Az biztos, hogy lehetett volna más. Az biztos, hogy a politikai elit azt akarta, hogy ne legyen más. Politikusok, akik abban az időszakban szocializálódtak, amikor az egypárti diktatúra több embert alkalmazott a KB Agitációs és Propaganda Osztályán (47), mint a pártgazdasági részlegnél (38), pedig azóta megtudtuk, hogy a forintszekció fontosabb a hivatkozások rögzítésénél egy doktoriban. Akárhogy is: a rendszerváltás után elkezdődött a médiaháború, amely azóta is tart, akár a mezőgazdaság leépülése.

Csunderlik Péter-Pető Péter

„Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!”

Több, egymástól kibaszott független, magát megnevezni nem kívánó bugyogó forrásunktól úgy tudjuk, Charles Baudelaire Az albatrosz című versében nem a magyar sajtószabadság rendszerváltás utáni történetére reflektál. Pedig a vegzált madár képe szépen illusztrálja, hova jutott a hazai nyilvánosság.

A magyar politikus (szándékos és alattomos általánosítás) retteg a kritikától és az oknyomozóktól, de legalább elsőrendű küldetésének tekinti, hogy kontrollálja a legfontosabb médiumokat. Mert nem az a baj, hogy ótvar avítt a politikája, hogy nem tud kormányozni, hogy lop, hogy egész életét a pártszakik között töltötte, a magánszektort pedig csak a Szépművészetiben rendezett állófogadáson mutatták be neki két kupica úzó között, hogy küldetése a posztszerzés, hanem hogy a média torzít, s nem magyarázza el, hogy ő milyen fasza gyerek. Miként az egyszeri Csillag Születik-győztes sem érti, a zenei oldalak nem arra valók, hogy az albumát promózzák, hanem hogy kritikát írjanak róla. És ilyenkor jön, hogy ő ki van pécézve, meg hogy összeesküdtek ellene.

Azt megsúgjuk, annyi köze van az igazsághoz az efféle önigazolásoknak, mint a Verdák című mesefilm pornóváltozatának, amelyben teherautók erőszakolnak meg kispolszkikat.

Na de nem baj. A lényeg, hogy az újság mondja azt, amit mondani szeretnénk. Hogy ezt a világ szerencsésebb részén PR-nek hívják, az sem baj, mert máshol hegyeket sem emelnek, hogy aztán alagutat fúrhassanak alattuk. Ezért szarjuk le, hogy egyébként a nyilvánosság lényege éppen az: megjelenjenek azok az információk, amelyeket egyesek nem szeretnének közölni. És ez a történet nem a látens homoszexualizmusról szól.

Mindenesetre a politikai elit szocializációs problémái okozhatják, hogy monomániás Ahab kapitányként képtelen szabadulni attól az ötlettől: a médiát el kell foglalnia. Ez egyébként a webkettő világában, ahol huszonöt másodperc alatt lelepleződik minden állami hírügynökség, már tényleg csak annyi sikerrel kecsegtet, mint a világ végéig kergetni egy fehér bálnát. Hogy a médiafoglalási szándékkal a politikai elit egyúttal ki is jelenti, a cél a hatalom megszerzése és/vagy megtartása, nem pedig a közjó, az nem baj, mert néha az igazságot is el kell mondani. Nem igaz, Névtetszésszerintbeírható?

Az persze elég különös, hogy az újjászülető demokratikus politikai rendszerben lényegében annyi esélye volt az ideál felé siető médiarendszer kialakulásának, mint a csádi díjugrató-válogatottnak Kásásék ellen vízipólóban vagy Fekete Pákónak a Kazinczy-versenyen.

A rongálást ugyanis már Antall József kormánya elkezdte. Mert a médiaháború egyidős a rendszerváltással, miként Széles Gábor jobboldalisága is.

A töltőtoll

Tehát: minden az igazságtalansággal kezdődött, ahogyan az NCIS sorozat egyes részei is. Értsd: jogtalanul bántottak valakit.

Debreczeni József Antall-könyvében példát is említ arra, mi idegesítette föl a kormánypárti politikusokat. Történt, hogy a miniszterelnök a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta a töltőtollát. Erre glosszák, jegyzetek, publicisztikák, Kiss Ádámok és Goriot apók sokasága gúnyolódott a gesztuson, nyilván, mert nem sejtették, hogy egyszer még asztala lesz az alaptörvénynek.

Csakhogy az íróeszközt Szikosi Ferenc, az intézmény elöljáróinak egyike kérte el a miniszterelnöktől, mert a kormányfő azzal írta alá a Varsói Szerződést felmondó dokumentumot Prágában. És az igazság nem érdekelte a gonosz firkászokat.

Hogy egy kormányfő miért idegeskedik a töltőtollról szóló publikon, arra nem találtunk választ, ahogyan Vanczák Vilmos jobblábas balbekk labdarúgó-karrierjére sem.

Egyébként nyilván ezt csak illusztrációként említi Debreczeni, nem a penna robbantotta ki a harmincéves médiaháborút.

Hanem például az: a tévé nem közvetítette az Antall-kormány eskütételét, inkább a BEK-döntőt sugározta. Ha valaki emiatt interpellál a parlamentben, akkor Orbán Viktor középpályás talán már akkor megalakítja a polgári köröket, mert a futball nem lehet ellenzékben. És amúgy nem csoda, hogy az MTV inkább a meccset adta: 1990. május 23-án minden idők legjobb Milanjainak egyike verte a Benficát. Van Basten vagy Balsai István? Baresi vagy Kupa Mihály? Rijkaard vagy Bod Péter Ákos?

Szóval meg lehet érteni a programigazgatót.

Csakhogy a regnáló jobboldalnak nem volt kedve viccelődni. Ők úgy tudták, a sajtó történelmileg nem jobboldali. Ennek egyik okaként az Antallt megértően védő Debreczeni azt írja: a fővárosi újságíró-társadalom meghatározó többsége zsidó származású, meg lehet nézni az Internet Zsidó Datebase-ben. Éppen ezért idegenkedett a „nemzeti” politikától, mert nacionalistának és antiszemitizmusra hajlamosnak találta. Azért egy Csurka Istvánnal a fedélzeten, nem kellett ehhez századvéges papírra nyomott mélyanalízisek felolvasóestjén edződött fizetett rettegőnek lenni.

Érdekesség, hogy Antall Józsefnek annak ellenére lett elege a médiából, hogy alapvetően kolléga volt, a Magyar Újságírók Szövetségének a tagja. De, ahogyan Szentgyörgyi András emlékszik, olykor megvető megjegyzéseket tett azokra a politikusokra, akik bohóckodnak a sajtónak. Szóval ő nem töltött volna kolbászt Orbánnal, s Gyurcsánnyal se járta volna el a pávatáncot, mert ilyet csak Mickey egerek csinálnak, inkább odaláncolta volna magát egy Bethlen-monográfiához. Tölgyessy Péter úgy véli: Antall a televíziós korszak előtti politikus volt.

Fájdalom, ez ilyen meccs, s földrajzversenyen se sokra megyünk azzal a próbálkozóval, aki még a Szovjetunióval és a Jugoszláviával harcol a vaktérképen.

Szabad a gazda

Persze azt aligha lehet vitatni, hogy 1988-89 a nyilvánosságtörténet különös szakasza volt. Ekkor már ellenzéki volt a sajtó, ami a magyar esetet megkülönbözteti megannyi rezsimtől, ahol a firkászok az utolsó pillanatokig pötyögték a diadaljelentéseket az éppen összeomló diktatúrákról, s még akkor is nyomták a kilencmillió százalékos sztahanovisták portréit, amikor Lady Gaga már ott volt a kapuk előtt Palik Lacival, Héder Barnával és az Ötödölővel.

A jobboldal azonban azt is tudta: a sajtó nagyobbik része eszdéeszes. Így.

Tehát nem liberális, merthogy az újságírók általában világnézethez kötődnek, hanem eszdéeszes. Ez az értelmezés amúgy nem is akkora hülyeség, hiszen egy kazal kolléga követte a Fideszt követhetetlen útján, s így éppen akkor vált liberálisból konzervatívvá, amikor a párt vezetői, s pont akkor akad több problémája az EU-val és az IMF-fel, mint a régi haveroknak, nem szólva arról, hogy akkor gyűlöli meg a szabadságot, amikor a Kövér Laci, s akkor szereti meg a Walter Lee-vel felálló Videoton-fedezetsort, amikor Orbán kormányfő. Szép út ez, annyira szép, mint a „Csuhások! Térde, imához!” beköpés.

Azt azonban ne füllentse senki, hogy csupán az úgynevezett nemezelős, amerikai nyakkendős népi oldal nyomta ezt a sztorit. Vass Csaba, az MSZP elnökségi tagja 1990. február 3-án egy hajdúszoboszlói gyűlésen azt mondta: azért volt szükség a tv-kuratóriumok felállítására, mert az MTV a korábbi egypárti irányítás után újra egypárti irányítás alá került. Az SZDSZ követte az MSZMP-t a trónon.

Persze akkoriban az efféle beszólások mindennaposokat voltak. Csurka például nem tágított kényszerképzetétől, hogy ellenforradalmi erők szervezett képviselete a sajtó, ahogy Bear Grylls is Moszad-ügynök, s innen már csak egy lépés, hogy ne vessük el azt az elméletet se, amely szerint a VIVA TV is csak egy zsidó médiahekk.

Csurka amúgy meg tudott ijeszteni mindenkit. Hívei ma is azt mondják: gyújtogatással vádolták, pedig csak világítani akart. Ja, Cantona is nyilván futballszakmai elemzésre készült azzal a szurkolóval, akit a pályáról kirepülve szájba rúgott. Lehet, hogy egyszer Csank Jánossal is konzultált.

Egy jellemző példa Csurka médiafelfogására: a Magyar Hírlap a választások előtt helyet akart adnia a pártoknak, hogy mutatkozzanak be. Erre az MDF valami eszetlen érveléssel nemet mondott, de jött Csurka, aki egyúttal leszögezte, a Magyar Hírlap a kormány lapja, s az is marad. Ennek nyomán, ha a Fórum kormányra kerül, akkor rendezkedik majd a szerkesztőségben. Nem csoda, hogy lett némi riadalom, mert mondjuk a Nemzeti Színházban is megijednének, ha azt üzennék, hogy a Selmeczi Gabi lesz az igazgató.

Kerekdedasztal

Sokan állítják, mindez már következmény, s a kerekasztalnál úszott el minden. A Nemzeti Kerekasztal I/5-ös albizottságában például nem sikerült megegyezésre jutni. Sólyom László az MDF, Haraszti Miklós, egy ideig az EBESZ sajtószabadság-képviselője az SZDSZ részéről vett részt a csoport munkájában, de a felek nem tudtak megegyezni a sajtótörvény szövegéről. E közben 1989 júliusától már engedélyt sem kellett kérni a lapalapításra, a sajtó lényegében szabaddá vált. Teljesen.

Horvát János, aki akkoriban távozott az MTV-től, azt mondta: ebben az időszakban alapvető médiaetikai elvek sérültek, a médiumok alapérdekei sem számítottak, mert egyetlen vezérlőelv – a mindent szabad – volt érvényes. Ez kábé az a periódus, amikor az MSZMP már nem, az új tulajok még nem tudtak interveniálni.

Na meg az MSZP sem. A párt 1989 októberében alakult, s azért igyekezett valamiféle befolyást szerezni a médiában. Mi több, A kétéltű ember című szovjet sci-fi hőse, Pozsgay Imre is szervezkedett, mert napirenden volt a közmédiumok állami felügyeletének kérdése. A Minisztertanács úgy döntött, kvázi kuratóriumot nevez ki, amelyben a pártok, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Hazafias Népfront és a Magyar Kulturális Kamara küldötte kap helyet. Csakhogy néhány pártnak, így a Fidesznek, az SZDSZ-nek, az FKGP-nek, meg a szocdemek szervezetének ez nem tetszett, mert pártoktól független testületet akart. Föltesszük, a Fidesz nem éppen olyasmit, mint a szalaiancsás bohóctréfa, a Médiatanács, azokkal a másfélmilliós jutalmakkal. Amúgy logikus volt az érvelés: ha odaengedik a pártküldötteket, akkor már a kapukon belül iszapbirkóznak, ami rosszabb, mintha kívül ordibálnak.

Az MDF pedig játszott, ahogyan Zimány Linda a rosszarcú gazdagokkal, akik rendre elhiszik, hogy már megint első látásra beleszerettek a csillogó intellektusukba vagy a dekázó tudományukba. A fórum azt akarta, hogy az Ellenzéki Kerekasztal jelöljön tagokat. A többiek elutasították ezt a kompromisszumos javaslatot. Nem is küldtek tagokat, kivéve az FKGP-t, amely meggondolta magát. Nem csoda, hiszen olyan formátumú legendája volt, mint Torgyán doktor, aki már akkor koktélcseresznyében gondolkodott.

Van olyan verzió, amely szerint ez a nézeteltérés a médiaháború kezdete. Az Ellenzéki Kerekasztal kettészakadása ugyanis lényegében előre vetíti a háborút. Főként, mert a Nemzeti Kerekasztal meg a sajtótörvény szövegéről nem tudott megállapodni.

Mindenesetre az EKA-val nem alkudó tagok azzal álltak elő: jobboldali hatalomátvétel zajlik.

Leadták a figyelmeztető lövést.

És ők is mindenkit eltaláltak.

(Innen folytatjuk, azaz kezdjük. A következő rész tartalmából: Juszt László fizetésemelése, Aczél Endre Híradó-főnök leváltása, Chrudinák Lajos Panoráma-pere, valamint Ördög Nóra regényének recenziója és helye Lukács György regényelméletében.)