A Page not found-arcképcsarnok harmadik részében vitatott színházi zsenik vannak a fókuszban: Bertolt Brecht és Major Tamás, a két kommunista-embléma, aki nem vetette meg a lazackaviáros kiflit.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Bertolt Brecht, az acélszívű forradalmár

„Messze kerüld a magasztos elméket, kik az emberiségért lázban égnek, s ha egy ember bajba jut, félrenéznek.” Faludy György írta ezt az NDK Hendrik Höfgenje, a keletnémet pártállam kirakatértelmiségije, a huszadik század legnagyobb színházi forradalmára, az acélszívű Bertolt Brecht (1898-1956) kapcsán.

Meglehet, Brecht, ha nem hal meg két hónappal korábban, s megéri a mi ötvenhatunk, pártos nyilatkozatával azt is ugyanúgy elítélte volna, ahogyan az 1953. júniusi berlini munkásfelkelést, már ha cserébe ismét felemelik balos csúcsszínháza, a Berliner Ensemble állami támogatását. Amely büdzsé volt vagy negyvennyolcmilliószorosa a Mikroszkóp Színpadénak, és amúgy legalább kétszázmilliószor színvonalasabb, világszintű műhely volt. Szóval Brecht társulata nem olyan poénokkal szórakoztatott, minthogy „Mit árul a kubai hajléktalan?” „Fidel nélkült.” Ellenben ott a Koldusopera, a Kurázsi mama, a Kaukázusi krétakör és még számtalan nagy darabja, de a János vitézt nem ő vitte először színpadra, mielőtt a nemzet pörzsölője felszólna a Brecht-össze elégetése mellett.

Brecht újítása – az elidegenítő effektusok behozatala mellett – az volt, hogy csúcsértelmiségiként prolinak öltözött, akár a lepattant Columbo, ballonkabátban és micisapkában nyomult. Manikűrössel koszoltatta a körmeit, hogy munkásnak tűnjön, miközben az NDK-ban állami sofőrrel és lefüggönyözött autóval járt: nyugaton is ünnepelt drámaíróként, rendezőként és színházelmélészként. Darabjaiban nagy humanista volt, de az emberek általában nem érdekelték, csak annyiban, hogy mennyire tudják segíteni alkotói törekvéseit. Hogy művészi elgondolásait a lehető legjobban, a legnagyobb támogatással valósíthassa meg, élete során fausti alkuk sorozatát kötötte. És legjobb tanítványairól feledkezett meg, ha már hasznukat nem vehette. Ezért írta róla Faludy György (aki több Brecht-songot is fordított, mi több, a Ballada Jennyről, a kalózok szeretőjéről címűt Villon-kötetébe is bevette) ezt a tanulságos verset egy megtörtént esetről.

Faludy György: Tanmese Bertolt Brechtről,
B. B. modorában

Horst Bieneket, Brecht költő-tanítványát
a szovjet fogdmegek börtönbe zárták
Kelet Berlinben s azután orozva
tovább hurcolták Poroszból Oroszba.

Horst szülei, kik gyakran érintkeztek
a nagy íróval, elsiettek Brechthez,
ki cselédjével üzent a kettőnek
mért háborgatták? nem ismeri őket.

Tanulság
Messze kerüld a magasztos elméket,
kik az emberiségért lázban égnek s ha egy ember bajba jut, félrenéznek.

És most ne koszolja össze a könnyeivel senki a monitort, hogy tudniillik, ki hallott már ilyet.

Major Tamás

Most, hogy az aktuális magyar miniszterelnök újra Moszkvában tárgyalt valami nagyvolumenű segítségnyújtásról, hitelből épített atomerőműről, két láda vörös kaviárról a Művészeti Akadémiának meg a magyar űrprogram reneszánszáról, újra elmondhatjuk: „Az oroszok már a spájzban vannak.” A tizedes meg a többiek című zseniális filmben hangzik el a konklúzió. Kedvenc vígjátékunkban Major Tamás játszotta a komornyik parádés mellékszerepét. És csak azért nem mondjuk, hogy ez volt a legemlékezetesebb, mert a Darvas játszotta légnyomást kapott Gálfi Eduárd és a német tábornokként mármeládot kanalazó Márkus László se semmi a Sinkovits köré rakott hibbant karakterek közt. Hiába, a hatvanas-hetvenes évek a magyar film legnagyobb korszaka volt.

A kommunista Major a legnagyobb hatalmú színészként hozta a komornyikot. Akkora potentát volt a magyar színházi életben, mint a hatvanas évek elejére már háromszoros Kossuth-díjas Keleti Márton, A tizedes meg a többiek rendezője a magyar filmben.

Major Tamás 1910-ben született, 1986-ban halt meg, kétszeres Kossuth-díjasként (és már majdnem vakon, de még mindig játszva például Spirónak Az imposztorában). A legenda szerint Horthy Miklós zabigyereke volt. Nos, ha ez igaz is - amúgy nem -, a brezsnyevi szemöldökét biztos nem az apjától örökölte. Ez viszont súlyos aggályokat vethetne föl az édesanyja kinézetére vonatkozóan, akiről még nem láttuk képet. Hogy a szexizmus is kapjon felületet: a mama nyilván nem Estée Lauder volt. Major színészként nagyon jól tudta kamatoztatni ördögi szemöldökei rángatását, de nem ettől lett minden idők legjobb magyar Luciferje. És nem is azért, mert országgyűlési képviselőként kellő tapasztalatokat szerzett a diktatúrában.

1931-ben került a Nemzeti Színházhoz, ekkoriban csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz is. Tehetségén túl ennek köszönhette - mert a Nemzeti Színházat már akkor is pártembernek kellett vezetnie, csak szerencsére Rákosiéknak volt egy Majorjuk -, hogy 1945-ben, harmincöt évesen kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává. (Ugyanekkor bátyja, Major Ákos, a Népbíróság elnöke lett.) Major Tamás tizenhét éven át volt a Nemzeti Színház direktora. Majd 1962-től főrendezőként működött. Amolyan Ascher Tamásként.

A luciferi Major Tamás a magyar színházi élet diktátora lett. Elképesztő hatalom összpontosult a kezében. Karriereket tehetett tönkre és ruhatárosokat emelhetett föl főszerepekbe. De hatalmát mindenekelőtt arra használta, hogy újjászervezze és megújítsa a magyar színházi életet. Újításai nem abban merültek ki, hogy rendezőként zakót adót a királyokra palást helyett. Azóta is emlegetett színvonalú színházat csinált a diktatúrában: direktorként, rendezőként és nem utolsósorban színészként. Leghíresebb színházi szerepei a már említett Lucifer Az ember tragédiájában, és persze III. Richárd voltak Shakespeare királydrámájában. Major vagy hússzor rendezett Shakespeare-drámát életében. A legnagyobb Shakespeare-rendezőnk evör. És ha ez mind nem lenne ő elég, ő szavalta Hobóék Vadászatának prológusát.

Maga Major egyébként nem éppen „bolsevik” életet élt. Egyszerre két nővel élt együtt a villájában. Szerette a kaviárt. Major Tamás - a huszadik század egyik legjobb magyar színésze - egy „nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs és egy hiú, mindenre kapható cinikus udvaronc keveréke” (Czímer József) volt. Ez a jellemzés nagyon megtetszett nekünk.

Aztán Major mondhatná minderre a sírból a Mephisto zárszavát: „Mit akarnak, én csak egy színész vagyok. Én csak egy színész vagyok.”

Pedig egyikük sem csak egy színész.

Napi kis színesekért lájkolják a Page not found történelmi stúdióblogot a Facebookon