem válhat hatalommá, csak ha a tudatosság osztályává válik.”

Persze be is tiltották József Attilának azt a kötetét, és hozzá még a pártból is kicsapták, mert túl sokat agyalt, majd ezt is megírjuk. Igazán hősies. Bár éppen erről írta majd utolsó versei egyikében, a Szállj, költeményben: “Szólitsd mint méla borjúszáj a szorgalmas szegényeket - / rágd a szivükbe – nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” Ezzel a mottóval kezdődik minden idők legjobb magyar szatírája, a Tanú, ugye. Megkockáztatjuk, hogy az egy versre eső, plane az életkorral elosztott, egyetemes érvényű, újra és újra idézhető páros- vagy félrímű gondolatok tömege a József Attila-összesben a legnagyobb. Már ha az őszödi produktumot nem rímizáljuk, ahogyan kisvárosi polgármesterek igazgatják Arany Jánosok és Radnóti Miklósok sorait, ha üzenetük éppen nem megfelelő a hatoldalas propaganda-hírmondónak, amelyben annyiszor egyeztetnek alanyt és állítmányt a pártmunkások, ahányszor Jókai Mór Rihannával randizott 1848 tavaszán.

Az újságíró József a következő nyáron hiába szeretett volna műanyagtokos sajtóigazolvánnyal életében először a Szigetre menni, hogy menhelyes szalmakalapjában, fuldokolva a portól hallgassa meg a Kornt, majd hullarészegen medvetánccal udvaroljon kiscsajoknak a VIP-ben, hogy “híres, drága bunda rajtam, húsz körömmel magam varrtam, brumma-brumma-brummadza”, ahol amúgy milkás fizetésű marketingigazgatók dicsérik egymás elbaszott kampányait. Az idegen szavakra nedvesedő lánykák nem fordíthattak hátat neki, amint kiderül, hogy nem holland (“Ha nem leszel most azé, ki szeret, majd leszel akkor másé. / Egy ország porába irom neved. Vigyázz belőled is lehet N. Pálné, X. Tamásné.”), mert lázadó versét fölfedezte magának a keresztény-konzervatív, leginkább félázsiai Kelet Népe, akár Drábik János az uzsoracivilizációt. És nem volt az a Rogán Tóni, aki kimagyarázza, miként  került a Lázadó Krisztus a Kékmadárba, mint Fidesz-fax a Magyar Vizslába.

Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát

Ez a Kelet Népe még nem a későbbi, majd csak 1935-ben startoló népi folyóirat, amelyet a Barsi István, Sinka István, Szabó Pál paraszttrió alapított, mert a hármas  korábban a Komádi és Vidéke munkatársa volt, de a Médiahatóság Barsi egyik írása miatt betiltotta, mert Klubrádiónak nézte. Na ennek a lapnak Móricz Zsigmond lett a szerkesztője 1939-től, olyan munkatársakkal, mint – amúgy Józsefet lekakukkmarcizó - Németh László és – utolsó szerelmét, Kozmutza Flórát feleségül vevő - Illyés Gyula (erről az afférról lásd az Egy költőre című brutálisan erős verset költőnktől), hanem egy jóval alacsonyabb nívójú periodika.

Nagyjából annyi köze volt ennek a lapnak a későbbi Móricz Zsigmond-féléhez, mint a népiességnek a népiséghez, Mészáros János Eleknek Arany Jánoshoz, vagy mint a kilencvenes évek elején bugyis-gyöngysoros csöcsös nőket először közlő Reformnak Széchenyihez. Hogy lássuk, elég talán csak annyit említeni, hogy a József Lázadó Krisztusát megtámadó éles glosszát nem Németh jegyezte, hanem egy Moszkito néven aláíró munkatárs, márpedig ezzel a becenévvel akár hosszúkabátos algonosz is lehetne egy hollywoodi John Woo-referenciamunkában vagy vezértroll a Mandineren, de közmegegyezésesen intelligens ember biztosan nem. Az 1923. november 1-i számban megjelent cikk nem cáfol rá a sztereotípiánkra:

„A destrukció újra vidáman burjánzik. Nemrégiben éltették Károlyit a >>becsületes<< politikusok - most meg egy ifjú tintakuli a >>Kékmadár<< című folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen... Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát. Stílusa alkalmas a hánytatásra. Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját. Mindenesetre így írni csak a legprofánabb lelkek mernek. De a szerző, József Attila úr, bizonyára „fentebb lélek”-nek tartja és hirdeti magát. Ebből a fennköltségből kiviláglik a lap iránya és ha szabad ezt a szót használnunk: nívója…  Aki ilyen fertőből él – vagy mondjuk: kloakából, annak a nevét nem lenne szabad ki se nyomtatni. (…) Az ilyen írókat, de főleg lapkiadókat el kellene tiltani a kiadástól - mert csak társadalmi bacilusokat terjesztenek az amúgy is fertőzött légkörben.”

Az ügyészség azután figyelt fel Józsefre, akár a pénzbehajtók Peer Krisztiánra, s a doppingellenőrök Fazekas Róbertre, hogy a tizennyolc éves fiút megtámadta a Kelet Népe Szentesi Zöldije, hogy most a párbajképtelen Magyari Péter pörére ki se térjünk. Tökéletes célpont.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot

József Attila ezt írja a Curriculum Vitae-ben: „Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbe fogtak.” Hogy az öngyilkossági kísérlete után a kollégium kivágott, decemberben pótérettségiző diákot szóbelin magyarból majdnem meghúzták egy jeles írásbeli után, abban komoly szerepe volt a Kelet népe nevezett támadó cikkének. Ezt minden bizonnyal olvashatta József érettségi bizottsági elnöke, a neves konzervatív irodalomtörténész, az Irodalomtörténet alapítója, Pintér Jenő, aki biztosan nem tehetséggondozásból doktorálhatott, ha József Attila életművére tekintünk.

József Jolán emlékirata, a József Attila élete szerint a magántanulóként készülő József „nagyon drukkolt”, mármint izgult, hogy ugyan még nem a semmi ágán hangtalan vacogva, de a nem éppen optimális felkészülési lehetőségek miatt „elbukik” az érettségin, amire két-három hét alatt kellett volna pótolnia úgy két év anyagát. Ezért még a vizsga előtt elküldte dedikálva a Szépség koldusát, hogy magát ajánlja, mivel József Áron nemzette, „szappanfőző, aki már / a Nagy Óceánon szagos füveket kaszál”, szóval nem volt se párttitkár, szakszervezetis vagy Fidesz-apuka, hogy letelefonáljon egy parlamenti bizottságból a makói főgimnáziumba, engedjék át fiát. József csak magára számíthatott. József Attila biográfusa, Szabolcsi Miklós szerint azonban a költő csak utólag, az érettségi-megalázás után küldte el verseskötetét Pintéréknek büszkén, Juhász Gyula előszavával, hadd lássák, kivel szívóztak.

De önérzetével csak az ellenkező hatást érte el. Hisz az önérzet miatti szopás általában jellemző az országra, hol „mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz >>nyiltan<< dönt, ki ezer éve, sunyít vagy parancsot követ”, hogy megidézzük a Hazám választási rendszerre is reflektáló máig érvényes látleletét. Az amúgy fotómemóriájú Józsefnek ugyanis nem jutott eszébe az Arany-ballada címe, és a Tengeri-hántás helyett benyögte, hogy Kukoricafosztás, mire az akkor már akadémiai levelező, notórius Kelet népe-olvasó Pintér Jenő József Attila kobakján kopogta el szótagolva a helyes címet, hozzátéve: „Fiatal barátom, addig ne írjon verset, amíg Arany János verseinek még a címét sem tudja!” József Attila így kapott elégségest. Ez a régi jó pedagógia. Még egy AK-47-essel körbelőhették volna ijesztésképpen.

Legfeljebb egy év, ami alatt megtanulhatok németül

A költőt 1924 januárjának végén idézték be a makói főkapitányságra „sajtó útján elkövetett istengyalázás” gyanújával, amire megint csak azt tudjuk mondani, amit már Babits istenkáromló Fortissimo-perénél, talán előbb sértik az Istent azok, akik egy földi léptékkel pitiáner kétharmadra keresztet vetnek, mint a kétségbeesésükben verset író költők.

József Attilát az irodalompártoló makói ügyvéd, az őt korábban Juhász Gyulának is bemutató Espersit János kísérte a kihallgatásra, akinek lányába, a nagymellű Cacába sokáig szerelmes volt. Hozzáírta a Leányszépség dicsérete című trubadúropuszát, olyanokkal, hogy „S várom remegve, mosolyogjon kedved, / Mert jó, ha vergődésemen mulat: / Csak vergődés a méltó hódolat”, mert már a kamasz József sem úgy udvarolt, hogy hozzávágott a lányokhoz egy samponnal teli kotongumit vagy fizetett három kör bakardikólát az Ötkertben, bár tíz évvel később a Szabad-ötletek jegyzékének elkeseredett szürrealista gondolatrohamában már úgy referált erről, hogy „a férfinak a nő kell, teljes egészében, a nőnek pedig csak fasz kell meg pénz és geci”. Nem is jött össze a pszichológusával. És akkor Philip Rothoz tán mégis elment egy író-olvasó találkozóra.

A költő a következő vallomást tette a rendőrségen: „A versemben Krisztus alatt tulajdonképpen magam mint lázadó embert értem, aki nem azért teremtetett, hogy az Istent dicsőítse, hanem hogy az ember életének értelméhez közelebb jusson.” Értelem? Az gyanús, mint George Bushnak a béke. Mellesleg ennek vonatkozásában írta Szerb Antal: „Szeretett nagy vitákat provokálni, mert gyermekes izgalommal leste, hogy a másik fél mit fog felelni a legvégső és örökre megválaszolatlan kérdésekre; ő maga a legvalószínűtlenebb időpontokban és a legszokatlanabb helyeken mindig behatóan és lelkesen fejtegette világnézetét. Túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy tudja, az emberek a legvégső kérdések iránt érdeklődnek a legkevésbé.” Ha valaki szerint ennek semmi értelme, akkor keresse meg az utolsó SZDSZ-szavazót, s mondja meg neki, hogy nincs tovább.

Az ártatlanságot másképp gondolták a makói őrsön, és elindították az istengyalázási procedúrát, noha ennek ellenére Espersit János bizakodó volt. József 1924. január 29-én írt erről nővérének, Jolánnak, akit amúgy anno apja meg akart fojtani, amiért nem fiú lett, akár egy kölyökkutyát. Szóval József Áront tényleg csak tudjuk elképzelni, mint egy foghíjas iszákost a Mónika Show-ban, akit amúgy lenézni annyira bátor dolog, mint igent köpni Drezda szarrá bombázására. Így a levél:

„Éppen ma beidéztek a rendőrségre, ahol megtudtam, hogy az ügyészség istengyalázásért pörbe fogott a Lázadó Krisztus nyomán. (…) Legfeljebb egy évi fogház, ami alatt szépen megtanulhatok németül. János Bácsi ugyan azt mondja, hogy az ügyész, ha megtudja, mennyi idős vagyok, a vádat elejti, mert dorgálást kaphatok csak. De ő nagyon optimista. Mindenesetre Makón fogom leülni, mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót és jó dolgom lesz: ismerem az egész kapitányságot. János bácsi azt is mondja, hogy ez nem baj, ő is ült fogházban, államfogságban, sőt börtönben is: az a fontos, hogy ne lopásért vagy csalásért üljön az ember. És ebben igaza van.”

Akár egy Szerb Antalhoz hasonlóan szintén munkaszolgálatosként halálba dresszírozott esztétánknak, Bálint Györgynek 1936-ban abban: „Vannak törvényszékek, melyek előtt dicsőség vádlottnak lenni.”

Egy héttel József Attila tizenkilencedig születésnapja előtt – amely születésnap ma már a Költészet Napja, amikor hallgathatjuk Justin Timberlake-től a Cry Me a River-t, ugye -, 1924. április 4-én kelt a vádirat, amely a Lázadó Krisztust „közbotrányokozásra alkalmasnak" minősítette.

Jövő héten innen folytatjuk a második részben, máma már nem hasad tovább. Addig pedig idevágjuk József Attila Írásjelét a Tűnődőből: „Ez mind csak játék. Ceruzával írom, / uraktól kapott pénzen vett papíron. / Még nem gépfegyver-züm-züm e betű. / Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.”

Karcolja az üveget.

Második rész