Jön a nyár, kezdődik a szuperhősszezon a mozikban: arcképcsarnokunkban Széchenyi, a "legnagyobb magyar", aki "valami nagyobbszerűt" óhajtott, és ezalatt nem a rezsicsökkentésre gondolt, és Kossuth Lajos, a "magyar Mózes", aki akkor volt neves magyar emigráns, amikor ehhez még teljesítmény kellett, mondjuk végignyomni egy szabadságharcot, nem volt elég hozzá egy gitáros búcsúdal meg egy Facebook-poszt. A Friderikusz Show Alain Delon-Belmondo kettőse óta nem láthattak ekkora párosítást.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”

„Valami nagyobbszerűt” – óhajtotta Széchenyi István (1791-1860), és nem a rezsicsökkentésre gondolt. 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjszaka lett öngyilkos a legnagyobb magyar. Annak ellenére végzett magával, hogy Eperjes Károly – már meghibbanása közben – kijelentette: magyar ember nem lesz öngyilkos. Ezért lett talányos a magyar szuperhősmozi, a Hídember vége, nyitva hagyva az idegenkezűség lehetőségét. Hiába írta meg Kosáry Domokos a Széchenyi Döblingben című könyvecskéjében elég határozottan az öngyilkosság valóját, mert a régi (ha nem egyenesen nyugati) iskola szerint történészkedett: figyelembe vette a tényeket. Széchenyit egyébként maga Kossuth Lajos nevezte a „legnagyobb magyarnak”, még a reformkor derekán, 1840-ben. Kossuth tudta, hogy a legnagyobb magyar mellé már csak az kerülhet a magyar pantheonba, aki megmondja, ki a legnagyobb magyar. Hasonló okból címkézünk mi előszeretettel a Page not foundon ha nem is akkora hatékonysággal, mint Kossuth.

Az, hogy a legnagyobb magyar öngyilkos lett, szimbólumerejű kifejeződése annak a képzetnek, hogy Magyarországon a „nagy generációk” rendre csődtömegként végzik, a reformkortól kezdve az atlantai olimpiai válogatottig.

„Én legalább megpróbáltam” – ezt McMurphy nyögi a Száll a kakukk fészkére című kötelező Forman-filmben, de akár Széchenyi is írhatta volna a naplójába valamikor 1850 és 1860 között, s talán Dombitibi publikálja is majd az önéletrajzában.

Széchenyi István nem véletlenül került egy időben a legnagyobb papírpénzünkre, az ötezresre. Ő volt az, aki beindította a magyar polgárosodást: „nemzetiség és közértelmesség”, „szabadság és bátorlét”, ezek voltak a jelszavai. De míg ide eljutott, kacskaringós pályát járt be, akár Pataky Attila. Katonáskodott a napóleoni háborúkban, futárkánt szolgált a lipcsei „népek csatájában”, aztán kiélvezte a békét: volt élveteg főúr, majd útnak indult, utazóként megjárta a Keletet, aztán pedig megtapasztalta a Nyugatot: a civilizálódó, iparosodó Anglia lenyűgözte, és ettől kezdve egyetlen célja volt, hogy Magyarországból, a „sár és piszok” országából, egy Habsburg-tartományból virágzó, erős, közép-európai Anglia legyen. „Sokan azt mondják, Magyarország volt. Én azt szeretném hinni, Magyarország lesz.” Hogy ma mit írna a Magyar Hírlap róla, miután sarasnak és piszkosnak becézi imádott otthonunkat, azt kegyeleti okokból nem áruljuk el.

Na de hogy lesz? A „magyar nemes” legyen „nemes magyar”. Ne csak henyéljen, hanem gazdálkodjon, ezért Széchenyi propagálni kezdte a lótenyésztést, megírta a Lovakrul című klasszikusát 1828-ban. Az itteni festményen és ekképp látjuk, "nemes magyarként": magyar gróf kacagány és mente helyett angol civil ruhában, lovon? Ez az 1830-as években akkora feltűnést keltett, mint az első transzvesztita a Friderikusz Showban. De írt a méhekről és a selyemhernyókról is. Gumipitypangban nem gondolkodott. Hogy a „nemes magyarok” „eszmesúrlódjanak”, vagyis vitatkozzanak, létrehozta a Nemzeti Kaszinót. (A társalgást megkönnyítendő és a vitapartner méltóságát méltánylandó gesztusként bevezette az „Önözést”.) És hogy a Nemzeti Kaszinóban ne legyen büdös, hirdetni kezdte a mindennapi mosdás intézményét. Ezért sok látogatóját fürdőkádban fogadta kefével és Dove szappannal, hadd kapjon más is kedvet a fürdéshez.

Széchenyi nagy műve, az 1830-as Hitel, melyben többet írt, minthogy „Jó ötlet volt az új sütő, jó ötlet volt a Provident”. A magyar nemesi birtokok fejlesztéséhez hitelre volt szükség, de hogy hitelt kaphassanak, a birtokokat elidegeníthetővé, mármint adható-vethetővé kellett tenni: ehhez pedig el kellett törölni az „ősiséget” és még a járulékos nemesi jogokat, amelyek az egyik magyart a másik fölé emelték. Széchenyi a hitel kérdésétől következtetésről következtetésre haladva jutott a feudális rendszer lebontásáig és a polgári Magyarország programjáig, melyeket aztán a Világ (1831) – mármint „felvilágosítás” – és a Stádium (1832) című további műveiben fejtett ki.

1825-ben, az országgyűlésen felajánlotta egyévi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia alapítására, és bátorította a magyar arisztokratákat, hogy hasonlóképp cselekedjenek. Aznap este csak annyit írt naplójába a legnagyobb magyar: „Ma felszólaltam. Magamra haragítottam minden honfitársamat.” Simicska Lajos nyilván nem lelkesedett az ötletért.

Ha egyetlen építményt kéne megnevezni, amit Széchenyi gründolt, az csak a Lánchíd lehet. Nem hiába ajánlotta Kossuth már 1844-ben, hogy a hidat majd Széchenyiről nevezzék el. Igaz, Széchenyi sosem sétálhatott át rajta: közbejött 1848. Mivel már 1845-től a Helytartótanács közlekedési osztályát vezette (ő biztos nem küldött ki olyan körlevelet márciusi havazáskor, hogy: „Kérjük, ne hagyja el hintóját. Amennyiben lova elfáradt, szálljon át más hintóba.”), mikor megalakult a Batthyány-kormány, közlekedési miniszter lett. Évtizedes koncepciót dolgozott ki a magyar vasúthálózat fejlesztésére („Száz vasutat, ezeret!” – írta Petőfi, mikor megnyílt a Pest-Vác vonal), de mikor látta, hogy mintegy „polgárháború” eszkalálódik, amely az ő másfél évtizedes munkájának lerombolásával fenyeget, megroppant. Lemondott és 1848 őszén a Bécs mellett döblingi elmegyógyintézetbe – nevezzük inkább szanatóriumnak – távozott: "Ment a hűtlen nehéz fejjel, tudta jól, hogy ő már nem kell".

Élete utolsó tizenkét évében leginkább csak sakkozott, nem beszélt, csak egyszer ragadott tollat: az 1850-es évek Habsburg-propagandájára válaszul álnéven megírta a Rückblick (Visszapillantás) című kicsempésztetett művét, amelyben kifejezte Alexander Bachnak: „A vasutat nem Ön hozta, hanem a kor, miniszter úr.”

Ezt küldte örök válaszul minden nyegle kormányszóvivőnek, körülöttünk tébláboló Zsigamarcinak és postaládákba dobott „tájékoztató célzatú” propagandafüzetnek, amely a mobiltelefon-előfizetések számának növekedéséből vezeti le a kormányzati munka sikerességét.

Széchenyi arcképével.

Kossuth Lajos, a „magyar Mózes”

Most, hogy kéthetente emigrál valaki hazánkból, akiről az emigrálásakor hallunk először, emlékezzünk a régi időkre, amikor még teljesítmény kellett ahhoz, hogy valaki neves emigráns lehessen és beszéljenek róla. Mondjuk végigcsinált egy szabadságharcot, mint Kossuth Lajos, a "nemzet atyja". Kossuth, a „magyar Mózes”, miután egy egész éjszakás beszélgetés végén átadta a hatalmat Görgeynek, leborotválta szakállát és a magyar-török határon, hamisított brit útlevéllel, James Bloomfeld angol kereskedő nevén (Kossuth is a börtönben tanult meg angolul, mint Göncz Árpád, ismerjük a történetet, csak nem fordított Gyűrűk Urűt) elhagyta az országot, s ehhez nem kellett inszinuálnia magát a Portik-ügyben. Azt már megírtuk, hogy fiatalon miként robbantott a Pesti Hírlappal, úgyhogy most az 1849 utáni tevékenységére fókuszálunk, alákeverve egy kis Placebót, ahogy a tévében szokták: „A friend in needs a friend indeed, / A friend with weed is better, / A friend with breasts and all the rest, / A friend who's dressed in leather.”

Kossuth egy augusztusi reggelen kezdte meg 1850-es évekbeli emigráns road showját. Vendégeskedett a Török Birodalomban, amely úgy felvevője volt a magyar politikusoknak és honvédtiszteknek (ide jött Bem József és Guyon Richárd is), mint Kína az NDK doppingszakembereinek, majd Kossuth továbbállt Londonba. Láttuk, napi kis színesként már posztoltuk a képet, hogy fotózkodott Pély Barnával is. Járt az Egyesült Államokban, hogy támogatást szerezzen a szabadságharc újrakezdéséhez. Nevét azóta is város őrzi Mississippi államban („Kossuth” – készült is erről egy béna tévéfilm). Végül a Szárd-Piemonti Királyságban, Torinóban telepedett le tippmixezni. Innen írta neves „Kasszandra-levelét” 1867. május 22-én, melyben elítélte a kiegyezést, a sorsunkat Ausztriával összekötést, és figyelmeztette egykori barátját, Deák Ferencet, hogy „Magyarország teste lesz a máglya, amin a Habsburg-sas megégettetik”. Mikor ezt írta, Kossuthnak Magyarországon már hatalmas kultusza volt, nevezték „Isten második fiának” is, a kiegyezést persze ettől megkötötték, és jellemző volt, hogy a magyarok egyszerre koccintottak Ferenc József és Kossuth Lajos egészségére. (Erről a „kétlelkűségről” és „önhazugságról” Bibónak van nevezetes levezetése a Zsákutcás magyar történelem című írásában.)

Ferenc József élete végéig nem volt hajlandó kimondani Kossuth Lajos nevét, ahogyan Csaba királyfi se venné a szájára az iPhone-t. A félreértések elkerülése végett: ki tudta volna ejteni, a Habsburg-uralkodóknak ugyanis hivatalból meg kellett tanulniuk már trónörökös korukban magyarul, miként csehül is tudtak. Csak Ferenc József gyűlölte Kossuthnak még gondolatát is. Ezek után nem meglepő: mikor Kossuth, 1894-ben, kilencvenkét éves korában elhunyt, és hamvait Torinóból hazahozták, hogy Magyarországon helyezhessék örök nyugalomra, Ferenc József nem engedélyezte az állami temetést, hovatovább a magyar minisztériumokban és törvényhatósági intézményekben megtiltotta a fekete zászló kitételét és a hivatalos megemlékezést. Ám az, hogy Kossuthot nem temethetik el ünnepélyesen, akkora közfelháborodást okozott volna, hogy végül salamoni döntés született: a magyar állam nem temetheti el nagy halottjaként Kossuthot, de Budapest igen. És végül a fekete drapériák fölött is bölcsen szemet hunyt.

A „magyar nemzet atyját” a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták föl 1894. április 2-án, majd innen vitte a temetési menet a Kerepesi temetőbe. Vörösmarty 1855-ös temetése óta nem látott Budapest ekkora tömeget. Temetésekben jók vagyunk. Nagy-Magyarország minden pontjából jöttek a kegyeletadók, Pozsonytól Orsováig és így tovább: ha Rákay Philip lett volna a konferansz, biztos bemondja lelkes Petőfiként a hárommilliót.

Utólag tudjuk, hogy a citadella ágyúit aznap a Nemzeti Múzeum környékére irányították, hogyha bármely zavargás törne ki, azonnal elsüthessék.

Nem kellett lőni, mert a részvevők megelégedtek azzal: a Facebookon posztolnak egyet a buliról.