„Mi lesz ebből a fiatalságból, ha nem akarja az eget leszakasztani, amikor tollat vesz a kezébe?” – üvöltözött Móricz Zsigmond, mert egy kolléga azért akart írni a Kelet Népébe, hogy legyen referenciája. Márpedig a népi írók nem wellness-hétvégéket és mellplasztikákat finanszíroztak EP-képviselői járandóságukból, hanem járták a vidéket. Ismerték a nyomort, nem a Citadella kávézóiból nyomták Apple-gépen a tutit a mélyszegénységről. És most szólunk: „a parasztok valakik miatt parasztok, és valakinek a parasztjai”.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Nyugi, nem a Közgép rendelt tőlünk völgyhídért cserébe egy dolgozatot, amely azt bizonygatja, hogy Kelet Népe vagyunk. Amúgy is, akkor inkább ódát írtunk volna Simicska-kismacska szintű páros rímekkel, hogy bonyolultabb költői eszközökkel ne zavarjuk meg a Zwack-életrajzból szemezgető Krónika hallgatóságát.

Ha akarnánk sem tudnánk ugyanis alátámasztani a Coppola-féle Apokalipszis mostból megismert kis sárga vietkongokhoz fűződő rokonságunkat, ellenben a Kelet Népét a Tiszántúlon keressük. Mielőtt azonban a lapra térnénk, fontos leszögezni, hogy ennek az orgánumnak semmi köze ahhoz a termékhez, amely József Attilát krisztusgyalázáson érte.

Amint azt már dokumentáltuk, a Mandineren Moszkito fedőnéven trollkodó pofa így írt 1923-ban a Lázadó Krisztus című vers mélyanalízisében: „A destrukció újra vidáman burjánzik. Nemrégiben éltették Károlyit a >>becsületes<< politikusok - most meg egy ifjú tintakuli a >>Kékmadár<< című folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen... Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát. Stílusa alkalmas a hánytatásra. (…) Az ilyen írókat, de főleg lapkiadókat el kellene tiltani a kiadástól - mert csak társadalmi bacilusokat terjesztenek az amúgy is fertőzött légkörben.”

A Kelet Népe messze került ettől a nívótól, mint a magyar borkultúra a kunsági cuvée fénykorától.

Mesterhármas

Nem kell megijedni az alcímtől, nem táncol a parkettre Fásy Ádám, Bunyós Pityu és Sláger Tibó, hogy elénekelje korszakos slágerét a Tiszántúl MSZP-közeli vállalkozóinak, csak arra szerettünk volna utalni: a Kelet Népe című folyóiratot három paraszti származású író alapította 1935 szeptemberében. Azért foglalkozunk az újsággal, mert megjelenik körülötte az a csoport, amelynek tagjai nem népi íróknak nevezték magukat, hanem népi írók voltak.

Mielőtt továbbállnánk, két szexandöbícs koktél mellett elidőzünk a paraszt szó környékén. Mert az nem mindig arra szolgált, hogy V. László diszkóinak egyikében a pultnál posztoló adócsaló vállalkozók elnevezzék azokat, akiknek nem lóg a nyakában egy ghánai aranybánya napi kitermelése.

Erdei Ferenc, a zseniális falukutató, a huszadik század egyik legnagyobb hatású társadalomtörténeti elméletének, a „kettős társadalom”-koncepciójának kidolgozója (ennek karrierjéről lásd a kényszeres lamentálást az állami szféra és a versenyszféra különbségéről a húszérves, műkörmös jogászlányoktól egész Sárközy Tamásig), a Futóhomokkal berobbanó későbbi politikus, a Nemzeti Parasztpárt alapítója például így nyilatkozott az Egyenes beszédben: „Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Ha senki sem szorít le egy csoportot szolgálatra és alvilági életre, az soha nem lesz paraszt… A parasztok valakik miatt parasztok, és valakinek a parasztjai.” És csak mondta tovább: abban a helyzetben alakult ki a parasztéletforma, melynek legfőbb jellemzője, hogy benne erkölccsé vált a szünetlen munka, és minden életmegnyilvánulás alárendelődött a termelésnek.

Persze a miniszterelnök most éppen ilyen létformát képzel el néhány millió kollégának (értsd: embernek). Szóval a lényeg: Erdei nem Jakab és Budai MAGOSZ-elöljárók tempójában közelített a kérdéshez. (Amúgy Bibó István meg azt üzente Facebookon a felcsúti földesuraknak, no meg a bajuszán morzsát billegető Csányi Sándornak és a komplett szotyolázó VIP-páholynak: a nagygazda nem paraszt. „Elsősorban nem azért, mert vagyonos, hanem azért, mert olyan helyzetben van, melyben vagyonát csakis más, szegényebb parasztok munkájával tudja hasznosítani. Valójában tehát olyanoknak az összessége, akiknek érdekük, hogy mások minél inkább parasztok vagy olcsók, kezelhetők, vezethetők maradjanak. Akiknek ez az érdeke, azok nem parasztok, hanem urak.”)

Na, kábé ebben a keretben értelmezzük, hogy Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál paraszti származású író. A trió korábban a Komádi és Vidéke című lap szerkesztője volt, de a Médiahatóság – Barsi egyik cikke miatt – betiltotta az újságot, mert Klubrádiónak nézte. A hármas később Komádi mellett, a Sebes-Kőrös partján határozta el, mi lesz új kiadványuk címe: a Kelet Népét találták.

A bihari írók azt szerették volna, ha az újság országos hírnévre tesz szert. Aligha véletlen, hogy a lap később a népi írók mozgalmának sajátos termékévé vált, mint Makónak a hagyma. Eleinte Biharugra volt a bázis, de ahogyan nőtt az érdeklődés, a szerki áttette a székhelyét Budapestre. A starttól kezdve még jóval a torgyáni apokalipszis most-előtti Független Kisgazdapárt segítette az újságot, főként Szabó kapcsolatainak köszönhetően. Szabó egyébiránt a harmadik út eszméjét hirdette szemben a fasizmussal és a marxizmussal. (Később ugyanitt a fajvédőből és a parasztpárti alapító atya, Áchim L. András gyilkosából indult Bajcsy-Zsilinszky Endre a fasizmus térhódítását kárhoztatta. Hogy aztán 1944-ben végül Sopronkőhidán végezze, mint az urban legend szerint a német megszállás első letartóztatottja. És igen, direkt provokáltunk az urbannal.)

Az újságot eleinte 60 fillérért árulták, amiért ma nem adnak kisfröccsöt a sarki krimóban. Előfizetői nagyrészt ismeretlenek, de főként tiszántúli tanítók, református papok, szociálisan érzékeny vármegyei bürokraták lehettek. Ez a közönség ma nem tartaná el még a Goldenblog-győztes keletnepe.hu-t sem.

A kiadvány akkor sem reklámokból és minisztériumi megbízásokból élt, miként budai kerületek sem dotálták, csupán a vásárlói bankók érkeztek a bankszámlára, valamint a szerkesztők tették a pénzt a lapba, mint Stadler Józsi az akasztói stadionba.

De milyen az a Kelet Népe?

Az első szám 1935 októberében jelent meg, s alcíme szerint szépirodalmi, társadalomtudományi, kritikai folyóirat. A programcikket Barsi írta: „A magyar írás nagy szintézisén át akarjuk a szemek tág horizontú irányítását a végzetes magyarság összes meztelen problémáira, ezért választottuk címül az első bátran, megdöbbenten, modernül látó magyarnak, Széchenyinek igéjét: Kelet Népe. És azért, mert Keletről indultunk, ahol legvigasztalanabbul áll és tesped a magyar élet: az anyagban és lélekben sivatagos Tiszántúlról.”

Az anyagban és lélekben sivatagos Tiszántúl: ez nem Brasch Bence dalszövegeinek mélysége.

Az azonban az Ómolnár főszerkesztő vezércikkével kezdődő Story fénykorában talán nem meglepő, hogy a Kelet Népe 1938-ban egyesült a Válasz című lappal: főként anyagi okok miatt. (A Válasz 1934-ben jött létre Németh László közreműködésével.)

Akkoriban Szabó Pál és Féja Géza szerkesztette a lapot. (A névsornak szenteljünk különös figyelmet, mert a század legzseniálisabb teamjeinek egyike gyűlt össze a Népi Írók együttesében, amely most a Barcelonával és a Real Madriddal versenyezne az aranyért, s ötöket gurítana még a Valenciának is a hétvégi bajnokin.)

Az, ugye, korábbi írásaink tükrében sem nagy meglepetés, hogy például Féját nemzetgyalázásért perbe fogták, elítélték, elbocsátották: a Viharsarok című szociográfiája verte ki a biztosítékot. Nem csoda, az utóhangban például azt írta: „A magyarságot azonban sajátságos dunavölgyi elhelyezkedésében csakis a legtisztább és legteljesebb dinamika mentheti meg. Ezt a dinamikát azonban ma a kasztokba merevedett társadalmi rétegekkel s a hivatalos szellemi élet mérhetetlen bárgyúságával szemben csakis az ország haladó szellemisége és a legmélyebbre vetett néprétegek képviselik.” Zárszóként meg odadöfte: „Ezért könyvemet azoknak ajánlom, akik »felfedezik« a mégis csak legméltóbb emberi élnivalót: a cselekedetet.”

Mindenesetre a lapházasság után a beolvadó Válasz előfizetői is a Kelet Népét kapták a továbbiakban, s 1938 júliusában jelent meg az első fúziót követő szám, mely vezető helyen közölte Móricz Zsigmond „Tiszta falvak” című írását, ami az Ormánságban tett téli útjának tanulságairól szól.

Ekkor már a Márciusi Front körének meghatározó alakjai a Kelet Népénél csoportosultak. A körről Bibó azt írta: „A Márciusi Front rámutatott a magyar paraszti millióknak minden emberi felemelkedéstől és emberi szabadságtól való teljes elzártságára.” Nem meglepő, hiszen kiáltványhoz Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre és Veres Péter adta a nevét. A szöveget Féja olvasta fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva: a többi közt demokratikus átalakítást, sajtószabadságot, a nagybirtok kisajátítását, a monopoltőke korlátozását követelték, s felhívták a figyelmet a zsidóság igazságtalan megbélyegzésére. (Most zárójelben a körhöz tartozó Sárközi Györgyről is szót kell ejteni, aki elindította a falukutatók Magyarország felfedezése című sorozatát, s a Választ is szerkesztette. Természetesen a zsidótörvények után kicsinálták, deportálták, így halt meg. Egyébiránt a sorozatot a népiekből doktoráló Gyurgyák János és az Osiris újjáélesztette néhány évvel ezelőtt.)

A Kelet Népe pedig folyamatosan alakult, havonta kétszer jelent meg. 1939 októberében Szabó Pál azt tervezte, hogy a Kelet Népe mögött álló szellemi erőket, a lap körül csoportosuló népi írókat a címlapon sorolja fel. A szerkesztőbizottság tagjaként feltűnhetett volna Darvas József, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Sárközi György, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos. Ez már nem valósult meg, mert Szabó novemberben megvált a laptól, főként anyagi problémák miatt. Többen is pályáztak az újságra, Szabó Móricz Zsigmondnak engedte át a lapot, lényegében ingyen, az adósságok átvállalása fejében.

Móricz Zsigmond és a Kelet Népe

Ekkor kezdődött meg a Kelet Népe Móricz Zsigmond-korszaka, amely 1939. decemberétől 1942. szeptember 1-ig tartott. Ebben az időszakban Móricz volt a lap főszerkesztője, de a kiadó 1940 áprilisáig még Szabó Pál. Móriczot 1941. január 1. és 1942. január 15. között Jócsik Lajos segítette a szerkesztésben. A folyóirat a Pester Lloyd nyomdájában készült, és a szerkesztőség is ott kapott helyet.

Móricz a Kelet Népe szerkesztésének éveiben találja meg a helyét, ahogyan Erdei Ferenc fogalmaz, a népi írók élén. A Nyugattól való távozása, ahol a prózarovatot szerkesztette, utáni időszak nem tartozott pályájának legfényesebb napjaihoz. Az Est-lapokba írt, állandó jövedelme onnan származott. A Pesti Napló, mely írásainak legfőbb fóruma volt, megszűnt, így kapóra jött a Kelet Népe, ha már a The Voice-ba nem hívták zsűritagnak.

Móricz Zsigmond 1940. január 1-én hirdette meg híressé lett programját, melynek jelszava: „Hagyd a politikát, építkezz!” („Hagyjátok most a politikát, magasabb politikára van szükség: az önsegély politikájára”, Tagosítás vagy útépítés?) Móricz járta az országot: tanulmányozott és népszerűsített. Így lettek fontosak a Kelet Népe számára olyan ideák, mint a népfőiskola létrehozása, vagy az olyan találmányok népszerűsítése, mint a szénporos tégla. A folyóirat jelmondatán sokan polemizáltak, a lap törekvéseit Lukács György például romantikus antikapitalizmusnak nevezte. Alighanem az is volt, csak akik képviselték nem a költségtérítésen vergődtek a zárt frakcióülésen.

A népfőiskola ötlete a Kelet Népében megjelent Zilahy cikket követte, minek a címe a „Kitűnőek iskolája” volt. Az e körül kialakult vita vezetett addig, hogy Németh László (mint később bevallotta azért, mert Móricz teljesen rabja lett az ötletnek) felajánlotta villáját a célra. Előadók a folyóirat munkatársai lettek volna, az igazgató maga Móricz Zsigmond. A terv meghirdetését követően sorban érkeztek a felajánlások a szerkesztőségbe. A népfőiskola a parasztelit nevelését célozta meg. Végül Móricz letett a tervről, mert 25 fő alatt csak zugiskola létesíthető.

Móricz éveiben kiemelten fontos volt a társadalomtudományok vizsgálata és szemlézése, csak éppen itt nem kockás szvetterbe öltözött szociológusok vitték a prímet. A szépirodalmat maga a főszerkesztő képviselte, aki akkoriban csúcsformát futott. Itt jelent meg folytatásokban a nevelt lánya, Csibe ihlette Árvácska és a Rózsa Sándor a lovát ugratja. Az utóbbihoz Bálint Sándor néprajzkutatótól kért anyagot, de arra is szakított időt, hogy az öccsével leugorjon Tápéra és Szegedre csupán azért, hogy parasztcsaládokat meséltessen a betyárvilágról. A regényt napi penzumokban írta, 1940. július 1-én közölte az első fejezetet a Kelet Népe. „A ló jó ló, az már messzirül meglátszik, de aki rajta ül, az se kutya.” - így az első mondata.

Móricz, aki átvállalta a Kelet Népe adósságait, amikor hozzákerült a lap, főként regényei és más írásai honoráriumából tartotta fenn az újságot. Az utolsó száma 1942. szeptember 1-én jelent  meg, néhány nappal később Móricz is meghalt.

Móricz újságírása

Móricz Zsigmond még pályakezdőként fogalmazta meg újságírói alapelveit, melyek a következők voltak: mindenkinek a lehető legjobban és legszebben kell írnia, senkinek nem szabad a becsületet, a jóízlést, a jellemet kigúnyolnia, semmilyen erkölcstelen dolog nem kerülhet a lapba, az írásoknak az általános társadalmi igazságok alapjain kell állniuk. A Napi Ász lapzártánkig nem közölte programcikkét.

Mindezt a Kelet Népénél, némiképp tapasztaltabban, úgy egészítette ki, hogy minél több konkrét adatra van szükség, s minél kevesebb felzúdulás indokolt.

A Kelet Népét küldetésnek tekintette. Mint újságíró hihetetlenül termékeny volt: írt, írt, írt. A Móricz-összes hamar akkorára nőtt, mint a Zámbó Jimmy-recepció. Írt tanulmányt, novellát, riportot, vezércikket, téglányi naplókat. Jócsik szerint annyit, amit más elolvas, ő annyit írt egyetlen nap alatt. Éppen ezért egészen elképzelhetetlen volt, hogy Móricz mellett akárki is megvalósítsa akaratát. Példának okáért megbízta a kritikai rovat vezetésével Németh Lászlót, és azonnal négy cikket adott neki a rovatba. Mindezt úgy, hogy Németh korábban egymaga írta a Tanút, szóval ő is szerette maga kitölteni a felületeit. Mintha egy sportrovatban együtt lenne Lakat T. és Bocsák.

Mindemellett nem one-man-show volt a Kelet Népe. Móricz szerkesztői elve éppenhogy vonzó volt számtalan szerző számára. Móricz kérlelhetetlen volt, azt kérte a szerzőktől, hogy olyan cikkeket írjanak neki, amiket máshova nem írhatnak meg. Azt akarta, hogy éle legyen a lapnak. Egyszerűen nem bírta a cikkezést önmagáért meg a helytöltésért. Kíváncsiak vagyunk, mit kezdett volna a „Hason fekve álmodunk a szexről” című dolgozattal.

Jócsik érdekes anekdotája szerint sokan azért akartak publikálni a Kelet Népébe, mert az jó ajánlólevelet jelentett számukra a későbbiekben. Egyszer egy zenetanár hasonló céllal érkezett a szerkesztőségbe, és éppen belebotlott Móricz Zsigmondba, aki megkérdezte tőle, hogy miért akar írni a lapba, mire az újságíró azt felelte, hogy „Hát, hogy itt is jelenjen meg írásom!”, Móricz éktelen dühre gerjedt, pedig nem volt az az ideges típus. Végül aztán órákkal később keserűen kérdezte: „Mi lesz ebből a fiatalságból, ha nem akarja az eget leszakasztani, amikor tollat vesz a kezébe?” A hanyatlás-elméletekben továbbra sem hiszünk, de illusztrálni azért tudnánk ma neki a válaszunkat.

Hiába a főnök lelkesedése, a lap egyes időszakaiban csak és kizárólag a túlélésért küzdött. 1940 nyarán például Móricz összehívta a folyóirat munkatársait, Féja, Darvas, Erdei, Sárközi, Kovács, mind ott volt. Az író, mint utóbb kiderült, azért rendezett péksütis teadélutánt, hogy a csapat eldöntse, folytatja-e a lap szerkesztését. Csupán 800 előfizetője volt ekkor az újságnak, ami nem elég a fenntartásához. Nyerges Zsolt meg nem csörgött oda, hogy van egy ötlete. Ekkor került Jócsik Móricz mellé, és szívós munkával konszolidálták a lapot, és a Kelet Népe kezdett megélni a maga erejéből.

Persze ez az időszak sem sokáig tartott, csak 1942-ig.

Apolitikus politikus

A népi írókat egyenként kell majd földolgozni a zseniális szociográfiákkal együtt, ám annyit elárulhatunk: talán minden párt talál köztük egyet, akit kiragaszthat a választások előtt a plakátra, hogy a közhely-bajnokság aranyérmesével teleírja: ha ma élne…

Ám – Paulo Coelho mélyenszántó tempójában szólva  – a valóság volt csak a pártjuk. Ezért is nehéz velük mit kezdeni, mert néznének, mint a moziban, amikor a szervezet szusizabáló péerese a kommunikációról pofázik nekik. Ez többé-kevésbé meg is történt, mikor kormányszinten konzultálni hívták a népi írókat. Móriczék mentek, és mikor magyarázni kezdtek neki a fiatal KIM-es osztályvezetők, hogy a nép így, a nép úgy, Móricz azt mondta: „No álljunk meg. Akkor most elmondom egy Szatmár megyei napszámos heti menüjét.” És felolvasta: „Hétfő. Reggeli: krumplileveles. Ebéd: krumplileves. Vacsora: krumplileves. Kedd: Reggeli krumplileves. Ebéd: krumplileves. Vacsora: krumplileves.” És így végigment a héten az Egyszer jóllakni írója, mindig megnyomva, hogy „krumplileves”, összesen huszonegyszer. Amíg valaki nem eszik végig így egy hetet, húzta alá Móricz, nincs értelme arról beszélni, hogy „megértjük a parasztság helyzetét”, ahogy az elmúlt nyolc évben Szijjártó Peti mindig benyomta, hogy „megértjük a zemberek felháborodását”.

Jellemző, hogy Németh László értékelése szerint Móricz mélyen apolitikus ember volt. És tényleg nincs abban sem semmiféle politikai, amit a Szegény emberek közepén írt egy parasztról: „Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommandíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj? Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárul »délig megadom«.”

Ráz.

Talán ezért nem megy ma senki a nyomorultak közelébe. A valóság környékére.

Fél az áramütéstől.