Az apartheid működött évtizedeken át Dél-Afrikában: a rendszer, ami annyira igazságos, mint Sztálin humánpolitikája. Aztán jött Nelson Mandela, aki egész életét a rasszista szisztéma elleni harcnak szentelte: elnök lett, s Francois Pienaarral, a rögbiválogatott csapatkapitányával megváltoztatta a világot, mint Andres Iniesta a szerénység fogalmi kereteit. Romantikus antirasszista ballada, amiből kimarad Horváth Aladár meg Balog Zoltán éppúgy, mint a Ku Klux Klan szervezeti és működési szabályzata.

Csunderlik Péter–Pető Péter

Dél-Afrika a fehéreké.

Ennek nyilván veszettül örült minden bakancsos szkinhedgyerek. Már csak azért is, mert elemi érdekük hinni a teóriákban, amelyek szerint az egész világot a színek mozgatják, nemcsak az útkereszteződéseket. Ha esetleg valaki közölné velük, hogy inkább az értelem, vagy vákuumhatással annak hiánya, akkor minden esélyük elveszne a bolygó meghódítására, amit azóta terveznek, hogy az oviban összekenték a fejüket az uzsonnára kiosztott lekváros kenyérrel és látták a csimpánzarcú Lincolnt az űrhajós filmben.

Mindenesetre a tétel fölülvizsgálatára alig több mint két évtizede nyílt reális esély. Nelson Mandela, a békepolitikusok Morgan Freemanbe oltott Danny Gloverje fél ötkor ébredt 1990. február 11-én. Nem az órája csörgött, hogy igyon egy Red Bullt, aztán olvassa át még egyszer a szigorlati tételeket, egyszerűen nem tudott aludni, de nem azért, mert egy csipkekombinés Szikszai Etussal álmodott és búgott hozzá a mi Séfünk. Nem, nem a soulos basszmenetek miatt, hanem mert huszonhét év, összesen tízezer nap után, 71 évesen szabadult. Ez azért kicsit mélyebb történet, mint Gyurcsányék kalandja a Gyorskocsi utcában a kerítéshez láncolásról elhíresült ellenforradalom idején.

Mandela délután háromkor hagyta el a Vorster-villát, amely utóbb a börtöne volt, és ahol sose ismételték a Walt Disney-t. Gyalog sétált ki a kapun, kezét fölemelte, s ökölbe szorította, a várakozó tömeg pedig üdvrivalgásban tört ki.

A komplett golyóbison élőben közvetítették a szabadulást, azaz többen látták, mint ha megpofoznak egy gyöngyöshalászi alkoholistát a Mónika-showban. Egy órával később már hivatalos beszédet mondott a dél-afrikai Mózes: mindenkinek megköszönte, aki harcolt a szabadságáért. Éljen bármely pontját a golyónak.

Másnap már 120 ezer embernek szónokolt: „Az apartheid után egyetlen férfi vagy nő sem szorulhat ki a közös mozgalmunkból, amely az egyesült, demokratikus és nem faji alapú Dél-Afrikát építi fel” – közölte. „Nem faji”, ezt zölddel hullámozza a rovásírásos Word, hát Szegedi Csanád biztos megdobta volna Mandelát egy ponttyal teli varsával, amiért kavarja a szart, miközben a Jobbik csillaga emelkedik, mint az M&M’s-szé a kilencvenes években.

A szabadulás azonban nem jelentett azonnali rendszerváltást, még arról is hosszú ideig tárgyaltak a felek, hogy tárgyaljanak-e. Erre Fricz Tamás biztosan azt mondaná, hogy ez egy következmények nélküli Dél-Afrika. Végül 1993. június 3-án kitűzték az első demokratikus választás időpontját: 1994. április 27-én szabadon voksolhattak az ország lakói. Mandela közben kapott egy Nobel-békedíjat, megosztva Frederik Willem De Klerkkel, a fehér galléros elnökkel, aki maga függesztette fel a diplomáciai védettséget, a választásokon pedig Mandela szervezete, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus nyert: ezzel a korábbi rab lett az elnök, ahogy a Los Angeles-i rendőrségben is többségbe kerültek a feketék.

Aligha állítható, hogy Mandelát a bosszúvágy vezérelte, mint az oszlopos házat elrántó, üvöltöző Martin Riggset, vagy hogy megrészegült volna a hatalomtól, mint eszét vesztett községi kétharmados alpolgármester: „Soha, soha, még egyszer: soha nem szabad hagynunk, hogy ebben a gyönyörű országban az egyik ember elnyomja a másikat. Emberi szem nem láthat attól nagyszerűbb alkotást, mint a demokrácia. Engedjük uralkodni a szabadságot! Isten áldja Afrikát!”

Ez nem Vonéák nyurga tempója az biztos, de a CBA se választja majd mottónak. A Jobbik nem kér a demokráciából, helyette játszana inkább társasjátékot, amelyen jurtát lehet nyerni, vagy királyságot, ahol, Morvai Krisztinának Novák Előd lehetne az udvari bolondja, ha csak a sodródó Flinstones Béni be nem jelentkezik a posztra.

Na most Mandela azok után tudott békére és megbocsátásra szólítani, hogy évekig ült az Árja Robben Islandre telepített világvégi börtönben, s törte a követ, miként Király Linda a magyar Himnuszt. Legalább egy legenda maradt a szigetről: itt kapta a 466/64-es kódot. Ő volt a 466-os fogoly, akit 1964-ben pakoltak a minicellába. (A szám ma egy AIDS-ellenes alapítvány szimbóluma.)

Elnök volt, bajnok lett

A választások utáni politikai kríziseket most nem elemeznénk, inkább idéznénk Tony Blairt: „A sport hatalom, sokszor elfeledett eszköz, amely elősegítheti a kormány ambiciózus céljainak elérését.” A brit baloldal playboyának gondolatát a magyar elvbarátoknak nem sikerült megérteni, annyira tellett, hogy bezsúfolták egy tárcához Gyurcsány Ferencet és Mesterházy Attilát. Szép teljesítmény, de a sportnak kábé annyit használt, mint a Romana-füzetek a magyar irodalomnak. Azt sem értették a szocik, amit Orbán Viktor hamar fölfogott: a sport, a győzelem a minden a népnek.

A fehér Dél-Afrikának volt kedvenc sportága: a rögbi. A feketék éppen ezért, minden alkalommal az ellenfélnek drukkoltak, ahányszor a válogatott pályára lépett, így tiltakoztak a rendszer ellen. A választások után a fehér kisebbség megremegett, hogy visszakap valamit a mocsokból, amit ő adott, hiszen minden szívatós játék addig tetszik, amíg mi szívatunk.

A fekete radikálisok nem is akartak csalódást okozni, ám Mandela csendre intette őket. Jellemző, hogy aki a közigazgatásban maradni akart a RaSszistA RSA-t addig működtető fehérek közül, az maradhatott. Ilyen kilengéseket a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem enged meg magának. Mandela – részben gazdasági és politikai pragmatizmusból – hajthatatlan maradt, de ez sem volt elég ahhoz, hogy meggyőzze a fehéreket jó szándékáról.

A közösséget nem sikerült egyesíteni, gyanakodott egymásra fehér és fekete. Végül a véletlen sietett a polgárjogi hős segítségére: 1995-ben Dél-Afrikában rendezték a rögbi-világbajnokságot. A rögbi a „fehérek ópiuma” - ahogyan John Carlin írta. A drog, amelyről éppúgy nem lehetett leszokni, mint arról, hogy házibuli másnapján újra elmeséljük a részeges sztorikat.

Mandela nem volt rögbirajongó, igazából fogalma sem volt a játékról, pedig egyszerűek a szabályai, csakhogy parabolás humorpetárdákat sütögessünk. Felismerte azonban a sporteseményben rejlő lehetőséget; azt, hogy a fehérek mellé tudja állítani a fekete többséget. Magához kérette teázni vagy Monopolyizni Francois Pienaart, a nemzeti együttes kétméteres, szőke csapatkapitányát, és a segítségét kérte. A sportoló igent mondott.

Az elnök utóbb azt mondta: „Éreztem, hogy progresszív fiatalember, jogból BA-diplomája volt, öröm volt vele beszélgetni.”

A csapat az ausztrálok ellen kezdte a vb-menetelést. Addigra már PR-kampányt építettek a nemzeti együttes köré, a tét óriási volt. A Signal White-mosolyú elitgarnitúra nyomornegyedekbe is ellátogatott, ahol a fehér sztárok fekete kölykökkel játszottak. Mandela mosolygott, amikor a beszámolókat nézte a tévében: egy ilyen kép többet ér, mint száz beszéd – rögzítette. De nem azt találta ki, hogy belekúr néhány tízmilliárd közpénzt a futballba, s ünnepli, ha addig miniszterelnök marad, amíg el nem készül a felcsúti stadion centerpályája, nem. Mandela integrációra használta a sportot, lehet, hogy ezekből a milliárdokból ma Borsodban építene akadémiákat, ahol ösztöndíjat kapnának a legtehetségesebb hátrányos helyzetű gyerekek. Még ha ez nem is trendi, nem úgy, mint EU-s zászlót égetni.

Mindenesetre a marketingesek kitűnően teljesítettek. Edward Griffiths, a rögbiszövetség ügyvezetője, a korábbi újságíró találta ki a kampány jelmondatát: „Egy ország, egy csapat”. Persze nem kellett sokat agyalniuk Ron Werberéknek, csak kicsit kellett gyúrni a korábbi búr „Ein Volk, ein Reich”-on.

Mandela, a sportolók és sportvezetők arra építettek, hogy meggyőzik a feketéket: a rögbi nem az elnyomás szimbóluma többé, hanem a győzelem emblémája, amely egyesíti a nemzetet.

Az első meccs meglett, aztán a következő is. A társulat mind inkább összeérett, s küldetéstudatot is nyert. A csapat az Árja Robben Islandre is ellátogatott.: megnézte Mandela celláját. Többen azok gondolkodtak, miként tudott megbocsátani azoknak, akik oda küldték.

Akkor már a fél világ beadta a megrendelő lapot: csodát kért. Csakhogy a franciák elleni elődöntőben minden oda lehetett volna. Az együttes végül bravúrral nyert 19-15-re az elődöntőben. Morne du Plessis dél-afrikai szakvezető így nyilatkozott a mérkőzés után: „Ekkor éreztük először, hogy Mandela mágiája a pályán is segít bennünket.”

Persze, itt ne arra gondoljunk, hogy elvágta egy csirke nyakát, és azzal táncolt révülten az esőben, mint a vuduvarázslók.

Abdelatif Benazzi, a franciák kitűnősége évekkel később így emlékezett vissza, amikor találkozott du Plessisszel: „Zokogtunk, amikor vesztettünk ellenetek. De amikor a következő hét végén elmentünk a döntőre, megint sírtunk, mert fontosabb volt, hogy ne legyünk a pályán. Így a szemünk előtt történhetett valami, ami fontosabb, mint egy győzelem vagy egy vereség a rögbiben.” Megható, mint Ördög Nóra küzdelme azért, hogy megtanulja: az együttes nem aki, hanem amely.

A varázslatos döntő

Nelson Mandela, mielőtt elindult volna az Ellis Parkba, a vb döntőjének színhelyére, felhívta a helyi sportági szövetség elnökét, és arra kérte, hogy szerezzen neki egy hatos mezt a fináléra. Az államfő Francois Pienaarnak, az együttes csapatkapitányának trikóját akarta viselni. Ma is nyilván veszettül kergetnek egy Vanczák-mezt, ha a góré abban akar pihegni a VIP-páholyban.

A csapatnak a boss monster Jonah Lomuval, minden idők legnagyszerűbb játékosainak egyikével fellépő új-zélandi alakulattal kellett megküzdenie a döntőben. A Pienaar dresszét viselő Mandela nevét tízezrek skandálták az Ellis Parkban, amikor megérkezett a létesítménybe. A kezdés előtt a kapitány mindössze annyit mondott társainak: „Látjátok azokat a zászlókat? Játsszatok ezekért az emberekért! Egyetlen esélyünk van. Legyünk világbajnokok!”

Az aranymeccsen egyik csapat sem ért el „célt”, csak rúgásból értek el pontokat. A hosszabbításban Joel Stransky droprúgása döntött. A mozdulat legendássá lett, minden idők legmeghatóbb sportballadáinak emblémája. Most néhány szemből fölszáradnak majd a könnyek, de a sors furcsa fintora, hogy Stransky zsidó.

Akárhogy is, Dél-Afrika megszerezte a világbajnoki címet. Fehérek és feketék borultak egymás nyakába. Pienaartól a játéktéren a riporter azt kérdezte, hogy milyen érzés volt 62 ezer szurkolót maguk mögött tudni a stadionban. A fehér kapitány egyetlen pillanatig sem gondolkodott a válaszon: „Nem 62 ezer drukker áll mögöttünk, hanem 43 millió dél-afrikai.”

Mindannyian sírtak. Nem csak a stadionban, tán az országban is. Nyálas? Lehet. Húsz évünket adnánk egy ilyen nyálért, és egymás pöcsét fogva énekelnénk a We are the World-öt.

Arany után

Az eredményhirdetés után több kolléga, aki Mandelával raboskodott, azt mondta: „Megérte a fájdalom, amit átéltem.” A csoda megtörtént. Az ország lapjait „patrióta hisztéria” szállta meg, megtörtént, ami csak a mesében szokott. A jó győzött, s nem csalt senki, meg még Demjén Rózsi se énekelte el a Féktelen éj című számot.

Az nem titok: nem léptek be a paradicsomba. Sőt. Nyomornegyedekben él sokmillió szerencsétlen ma is, a bűnözés fölfoghatatlan mértékű, de azért rendeztek egy futball-világbajnokságot a nyitómeccsen álomgólt rúgó Thsabalalával.

Mandela bronzszobrát 2007-ben avatták fel Londonban. Tony Benn, a veterán angol politikus, aki ötven évig volt parlamenti képviselő a Munkáspártban, csak annyit mondott a dél-afrikai polgárjogi harcosról: „Mandela az emberiség elnöke.”

Mielőtt a Békemenet ideológusai föltennék a kérdést: nem, nem választotta meg erre a posztra senki. Nincs demokratikus legitimációja, se szavazói, és ha lenne ilyen poszt, akkor lehet, hogy az Antarktisz inkább egy rozmárra szavazna helyette, a románok Eros Ramazottira, a németek pedig Paul polipra.

Pedig a Time magazin azt írta róla: „Amikor eltávozik majd, álmai biztosan tovább élnek, velünk maradnak, mindörökre.” Mármint nem Paul, a látnok, hanem Nelson Mandela.

Csakhogy kisegítsük az IMF-et a Szabadság téren megalázó hadat: nem egy legórendőrautó rituális földarabolásáról álmodott.