A magyar futball nem náthás, s nem krétapor-allergiája van. Nem kell ahhoz állandóan Ronaldo tükörtérdét gyógyítgató Martens doktornak vagy négyszáz éve rendszeresen máglyára hajított boszorkánynak lenni, hogy a megfelelő diagnózist rögzítsük: a játék hazai formája sclerosis multiplexes. Ennek nyomán biztosan lesz még 1-8 Magyarországé. S fontos közölnünk: nem mi hiszünk a hanyatláselméletekben, hanem azok hisznek bennünk.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Aleksandar Jovic, az FTC centere több mint fél évtizede állt oda egy tizenegyeshez a Nyíregyháza elleni Magyar Kupa-mérkőzésen. Fogalmunk nincs, mi volt a terve, de az tagadhatatlan: botrányos módon ért a labdához. A vánszorgó zsuga pattant egyet mielőtt hálót ért volna, a kapus viszont már elvetődött, így nem ért vissza. A riporter üvöltözött: Jovic Panenka-módra vállalta el, hát ilyet megtenni utolsó rúgóként! Tényleg, mint amikor az Üvegtigrist úgy mutatják be, mint a Ponyvaregény méltó utódát, mintegy filmesztétikai meghaladását. Van Gogh a másik fülét is levágta volna, ha ilyeneket kell hallgatnia provence-i magányában.

A kommentátor értékelése minden, ami a magyarfoci. Ahogyan Semjén Zsolt Orbán Viktorra vetett ájtatos mosolya a seggnyalás örök emblémája, úgy ez a hozzászólás a betegség szembeszökő tünete. Egyesíti Dzsudzsák összetört Bentleyét, a sznobtemplom Romkertben a pultnál menőző majdnem NB I-es játékost, a totóbotrányt, a nemtudású ámde kispadról kispadra hurcolt edzőt, a védencét csapatba vásároló menedzsert, az online fogadásokat, a „végén azé nyújtsatok egy kicsit!” kérést, a sorsdöntő meccseket, a hibát a médiában kereső tulajdonost, a káeftévé vált klubok költözését, a kakaómentes csigát meg a saját legendájának súlya alatt Heysel-stadionként összeomló Koplárovics Bélát.

Arról talán kár is vitát nyitni, hogy van-e kór. Persze ez nyilván nem legitim bölcsészálláspont, de arról is elmarad a reflexiókkal és újabb érvek felsorolásával spékelt disputa, hogy korrupt-e a magyar politika. Az. Aki látott már Margithídfelújítást az nem akad le itt, így van ezzel az is, aki látott már honi mérkőzést. Nyugalom, a mikroszkóp feltalálása előtt is léteztek baktériumok.

Nem szólva arról: Végh Antal 1974-ben publikálta sokat vitatott, ám azóta életigazolta Miért beteg a magyar futball? című szövegét, s 1980-ban jelent meg a Magyar Ifjúságban Jakab József Lötyögés a semmibe című zseniális riportja. 1980-ban. Akkor robbant be Michael Jackson. Ma pedig Caramelre lötyögünk, mióta halljuk, hogy világszintű előadó.

Pszeudo-valóságnak pszeudo-híradók, pszeudo-játékosok és pszeudo-előadók.

Kár csodálkozni azon, hogy hol tartunk, mert az illetékesek több évtizede szóltak, hogy éppen itt leszünk majd. Zuhantunk, ahogyan a honi popipar a UFO zenekar, s a szerelem is napolaj rádiós föltűnése óta. Mert szocializmus, bunda, urambátyám, belterjesség, nemtudás, bezártság meg a futballistafeleség.

A guzmicsolás eredete

És ezért tényleg a kommunisták a hibásak. Meg Gyurcsány. Meg Orbán. Ráadásul nem is viccelünk.

Aki esetleg feledte volna: 1966-ban még az történt, hogy világbajnokságon vertük agyon a brazilokat. Farkasjancsi kapásörökkévalósága ma kábé akkora Youtube-sztárvideó lenne, mint egy összevágott film Miley Cyrus seggrázásáról és egy eszemfaszommegáll annyira cuki kutyusról, amely körbenyalja a háborúból hazatért gazdiját. Pluszban még Albert akkor 10-esre játszott, nem csak csípőre tett kézzel sétált a kezdőkörben, Bene meg úgy bohóckodott a szambabekkekkel, mintha a repülőgépalkatrész-gyár öregfiúk-egységének tartalékjai lennének. (Jellemző a korra, hogy a Népsport egyszer azt írta a franciáknak négyet hintő Farkasról, hogy nem vette ki részét a mezőnymunkából.)

A feledhetetlen bemutató után húsz évvel jött Mexikó és a szovjetek. A ruszki kollégák gurítottak egy hatost, miközben mi titkon a vb-arany esélyeseként emlegettük magunkat. Aztán kiderült, hogy a sífutó-világbajnokságon éppen annyi sanszunk volt, mint labdarúgásban. Persze azóta sem úgy tudjuk, hogy gyöngék voltunk, hanem a túlfőzött penne volt az ok, esetleg túladagoltuk a gólhormonokat.

Talán jót tett volna egy vallomás: az egész önámító, múltba forduló, az innováció és a tudás ellen Nem leszünk gyarmat! felkiáltással védekező, kamuzó, zárt, belterjes, PR-en alapuló közegünk van elbaszva, ahol a tulajdonos nem az edzőt baszogatja, mert a balhátvéd helyből tarkón rúgja magát, hanem az újságírót, aki erre azt írja, hogy a balhátvéd helyből tarkón rúgta magát. Mert, ugye, freestyle-bravúrt mutatott be.

Pontosan ez az a miliő, ami miatt az lehet ma a közmédia is, ami. Az, ami miatt az lehet egy parlamenti frakció, ami. Az, ami miatt Rákay Philip dilettáns intendáns az lehet, aki. Az, ami miatt parádés, pazar és szembeszökően dinamikus lehet a Pápa-Paks, miközben odébb kapcsolsz és a Dortmund-Leverkusen meccsen megy a panasz, hogy lassabb az iram a megszokottnál. Az, ami miatt Jovic Panenka lehet földberúgópattogólabda pancser helyett.

A Kádár-rendszer tökéletes alapot adott a romláshoz, még ha a Végh Antal hanyatláselmélete tán még elsietett volt is. (Erről lásd Csunderlik Peti szenzációs tanulmányát a Kommentárban - Petőpeti, a szerk. nem érintett fele.)

Lényeg, ami lényeg: nem csupán az ötvenes, de a hatvanas években is világklasszisok sorát vonultatta fel a magyar futball. S akadtak még Európa-sztárjai meg sima menő zsonglőrjei. Ha akkoriban már olyan a sportbiznisz, mint ma, akkor Albertet, Farkast vagy Mészölyt éppúgy adják és veszik, mint ma Özilt, Thiago Silvát vagy Robbent. Nem azon kellett volna csettinteni, hogy újabb sztárunk igazolt a Bundesliga III-ba kéthónapos próbaidőszakra, hanem azon: elérte az egymilliót az Ázsiában eladott Göröcs-dresszek száma. Meglehet, elég lett volna, ha a gyáva rezsim engedi a legjobbakat, hogy a helyükre kerüljenek, miközben nem ügynökökkel figyelteti a cseleiket az edzőpályán. Akkor talán nem az orbánviktor-segélyprogram keretében kellene közpénzt csorgatni azért, hogy a csúcsklubok kipengessék a háromlábú fókák szerbhorvát válogatottjában négyszer fellépő védekező középpályás gázsiját.

De a komcsik bezárták a fiúkat egymás közé, engedték őket seftelni, cserébe annyit kértek, ne hangosan ordítsák: gyűlölik a rendszert. Mert a diktatúrát illik szeretni. (A legjobb amúgy, hogy akadnak, akik mocskos diktatúrázzák a NER-t, miközben a Kádár-szisztéma pozitív oldalára hívják fel a figyelmet.) Innen fejlődtünk tovább addig, hogy mindenféle bányaigazgatók beszélték meg péntek délután, mi legyen a meccs eredménye, aztán leüzentek az öltözőbe, hogy iksznél is jár a tripla prémium. Ezt akkor és azóta is mintegy csibészségként, amolyan kedves történetként tálalják az illetékesek, akik képesek percekig röhögni azon, hogy lebaszták a fiatal gólszerzőt, aki nem tudott a bundáról. Tényleg vicces átkúrni mindenkit, főként magunkat, aztán kiállni, hogy ezek a mocskos fogadási csalók, bezzeg a mi időnkben, ugye. Mert régen minden jobb volt. (A faszt.)

Na, akkor már mindent kellett, csak megszakadni nem. Elvégre egyszerűbb volt papíron lejátszani a bajnokság nagyobbik részét, s egyébként sem fenyegetett a veszély, hogy kiderül: mekkora kamu, ami idehaza zajlik. Akkor persze mindenki felháborodott, mikor például amerikai amatőrök idejöttek, aztán szépen megverték az akkor még klasszisként bemutatkozó magyar válogatottat. Az sem okozott felfordulást, hogy mind korábban zúgtak ki a magyar együttesek a kupákból. Egymást közt ment a barátok közt, a teljesítménynek meg mind kisebb jelentősége lett.

Elmúlt a düh, s minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Még az NB II-es spílernek is jutott álmeló a helyi gyárban, akár ma fix százezrek a sporttévék szakértőinek, boldog volt mindenki.

Pedig a versenyt kiirtották, ment a totóbiznisz, a labdarúgók kiskirályok voltak, és még nem voltak üresek a stadionok. A betegség föltűnés nélkül pusztított, akár Batu kán azokon a területen, amelyeken nem volt még Facebook-felhasználó, aki kiírja az üzenőfalra a tatárveszélyt.

A kivételezés gyakorlattá vált, az elvárások csökkentek, az álvalóság épült, mint falusi főtér szökőkúttal az EU-s támogatásból, hogy minden látogatónak mutathassák a helyi munkanélküliek, a község fejlődik. Igaz, mind kevesebben voltak a nézőtéren, mind kevesebb klasszis lépett elő, és az úgynevezett Magyar labdarúgás mind kevésbé volt versenyképes a határainkon túl. Ezzel párhuzamosan egyre jobb eredményeket ért el a sportág retorikai világbajnokságán. Azon, amelyen ma is a fő esélyesek egyike, elvégre nincs labda és ellenfél, ami zavarna. Ennek a folyamatnak az eredménye a guzmicsolás, amelynek csúcspontja a bukaresti gólpassz volt.

Pedig nekünk jól áll a futball, aztán mégis minden selejtezősorozat végére úgy nézünk ki, mint a kisfiú, aki kifordítva vette föl a szarcsíkos klottgatyát.

Rendszerváltásizmus

A folyamatot nem fordította meg a rendszerváltás sem, mi több, elmélyítette. Az állami rendszerre épülő sportfinanszírozás összeomlott. A központi tulajdonban álló vállalatok addig irracionális mértékben és értelmezhetetlen formában patronálták a klubokat. A Dorogi Bányásznak nagyközségként volt NB I-es csapata. Ma a Felcsút pályázik az egykori piros-fekete szocialista babérokra. Ez jelzi, hogy Marx nem tévedett, amikor azt mondta: a sport a nép ópiuma. Vagy amiről épp az aktuális vezér azt gondolja.

Az életben maradás nem volt könnyű, az átláthatatlan, forráshiányos, ám a média érdeklődésének fókuszában álló labdarúgás, amely a politikai kapcsolatrendszer építésére is  ideális terület volt, vonzotta a szürke zónában mozgó félbűnözőket, s még óvatos elemzők sem ritkán szónokoltak pénzmosásról.

(Most kellene nyomnunk egy bekezdést a Stadler-stadionról is, de mikor legutóbb beszéltünk róla a Régen minden jobb volt című tilosos rádióműsor szünetében, akkor eljutottunk a pornófilmek társadalmiosztályharc-ábrázolásának elméletéig, miszerint eleinte nem is a szex volt a lényeg, hanem a határok átlépése. Tudniillik lovászfiú kúrta le a márkinét, aztán manapság a kertész vagy a pizzafutár szopatja a gazdag bankár otthon hesszelő szilikonos feleségét. Ennek a diskurzusnak külön kötetet szánunk, így ezúttal a disputa gyökerét megfejthetetlen módon jelentő akasztói arénára sem térünk ki.)

Akkoriban indult meg a sztori arról, miként csökkenthetők a terhek, hogy életben maradjanak a csapatok. A játékosok minimálbéren voltak bejelentve, a többi pénzt úgynevezett arculatátviteli szerződés keretében, vállalkozóként kapták, amit aztán sokszor nem könyvelhettek el, mire jöttek a feljelentések, behajthatatlan követelések, aztán az adósságokkal teletömött cégek bezúzása, más társaságok ide-oda költözése, minekután még a Balaton FC is megfordult Diósgyőrben. Elvégre nincs abban semmi különös: egyszer még rendezhetnek kékszalag-vitorlásversenyt a Kékestetőn is.

Ilyen körülmények között készültünk állandóan valami sorsdöntő meccsre, egy sorozatban jellemzően háromszor vagy négyszer, mert előbb a tényleges esély, ugye, aztán még ott a matematikai esély, majd, az, hogy a FIFA hátha kizárja a riválist egy éppen kitörő polgárháború miatt, és ha már minden remény elveszett, még mindig becsaphat a csoport elejébe az Armageddon meteorja. Csakhogy legalább négyszer el lehessen adni minden példányát a „Most vagy soha!” címlappal hódító lapoknak. Olyan lelkesedéssel nyomtuk, mintha nem remegő, ráncos, vizelettartási problémákkal küzdő hajléktalanként próbáltunk volna csajozni a dubaji járatra fölkászálódó modellnek becézett kurvák között. „Tegyetek boldoggá!”

Az egésznek a tetejébe pedig a forráshiányos cégek kelet-balkáni sorozatokból szabadult vezérei elkezdték nem kifizetni a béreket. A késés pedig egyenes út volt a csaláshoz. Kazalnyi tanulmány igazolja, hogy a fogadási csalások esélye ott a legnagyobb, ahol nem jutnak időben elég pénzhez a futballisták. Fölfutott a fogadási biznisz, s a magyar közeg újra virágozni kezdett. Sportszakmai célok már régen nem voltak, a lóvé viszont örök motivációja volt mindenkinek. Most sok srácot elkaptak, de csak azokat, akik valami hálózatban működtek, valahogy úgy, ahogyan a régi miépesek elképzelik a szabadkőműves összeesküvést. Arról nem szól a fáma, hogy egy időben például NB II-es és felidézhetetlen Ligakupa-találkozókra is lehetett tétet rakni, azaz ha a kapus és a középhátvéd mindenféle szingapúri segítség nélkül leült a gép elé meccs előtt három órával, aztán feldobott egy húszezrest arra, hogy a csapat bukik, akkor nem volt képben a maffia. Aztán néha úgy alakult, hogy meglepetés volt a meccs vége. De ez nyilván csak fantazmagória, s tiszta volt mindenki, akár az y-generációs Libresse-betét.

A fogadási biznisz (korábban: bunda) uralkodásától meg teljesen független, hogy harminc éve képtelenek vagyunk kitermelni egy Európa-klasszist, aki már fiatalon versenyképes afrikai, kelet-európai, ázsiai (értsd: bármilyen) riválisával. Nálunk huszonhét éves tehetségek korzóznak a pályákon, akik hamarosan beérnek, mielőtt elkészülne az igazolásuk az öregfiúkgárdába, míg másfelé tizennyolc éves kölykökért rajonganak tízezrek. Rooney tizennyolc évesen már válogatott volt könyörgünk, és nem azért, merthogy a Várhidi felszólalt: jöjjenek a fiatalok.

Pont ezért tévedés azt állítani, hogy Guzmics a hibás. Pláne nem Illés Béla, akinek a szólóiról készült videókat még mi is benyomjuk a házibuli végén. Vagy Kanta József, aki tényleg az egyik legalázatosabb és legszerényebb hazai játékos. Vagy Dombi Tibor, akinek öniróniája miatt szobrot kéne emelni, ha már Elvis Presley is kapott. Horthy-mellszobrára meg most azonnal lecserélnénk a művet, amely azt ábrázolja, ahogyan Dombi a tizenhatoson belülre érve menten elesik. És mi is meghatódunk, amikor a diósgyőri varázslatot látjuk: tízezren tódulnak a stadionba, s fanatikusan szeretik közösségüket meg a csapatukat.

Mindaz, amit ma látunk, s ahová eljutottunk, az, hogy a Videoton abban a körben búcsúzik az Európa Liga selejtezőjében, amelyből a luxemburgi pékválogatott még továbbjut, hosszú dekádok kemény munkájának eredménye. Harminc éve hazudunk magunknak, s ennek nyomán jutottunk rendre arra a következtetésre, hogy tovább kell hazudni magunknak. Ennek köszönhetően megy a kamu, hogy az akadémiák mindent megoldanak. (Zéró eredmény.) Azt, hogy a stadionok építése mindent megold. (Zéró eredménye lesz.)

Mert az van, hogy nem vagyunk versenyképesek semmilyen területen. A képzés nem elit szintű. A közeg kitaszítja azt, ki változtatni akar, s nem szégyelli, hogy tanul. Az van, hogy a Nemzeti Sport egyes bloggerei száz flekket képesek írni arról, miféle taktikai variációk váltották egymást a Roma-Juventuson, s milyen apróságokon múlott a győzelem, hogy az adatelemzéseikről most ne is beszéljünk. Miközben a menő NB I-es edző csak annyit mond , hogy "Csináljátok, gyerekek!".

És akkor jött a futballorbánizmus...

Amikor pedig már minden összetört, összeomlott és reménytelenül nem működött, akkor néhány üzletember azért beszállt. Kvázi üzleti alapú szponzorációs szerződések születtek, akadtak, akik saját pénzüket kockáztatva szálltak be a bizniszbe és valóban építkeztek a romokon. Tiszta kontraktusok sorát írták alá. Mindeközben a baloldali kormányok értelmezhetetlen módon vonultak vissza a sport területéről, s igen alacsony szinten konzerválták a központi finanszírozást. Azaz Gyurcsány tényleg hibás.

Ekkor olyasmi történt, aminél nagyobb szerencse nem érhet egy egészséges, fejlődésre kész közeget és aminél nagyobb tragédia nem érhet egy csalásokon, kétes ügyleteken építkező, a huligánok uralmát elviselő, belterjes, versenyre képtelen, az innovációtól hányingert kapó miliőt: futballőrült miniszterelnöke lett az országnak.

Olyan, aki Gyurcsó Ádámot Farkas Jancsihoz hasonlítja. Hogy mindenki értse: mintha Balsai Istvánt Deák Ferenccel vetette volna össze, mivel mindkettő volt igazságügyi miniszter.

Orbán számolatlanul szórja a közösségi pénzt a rendszerbe, tízmilliárdos stadionokat épített, s a szolgalelkű médiában sokáig hintette a hazugságot, amely meg akart felelni neki. VIP-páholyokban kormányüléseket lehetett rendezni, miközben újra előre léptünk, s megint sorsdöntő meccsre készültünk.

A rendszernek megint nem kellet semmiféle teljesítményt felmutatnia ahhoz, hogy ünnepeljék. Az űrfrizurás kamaszok kapják a sokszázezres fizut, tekére fölkészített délszláv birkapásztorok a milliós bért, miközben nem termelnek egy petákot sem. Cristiano Ronaldo kozmikus fizetése úgy áll össze, hogy a játékara mindenki kíváncsi. Nőnek a tévés jogdíjak, tele az aréna minden meccsen, százezrek viselik a mezét, milliónyian fizetnek, mert látni akarják, ahogyan szórakoztat, ahogyan varázsol. Ez a biznisz.

Itt nincs szórakoztatás, igazság, üzlet, öröm és játék, csak állami pénzen fejlesztett nyomor . Újabb és újabb milliárdok beledobása a magyar foci feneketlen kútjába, hátha egyszer eltömődik és feljön a szar.

Kedvenc példánk az úgynevezett látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály. Ezt, ugye, főként az utánpótlásra kéne szánni. Aztán majd ha valaki ráér számolja meg, hogy a felnőtt csapatoknak hány játékosa lett kölyöktréner, még az U7-es csapatnál is föltűnhet pályaedző, mert így közvetett állami támogatásból lehet fizetni az NB III-as labdarúgók bérét. Mert itt olyan is van. Hetven néző előtt, a sportolás kedvéért rendezett meccseken föllépő ifjak pénzt kapnak azért, hogy játszanak. Erre megy az állami lé, de nyilván rendben van ez így, mert az nem zavar senkit, hogy fenntarthatatlan. Elvégre ha megszűnik az efféle támogatás, nem lesz honnan összeszedi a lóvét. Nem baj, éljünk a mának, a magyarfociban holnapra úgyis elfelejtenek mindent. Ezzel persze sikerült tovább mérgezni az amatőr részleget. Merthogy sok helyütt a megyei első és második ligában is pénzért játszanak labdarúgók, akik turnéznak falvak között, s az érthetetlen klubvezetők a szerény önkormányzati és szponzori támogatásból pengetnek a helyi spílereknek. A község együttese így akár hatodik is lehet a múlt évi nyolcadik pozíció után. A miértre nehéz felelni, de nem is akar senki.

Most az 1-8 persze őrjöng mindenki. Beletapossuk a földbe azokat, akik a legkevésbé tehetnek arról, ami itt zajlik, akik emblémái lettek a zuhanásnak. Pedig ők talán s talán nem is tudják, hogy Végh Antal 1974-ben megírta  a Miért beteg a magyar futball?-t, Jakab József meg 1980-ban a Lötyögés a semmibe című riportot. Devecseri hátvéd mit sem tehet arról, hogy tudásával és felkészültségével NB I-es játékos lehet, arról még kevésbé, hogy a válogatott szakvezetője úgy ítélte meg, egyike az ország legjobb védőinek, és ezért a csapatba állította. De még arról sem sokat, hogy az 1-8-as megaláztatás után azt nyilatkozza: