Az biztos, hogy lehetett volna más. Az biztos, hogy a politikai elit azt akarta, hogy ne legyen más. Politikusok, akik abban az időszakban szocializálódtak, amikor az egypárti diktatúra több embert alkalmazott a KB Agitációs és Propaganda Osztályán (47), mint a pártgazdasági részlegnél (38), pedig azóta megtudtuk, hogy a forintszekció fontosabb a hivatkozások rögzítésénél egy doktoriban. Akárhogy is: a rendszerváltás után elkezdődött a médiaháború, amely azóta is tart, akár a mezőgazdaság leépülése.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Az előző rész tartalmából

Azt már a múlt héten megírtuk, hogy – a Napraforgóblog információval ellentétben – nem a gyöngyössolymosi átjátszóállomás elfoglalása volt a casus belli.

A fő csatatér meg nem a nagygombosi paintballpálya, hanem az elektronikus médiumok székháza volt. A tévé irányítását 1990 januárjában vette át Nemeskürty István. A nemzet tanárura és a Szent Korona-tan Obi-Wanja a Népszabadságban tájékoztatta arról népét, miért vállalta: „Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amelynek ha hazára, közösségre, a társadalom érdekére hivatkoznak, ez nem tűnik frázisnak.” Mert az Erő vele van.

Az amúgy olyan megejtő, hogy ha valaki kap egy fasza melót, mindjárt gyárt hozzá valami kiválasztottságízű desszertet. A tragikus körülmények közt elhunyt Daróczi Dávid ahelyett, hogy sugallatról, Bond-vérről, vérszerződésről kántált volna, azt felelte a miértre, amikor kormányszóvivő lett: „Mert szeretem a hazámat.” És ezt tényleg nem a Story közéleti rovatának küldjük, hanem hogy ha már nagyot és szépet akarok mondani, akkor így, és nem olyan cikornyásan, ahogy a madár csiripeli ki a futórózsát a Magyar Népmesék főcímében.

Na de a lényeg: Nemeskürtyvel tartott az elnökség, amelyben helyet kapott Pálfy G. István, valamint Chrudinák Alajos, de a minap nyolcvanéves Vitray Tamás is. A grémium nem sokáig tétlenkedett. Még végig sem játszották azt az idióta bemutatkozós cuccot, amikor el kell mondani az asztalnál ülők nevét, de máris kidobták Aczél Endrét, a Hét és a Híradó főszerkesztőjét. Az új góré Pálfy G. lett, aki korábban Pozsgay Imre munkatársa volt, mostanában pedig a jobboldali kormányt ostorozza, mint Magyarok Világszövetsége a mekdöneldszet.

Most írhatnánk, hogy botrány lett az ügyből, de azzal nem helyeznénk úgynevezett értelmezési fotókeretbe a tárgyalt témát. Nekünk ugyanis erről olyasmi ugrik be, hogy spermákkal fényképezkedett VVKarolina, Keresztes Ildikó levágott Geszti Péternek egy jól megkoreografált pofont, esetleg Ángyán József azt mondta egy falugyűlésen vagy kolbásznapon, hogy igenis van o-l-i-g-a-r-c-h-a.

Márpedig azokban a napokban a média tematizálta a médiát.

Mármint totál balhé volt. Akkora, mint amikor meghalt Bobby Ewing, miközben ma kisebb a zaj, ha a Böröcz István-i értelemben vett megújulás közepette kirúgnak egy Benda Lászlót, hogy a helyét átvegye valaki, aki a Spanyolországot ábrázoló vaktérképen helyet talál a Bakonynak, s félredobjuk Veiszer Alindát, mert tobzódunk a Borbás Marcsikban, hogy most a kétmilliomos Rákay Philip karrierjére kegyeleti okokból ne térjünk ki.

Persze azért Aczélt nem csak úgy ad hoc rúgták ki, volt annak oka is. Méghozzá az: az elnökség tekintélyét romboló interjút adott a Mai Napnak. Nyilván azért, mert Moszkvában képezték ki. Ma már elmegy a retusálás is, akkor meg a tekintélyre kellett figyelni. Azért sokat segítene ezen az országon, ha néhány tekintély-fetisiszta megértené: a respektet nem megrendelni, hanem kiérdemelni kell. Szóval tőlünk kétszázharmaddal is megszavazhatják, hogy Selmeczi Gabriella tekintélyes társadalomtudós, ha összekeveri az államot Allahhal.

Nemeskürty úgy vélte, s ebben alighanem igaza lehetett a filmtörténésznek, elviselhetetlen volt a feszültség Aczél és az elnökség között. Ennek a kapcsolatnak az elmélyülése azért dicséretet érdemel, tekintettel arra, hogy csupán néhány napot töltöttek együtt. Mint amikor hatodik bében napköziben szakítottunk a nagyszünetben összeszedett csajjal, mert nem tudtunk megegyezni a majdani második fiunk nevéről. Talán a bárdolatlan eljárás is hozzájárult ahhoz, hogy a kollégák ma már ritkán tapasztalható szolidaritást tanúsítottak: Elek János és Sándor István le-, Rangos Katalin felmondott.

Ballai József MÚOSZ-alelnök pedig nem árnyalta túl állásfoglalását: úgy vélte, ha ez a puccs végrehajtható, akkor hatezer újságíró retteghet ebben az országban. És akkor még nem beszélt a huszonhárommillió románról.

Azt csöndben megjegyeznénk, megnyugtató, hogy Bencsik András nem az utóbbi években döntött a logika faékké egyszerűsítése mellett. Az ügyben közölt dolgozatának a Cui prodest? címet adta, s akadnak kollégák, akik a globális felmelegedést éppúgy képesek a kinek áll érdekében?-re adott rapid válasszal megfejteni, ahogyan Budai Gyula kopaszodását.

Bencsik azt írta: „Nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne tudja, legyen bármilyen embargó, a televízió képes indirekt eszközökkel is, s a napilapoknál sokszorta hatásosabban befolyásolni a közvéleményt.” És Kolumbusz is felfedezte Indiát.

A sztori persze folytatódott. Murányi László, aki később „nemzeti” újságírókat képzett, amiatt panaszkodott, hogy Aczél nem engedte be a sajtótájékoztatójára, továbbá Győrffy Miklós lemondott a Vasárnapi Újság műsorvezetői posztjáról, így tiltakozott a felolvasott Csurka-jegyzet miatt, Baló György a Napzárta nevében interveniált, Pozsgay Imre vagdalkozott, Mester Ákos nyilatkozott. A hetet a Pa-död-dő Bye-bye Szásája zárta a slágerlista élén.

Lapról lapra

A háború főként az elektronikus részleget érintette, de érdekes volt a lapok helyzete is.

A Magyar Hírlap kollektívája például úgy megijedt az MDF-elnökségi tag Csurka Istvántól, aki jelezte, hamarosan a kapukon belülre kerül, hogy minden erejével igyekezett befektetőt találni, s az angol vásárló lett a befutó. A Népszabadság a Szabad Sajtó Alapítványhoz, majd a német Bertelsmann-csoporthoz került. A Népszava eredetileg is a szakszervezetek tulajdonában volt.

A legjobb sztori azonban a megyei lapok története. A két választási forduló között hét megyei újság az Axel-Springerhez került. Azaz nem. Történt, hogy a cég a komplett szerkesztőségeket átigazolta, egy csöppet megváltoztatta a címet, az MSZP meg ott állt a kiürült redakciókkal. A mai napig nem teljesen világos, mi történt. Akadnak, akik szerint a németek zseniálisat húztak. De létezik olyan teória is, amely szerint a szocik egyes elöljárói megegyeztek a dealről, s csupán színjáték volt a felháborodás. Mindkét elméletnek van Facebook-csoportja és fanklubja, amelynek tagjai minden hónap utolsó szerdáján találkoznak a Gödörben egy rozé házmesterre.

Ami biztos: a HVG mutatta be talán a legszebb teljesítményt. No nem a csöcsös hirdetések elhelyezésében. A lap részben a munkatársak tulajdonában volt, akik megalkották a szerkesztőségi alkotmányt, amely biztosította a függetlenséget. Mi több, a kollégák fél évtized múlva kivásárolták a társakat is.

Választások után

Amíg zajlottak a meccsek, az MDF megnyerte a választásokat. A fórumsiker magyarázói szerint részint annak köszönhetően, hogy Aczélt kipaterolták. Úgy vélik, ha nincs a változás, az SZDSZ behúzta volna, mert a tévés piacon monopolhelyzetben lévő MTV segített volna ebben.

A projekt sikerült, mert az MDF vezetése a győzelem után, 1990 májusában száz tévést fogadott a székházában, s mintegy a jövőről diskurált a médiamunkásokkal. Sokkal őszintébb volt az a korszak, mint a mai, amikor egyszerűbb lenne, ha a Fidesz frakcióvezetője egyúttal betöltené a közmédia vezetői tisztjét is. Egyébiránt annak a randevúnak azért volt eredménye azon kívül is, hogy értelmezhetetlenné tette a közszolgálatiság fogalmát. Ott hangzott el a rendszerváltás miliőjét talán mindennél szebben jellemző mondat: „Mindannyian pályakezdő tévések vagyunk.”

Merthogy demokráciából még egyiküknek se volt meg a bizonyítványa.

Ennek úgy megörült az Országgyűlés kulturális, oktatási, tudományos, sport-, tévé- és sajtóbizottsága, hogy menten bírálta is az MTV műsorszerkesztőségét. Ezzel szemben a szabadság érdekében nem írta alá a nyilatkozatot: Hága Antónia, Bretter Zoltán és Rajk László (SZDSZ), valamint Molnár Péter (Fidesz).

Pedig a választások után az MDF és az SZDSZ megegyezett abban, hogy a közmédia nem lehet pártpolitikai csaták terepe. Kurva időtálló alku volt. Ennél még a magyar-jugoszláv örökbarátsági szerződés is tovább húzta.

Mindenesetre 1990. augusztus 1-én kinevezték Hankiss Elemért a tévé, Gombár Csabát a rádió élére. A távirati irodát Oltványi Ottó kapta.

A késő Kádár-korszakról szóló Diagnózisok és a Társadalmi csapdák szerzője, a kultúrszociológus Hankiss Antall József régi ismerőse volt, egy asztaltársaság tagjai voltak, Gombár pedig felszólalt Lakitelken is. Hankiss és Gombár a bizottsági meghallgatáson leszögezte: politikailag független médiát akar, s e kettős egyhangú támogatást kapott a grémiumban. Akkor még nem nyomultak a kamu parlagfűirtók a nagykuratóriumban, hogy megfúrjanak mindenkit, akin nem látják a pártjelvényt.

Amúgy arról is szólt a konszenzus, hogy a frekvenciamoratórium érvényben marad, amíg nem sikerül megalkotni a tájékoztatási törvényt. Ez lesz később az 1996. évi I. törvény, ami a magyar törvényhozás dicsőségére nem értesült az internet létezéséről, s amelyet csupán a Fidesz sok tekintetben visszataszító jogszabálya vált fel. („A cenzúra vádja gyakrabban hangzik el, amikor a kormány információs politikája kerül szóba. Korunk egyre inkább mediatizált politikája azt kívánja a kormányoktól, hogy különféle módszerrel igyekezzenek ellenőrizni az információ áramlását, a hírmanipulálás finomabb technikáitól a nyílt elnyomás brutálisabb formáiig. Ez különösen érvényes az éppen háborút folytató kormányokra.” - Des Freedman: A médiapolitika mint közpolitika, Bp., 2012, 142. oldal. Mert ki a fasz az az IMF és államadósság és nyugat-európai baloldal és David Attenborough és hatvannyolcasok?)

Akárhogy is, mivel konszenzussal kezdődött, egy pillanatra úgy tetszett, hogy talán. Aztán mégse.

Gombárnak például felhánytorgatták, hogy nem engedi a pártokat a rádió környékére, s a próbálkozásokat beavatkozásnak tekinti, egyúttal azt gondolja: kizárólag szakmai kérdés, ami a Bródy Sándor utcában történik. Tényleg őrület.

Hankiss leghíresebb csatáinak egyike 1990 őszén volt. Az önkormányzati választások előtt nem engedte adásba a miniszterelnöki interjút, mert Antall az MDF elnöke volt, s a beszélgetést kvázi kampányeszközként értelmezte. Úgy akart egyensúlyozni, hogy Gönczzel is nyomott volna egy talk-showt, ám a köztársasági elnök lemondta a részvételt, így Hankiss nem küldte képernyőre Antallt sem. Amúgy ez tényleg lehetetlen buli volt: a köztársasági elnököt nem lehet mérlegserpenyőkbe dobálni.

Pedig addig nem volt miért Hankissre haragudni. Nem cserélte le Pálfyt, maradt Chrudinák háborús Panorámája. Persze Csurkának ez természetesen nem volt elég, mert izomból emdéefes tévét akart, ahol tényleg egyetlen pajesz sem csavarodik, csak a népmesés tulipán tekereg Ezért hát Hankisst ütötte, ahol tudta.

A tévéelnök meg kísérletezett, ahogy a Beatles a Help! után. Próbálkozott egy másféle híradóval is, amennyiben pályázatot írtak ki a kettes csatorna hírműsorának elkészítésére. Több team is jelentkezett, volt, amelyik Frei Tamást ígérte a képernyőre halálos vírusokkal az atlantai Amerikai Járványközpontból, és zöldségesekkel Kárpátaljáról. Beszállt volna Bánó András és Orosz József csapata is.

A zsűri így állt fel: Schöpflin György, Molnár Miklós, Lengyel László, Schlett István. Aha: Schöpflin és Lengyel egy testületben. A grémium az objektivitás, pluralitás, semlegesség hármasát kereste, mostanában nem sok sikert aratna ezzel a kívánsággal. Lejárt az ideje, mint a cigirágónak.

Miközben zajlottak az átalakítások, a neves szociológus intendánsokat ültetett a tévék élére: Bányai Gábor és Vitray Tamás kapta a feladatot. Ezt még tán benyelte volna az MDF. A rádió azonban kiütötte a biztosítékot. Gombár Szalay Zsoltot és Vicsek Ferencet nevezte ki. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság MDF-es elnöke szerint ők az ellenfél emberei, nem pedig független kollégák.

Ekkor már iszonyú nagy volt a nyomás, mert mit gondol magáról Gombár, s Antall úgy döntött, ebből elég, beavatkozik. Ekkor startolt el megint a médiaháború. Mert vannak, akik Antall ekkori lépéseihez kötik a rajtot.

Sztori tévé

Hogy nem csupán az úgynevezett politikai elit prominenseinek voltak gondjai a rendszerrel, azt jelzi Juszt László levele. A tévés novemberben írt Hankissnek, amelyben közli: nem veszi fel többé a híradós fizetését, mert az megalázóan alacsony. Mi több, a 900 forintos ruhapénzt is visszautasította. Hankiss Pálfy G.-re bízta az ügy kezelését, aki messzemenően egyetértett abban, hogy megalázóan alacsony a fizetés, de jelezte: ő volt az, aki Juszt bruttóját 13 ezerről 20 ezerre emelte. Azt nem tudjuk sajna, hogy a BigMac-mérőszámmal ez mit jelent, de a legendás Schmitt-interjúval a legnagyobbak közé masírozó Obersovszky még nem írt levelet a megalázó bánásmód miatt, noha beállította a Frost/Nixont.

Juszt berághatott szépen, mert 1991. január 29-én Hankiss egy élő interjú miatt egy hónapra letiltotta őt és Franka Tibort a képernyőről. Az indoklás szerint a Torgyán doktorral készített interjú személyeskedő, minősíthetetlen és ízléstelen volt. Mondjuk, Pálfy G. is kapott fegyelmit az elnöktől, mert személyes vitát nyomott a híradóba. Biztos odaszólt a szomszédnak, hogy átrúgta a gyerek a labdát.

Az elnöknek volt dolga elég. Áprilisban például levélben fordult Ráday Mihályhoz (Unokáink sem fogják látni), Király Zoltánhoz és Ilkei Csabához, döntsék el: műsorvezetők vagy képviselők lesznek. Azért ma is tuti lenne, ha Zagyva honatyának lenne egy fél órás ostorhasználati kurzusa, de legalább Szijjártó Péternek napi öt perce a futsalban föllelhető taktikai variációkról.

Persze ebben az esetben alighanem szembe került volna a Fidesszel. Mármint azzal, amely még nem alaptörvényi értelemben vette a szabadságot. 1991 márciusában például kalózrádiót akart indítani. Lassan írtuk, hogy mindenki megértse: kalózrádiót. Huszonnégy órásat. Méghozzá annak ellenére, vagy épp azért, mert a frekvenciamoratórium miatt tilos volt startolnia az új médiumoknak.

Hadüzenet

De vissza Antall József háborújához. A kormányfő egy 1974-es kormányrendeletre hivatkozva, igen, egy 1974-esre, amikor még nemhogy az afganisztáni háború, de a Charlie angyalai sem kezdődött el, bekérte a rádió és a tévé SZMSZ-ét jóváhagyásra, továbbá ráébredt, joga van alelnököket kinevezni. A tévébe Bányait, Peták Istvánt és Chrudinákot, a rádióba Király Editet, Sediánszky Jánost és Rózsa T. Endrét küldte volna. Közülük a kollegiális Chrudinák rendre elmondta, nem ért egyet Hankiss vezetési gyakorlatával. Nem meglepő, hogy amikor az alelnököket meghallgatták: az SZDSZ és a Fidesz kivonult. Sediánszky szerint pedig az MR-nek ki kell alakítani egy Magyarország-imázst. Ezt a missziót mára befejezték: sikerült.

Az SZDSZ persze hevesen tiltakozott az intervenció miatt. Göncz Árpád köztársasági elnök 1991. július 12-én lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta az alelnökök kinevezését. Az AB szeptember 23-án a kormányfő javára döntött, aki 26-án újra előterjesztette az ügyet. Göncz ekkor mérlegelési időt irányozott elő. 1992 januárjában az AB sürgette a szignót. De Antall ekkor visszaléptette eredeti jelöltjeit, s újakat nevezett meg január 31-én: Csúcs Lászlót és Nahlik Gábort. Göncz pedig március 2-án kinevezte őket.

Nahlik meg beköszönt. Hankiss éppen a tengerentúlon volt, az új alelnöke pedig puccsolt. Hankiss hazasietett, s a legenda szerint a Fehér gyűrű sörözőben találkozott Tölgyessyvel, Horn Gyulával és Orbán Viktorral. Ez már tisztára Victor Hugo Huhogókja. A jobboldali értelmezés szerint ekkor sokkalt be végleg.

Antall már Gombárt vissza is hívta volna, Göncz azonban megtagadta leváltását. Ez időben már pártpolitikai okokból is erősködnie kellett a miniszterelnöknek, mert a Csurka-szárny vért akart. És akkor a miniszterelnök fegyelmit indított Hankiss ellen. Hogy ki folytatta le?

Balsai István igazságügyi, Kupa Mihály, pénzügy-, Kiss Gyula munkaügyi és Füzessy Tibor titkosszolgálatokat felügyelő miniszter. 1992. december 31-én Balsai lezárta a vizsgálatot, a tévé előfizetési díját meg 250 forintról 300-ra emelték. Ez a végjáték: Hankiss és Gombár 1993 január 6-án lemondott. Nahlik és Csúcs vette át az irányítást.

Jellemző, hogy a kimért Kulin egyszer azt mondta, miután megunta a Csurka-féle emdéefesítős kiabálást: „Én főszerkesztőként és íróként eleget szenvedtem a hatalomtól, attól, hogy nem volt sajtószabadság. Nem azért lettem politikus, hogy most éntőlem szenvedjenek mások, hanem azért, hogy sajtószabadság legyen.” Ejj, ha ezt a Pálfi Pista hallotta volna!

Ha még esetleg valaki nem értett volna a tűzharcból, Csúcs az 1994-es választások előtt kidobott 129 rádióst.

Sose posztmédiaháború

Persze az 1994-es kormányváltás után aztán végleg mehetett Pálfy G., s jöttek helyette mások. Hogy mikor kezdődött a háború? Az EKA-döntésnél? Hankiss és Gombár 1991-es munkájával vagy e kettős kinyírásával?

Léteznek Twitter-felhasználók, akik talán úgy felelnének: a fasz tudja. Az azonban biztos: az illetékesek már 1989-ben nemzeti médiáról beszéltek, mert a kormány képviseli a nemzetet, így övé a média. Azaz nem a társadalomé.

A kormányt népszerűsítő antidemokratikus hagyomány ünneplése maradt a mienk.

Ennek nyomán jött a médiatörvény, a pártalkuk, Baló György kigolyózása, a Danubius és a Sláger-biznisz, amelyet a NEO-Class üzlet követett, s Majtényi László lemondása, valamint Bajnai Gordon miniszterelnöki tiltakozása. Nem baj, a lényeg a pártmédia. És aztán a csonka kuratóriumok, az új médiatörvény, a közszolgálat fideszes privatizációja, és a következő részek tartalmát még nem ismerjük. Talán még feltámad Bobby Ewing.

Hogy mindennek mi köze a demokráciához? Azt nem tudjuk. Mert a média szerepe elvileg nem a hirdetési felület biztosítása, hanem hogy a helyes döntéshez szükséges ismeretekkel lássa el a tömegeket. Ez a társadalmi felelőssége. A sajtószabadság – ahogyan Sipos Balázs írja - nem csak a sajtó szabadsága, hanem a nép joga a megfelelően tájékoztató sajtóhoz.

Az átmenet időszakában az újságírók kvázi politikusok voltak. Ma is azok, amennyiben nem semlegesek a demokrácia és a szabadság ügyében. Egyebekben azonban a demokrácia csak akkor működik, ha a média legfőbb szereplői igyekeznek objektívek lenni, s nem egyes pártok valóságkonstrukcióit akarják közvetíteni.

Persze volt honnan tanulni. Takács Róbert a Kádár-rendszer politikai újságírását összefoglaló művében olvasható: a KB Agitációs és Propaganda Osztálya 47 fővel működött 1975-ben. A Pártgazdasági és Ügykezelési osztály meg 38-cal. Pedig azóta tudjuk, hogy a pénztárrészleg fontosabb, mint az oktatási tagozat.

Amúgy 1956 után az Esti Hírlap azt írta: „A helyretételhez ajánljuk fel mi most a tollunkat. Segíteni szeretnénk, hogy új kerékvágásba találjon a megbolygatott város, a falu szekere. Azt kívánjuk, hogy épségben álljanak a házak, meleggel teljenek a hajlékok. Azt akarjuk, hogy csengjen a körutakon a villamos, ne legyen sorbaállás az üzletek előtt, s fűtött iskolák várják gyermekeinket.”

Kár. Tán az igazságot is lehetett volna akarni. Akkor talán nem írja a Le Monde 1992 decemberében, hogy a kommunista rezsim bukása óta tart a harc a média kontrolljáért. A cím az volt: Guerre des médias, azaz médiaháború.

Nem kúrtuk el: az anyag 1992 decemberében jelent meg. Nem, nem tévednek: most 2012 novembere van.

És akkor, hogy legyen valami pozitívum, mert kormányközelben blogolva menő nem temetni az országot, idéznénk Grecsó Krisztián Isten hozott című regényének emblematikus mondatát: „Véletlenül nem ad a teremtő egy gyönyörű lány szájába petárdát.”

Reméljük, tényleg így van.