A költészet napján a műfaj korszakos zsenikettőse kerül terítékre: Verlaine és Rimbaud, a francia líra Ronaldója és Rivaldója. Abszintban fürödtek, kalandos életet éltek, s mindent tudtak a francia nyelvvel, amit azzal tenni lehet. És akkor ott volt még Baudelaire, akitől idézünk is a mihez tartás végett, mert odébb már úgyis pajtásairól regélünk: De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön / vad csókjaival megehet, / én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm / elrothadt szerelmeimet! Ez a líra nem a csip-csip-csóka.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Paul Verlaine, aki szerint „a költészet zene, minden más csak irodalom”

Ami nekünk Fásy Ádám, Bunyós Pityu és Sláger Tibó, az a franciáknak Baudelaire, Verlaine és Rimbaud. Baudelaire volt az „elátkozott költő”, Rimbaud az „elátkozott, kibukott angyal”, Verlaine pedig valahol a földi és az égi szféra között lebegett versei zeneiségével. Paul Verlaine (1844-1896) egyszerre volt ördög és angyal. Vert nőket és sírt a bűntudattól zokogva. Ezt mutatja, hogy 1888-1889-ben szinte egyszerre jelentette meg áhítatos, vallásos, katolikus, ugyanakkor anális utalásokban bővelkedő keményen erotikus köteteit, a Szerelmet és a Párhuzamosant, a színét és a visszáját.

A legismertebb festmények már az idősödő, kopasz, abszinttől remegő, ránézésre szerzett immunhiányos szakállas Verlaine-t örökítették meg. És itt fontos megemlítenünk, hogy – mint Cserna-Szabó András írja – ha nincs Pierre Ordinaire, akkor akár el is maradhatott volna az impresszionizmus és a szimbolizmus, mint a Gálvölgyi-show, ha nincs a János. Mert ő volt az a francia orvos, aki előállította az abszintot.

Na de vissza a piarajongó Verlainhez, akiről nehéz elhinni, hogy huszonévesen, Courbet képén még úgy nézett ki, akár Johnny Depp az első kalózos film után. Aztán mindenkinél züllöttebb életet kezdett élni, és ez hamar meglátszott rajta, kiütött arcára, de költészetére soha.

A legmocskosabb élményeit tudta megírni a legtisztább versekben. „A költészet zene. Minden más csak irodalom” - mondta. Nos, Verlaine az egyik legnagyobb költő volt. 1866-ban, huszonkét évesen lett ismert a Szaturnuszi költeményekkel. Később megnősült, gyereke lett, de nem ő volt, aki a pelenkákat cserélte. Továbbra is abszintban ázott dolgozószobájában az egyre üresebb papírlapok fölött.

Ekkor kopogott be párizsi otthonukba a vidéki csodagyerek, az irodalom Mozartja, Arthur Rimbaud. Tőle újra ihletet kapott. Elhagyta kisgyermekes feleségét, és a kamasz fiúval tartott: „Követtem őt, követnem kellett.” Kettejük pisztolylövéssel végződő szadomazochisztikus homoszexuális kapcsolatáról, amolyan Tom és Jerry-liaisonjáról szól Christopher Hampton híres és Leonardo DiCaprióval megfilmesített bulvárdarabja, a Teljes napfogyatkozás, telis-tele Verlaine- és Rimbaud-idézetekkel. Ha bármi értelme lenne a Való Világ című shownak, akkor az az, hogy efféle zseniket megnézzünk napközben, s lettek volna, akik felmondanak a cégnél, ha a képernyőt eltakarja a géniusz.

Wass Albert románokra lőtt, Verlaine Rimbaud-ra. A „testi sértés” után Verlaine börtönbe került, ott megtért. Mint már mondtuk, csodaszép vallásos verseket írt. Nem egy Mécs László volt. De az alkohollal sosem hagyott föl. 1894-ben Verlaine-t még a költők fejedelmévé választották, két évre rá, 1896. január 8-án meghalt, ám akkor már ágyát se tudta elhagyni, úgy felélte a cukorbetegség. Szerb Antal szerint Verlaine szimbolista költészete annyira a nyelv zeneiségén alapul, hogy lefordíthatatlan, de azért nem panaszkodhatunk. Gondoljunk csak Tóth Árpád „jajongó-búsongó” Őszi chansonjára. Műfordításban, akárcsak szinkronizálásban, világbajnokok vagyunk.

Mi most azonban nem Tóth Árpád , Szabó Lőrinc vagy újabban Térey János, hanem Ady Endre tolmácsolásában közlünk egy Verlaine-verset, Ady kevés műfordításainak egyikét. Az Új Versekbe is bevette, 1906-ban, tíz évvel Verlaine halála után.

Paul Verlaine álma

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

Arthur Rimbaud, az „elátkozott angyal”

„Képzeljen el egy embert, aki keléseket ültet el és ápol az arcán. Azt mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk magunkat. A költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összevarrja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tartja meg magának.” Írta ars poeticájában az irodalom történetének bizonyára legnagyobb csodagyereke, Arthur Rimbaud (1854-1891), úgy tizenhét éves kora körül.


Rimbaud egy Belgium melletti kis „porfészekből” jött, „valahonnan az Isten háta mögül”, ma úgy mondanánk, hogy az Ardennek cigánysorából valami mocskos putriból. De a világ szerencséjére volt könyvtár a közelben, ahova eljárhatott olvasni a kuksolók közé. Előbb az iskolában, majd otthon is írni kezdett. Tizenöt-tizenhat éves korában stílusparódiák sorában végigment a költészeten az antikoktól a divatos parnasszistákig, és miután jelezte, hogy mindent tud, letörölte a kakaóhabot a szájáról és immáron saját, forradalmi hangjával, szonettbe szedett magánhangzóival elindult a francia-porosz háborútól még zilált Párizsba. Míg odaért, evett sonkát fogadóban a fogadósné rengő csöcseit nézve a narancssárga fényben (A Zöld Hordóban), és botlott bele alvónak halott katonába (A völgyben egy katona alszik): „A napban aluszik, a keze halavány. / Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.”

Mikor pipázva megérkezett a fővárosba, a költők kis túlzással úgy tartottak válságtanácskozást, mint Eric Claptonék Jimi Hendrix megjelenése után. Már aki felfogta a fiú nagyságát.

A kamasz, „olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszélő”, "részegeket fölemelő" Rimbaud összejött a kor addigi legnagyobb költőjével, az akkor már idősödő, súlyosan alkoholista, abszintban ázó Verlaine-nel. De ezt a történetet már fentebb megírtuk.

Már csak egy-két évig verselt. Megjelentek az Utolsó versek, a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban. Aztán egyszer csak, miután kipörgette a költészetet és prózakísérleteivel kijelölte az irodalom további haladásának irányát, Rimbaud elengedte az egészet, mintha csak egy megunt játék lenne. Tizennyolc évesen abbahagyta az írást és elment Afrikába kereskedőnek. „Aranyam lesz: dologtalan és durva leszek. A nők becézni szokták az ilyen forró égövekről megtérő rokkant duhajokat.” - vetette oda utolsó művei egyikében. Az „elátkozott angyal”, Rimbaud 1891. november 10-én halt meg, akkor már beduinlányokkal hempergő, ráksebes lábú elefántcsont-kereskedőként. Harminchét évesen, mikor már közel két évtizede nem verselt. Pedig micsoda költeményeket írt.

Az elátkozott angyalka

Fehér kapuk, azúr födémek,
vasárnap-éjszakai fények.

A város vége zajtalan,
fehér az út, éjszaka van.

A házak erre furcsa árnyak,
zsalúik csukott angyalszárnyak.

De ím: a szöglethez amott
inal egy gonosz, izgatott

kormos kis angyal fogva haskót,
mert túlsok jujubát behabzsolt.

Kakál. Utána tovalép -
s az átkozott kis hagyaték,

mert vér-szutykos, az égre lengő
szentséges Holdnak ronda fertő.