A legtehetségesebbek egyike az elfeledettek ligájában, a zseniális űrmagyar, aki úgy rácsavarodott a faji gondolatra, hogy haláláig le sem tudott...
A legtehetségesebbek egyike az elfeledettek ligájában, a zseniális űrmagyar, aki úgy rácsavarodott a faji gondolatra, hogy haláláig le sem tudott jönni róla, miközben olyan nárcisztikus volt, hogy Oscar Wilde is a róla szóló oktató DVD-ből tanult, a szélsőjobboldali ikon, aki 134 éve született, s legföljebb Az elsodort falu maradt belőle, németellenessége, antinyilasizmusa (mennyire gyűlölte az izmusokat…), esszéi legföljebb az elveszett emlékek osztályán lelhetők fel. És aki így mind: Szabó Dezső.
Csunderlik Péter-Pető Péter (tartalom-ellenőrzésért felelős vezérigazgató-helyettes, kvázi szakmai lektor: Filippov Gábor)
„Magyar vagyok! Magyar vagyok!” – így rikoltozik Farkas Miklós, a szerző cáfolata ellenére is szinte biztosan Ady Endrét ábrázoló főszereplő a kilencvennégy éve született Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének záró szakaszában. A kiáltozás ismerős, ha máshonnan nem, a turultarajos csodaszarvasoktól, akik így nyomják a nemzeti tutit, ahelyett, hogy elolvasnának másfél flekk Móriczot, ha már Háy Jánosról nem hallottak, a következő Story meg csak jövő csütörtökön jelenik meg.
Esetleg vethetnének pár pillantást a Szabó Dezső-életműre. Merthogy az Ady-kritika alapja például a Page Not Found minden idők magyar költőinek első helyezettjének váteszként azonosítása, csúcsmagyarként való bemutatása. Aztán persze megtudjuk: az érintett miért, hogyan, s szinte visszafordíthatatlanul tévedt rossz útra, de a bírálat nem úgy történik, hogy Szabó lebuziztatja egy rakétatujával.
A többi közt az efféle sorselemző elemek miatt lehet a legérdekesebb életművek egyikének tulaja Szabó Dezső. Egy könnyűkezű zseni, önimádóvá érett tanár, aki beleszeretett a prófétaszerepbe, miközben felfoghatatlan tehetségét elherdálta, így lett a legnagyszerűbbek egyike az elfeledettek ligájában. Ha manapság véletlenül szerepet kap, akkor gyorsan a helyére tesszük az előre felcímkézett fiókba.
Pedig Szabó bonyolult. Élete és munkássága is. A Nyugat sztárszerzőjéből lett a fajvédő gondolat terjesztője. Úgy volt emblémája a mozgalomnak, hogy formálisan sohasem kötődött egyik párthoz vagy csoporthoz sem. Úgy ágyazott meg a gondolatkörnek, hogy aztán képviselőit karikírozta, s mulatott rajtuk.
Ettől függetlenül érthetetlen, hogy ha besétálunk egy vizsgaidőszak-záró lerészegedésbe a Hold udvarához címzett mulatóba, akkor ezer megkérdezett közül legföljebb tizenötnek mond valamit a Szabó Dezső név, s közülük ketten a barcelonai olimpián negyedik tízpróbázóra gondolnak.
A fajvédelem és az író
A nem-atléta Szabó Dezső 1879-ben született. Tizedik gyermek volt a családban, azaz nem az famíliákra szabott adókedvezmény meg a szocpol lehívása miatt vállalták a szülők. Az igen okos srác magyar-francia szakos tanárként végzett, majd oktatott mindenfelé, mígnem a Nyugat és a Huszadik Század körében kötött ki. Igen, ez az a cercle, amelyben Adyk, Osvátok, Fenyők, Hatvanyk, Krúdyk, Kosztolányik, Balázs Bélák, Móriczok gyülekeztek. Amott meg, ugye, a trafiknyertesekhez hasonlóan sokszor elátkozott polgári radikálisok, így a fenomén Jászi, meg a keretbe nehezen illeszthető Szabó Ervin. Utóbbi amúgy egészen addig a könyvtár névadója, amíg valamelyik túlképzett meg nem tudja, ki ő, hogy aztán az intézményt át lehessen nevezni Elvis Presley parkra, elvégre már akadtak is, akiknek eszükbe jutott a névtáblacsere.
Szabót novellái, esszéi gyorsan a legnagyobbak közé emelték. Ismételjük: ez nem olyan, hogy a Takács, Melczer, Pál-féle, NB I-ből kieső Siófokban ragyog valaki, hanem Lennon meg McCartney között parádézik a Beatlesben, s eredeti arc, azaz nem írja át a szöveget narancssárga tengeralattjáróra, hogy kapjon egy Kossuth-díjat.
Ám Szabó nem sokáig bírta a válogatottat. Mármint nem csak ezt a csapatot: hosszú távon egyiket sem viselte. Van valami feszült meg nem értettség az életében, s karon lőjük azt, aki ByeAlexxel próbál párhuzamot vonni.
Szabó életében szörnyű törést jelentett az első világháború. Akkor minden megváltozott, akár a hazai popzenében az Ámokfutók föltűnése után. A magyar fajvédelem főként a nemzeti tragédiát hozó évtized terméke, valahogy úgy, ahogyan Retkes Attila az SZDSZ agóniájának produktuma. Az eszme nem előzmények nélküli: Istóczy Győző antiszemita mozgalma vagy a d’Artagnannál csöppet többet párbajozó Bartha Miklós publicisztikája már utat mutatott. Miként arra Gyurgyák János felhívja a figyelmet: a fajvédők ikonikus alakjai a nagy háborúban szerezték tapasztalataikat, amelyek meghatározták gondolkodásukat. Nem volt nosztalgiájuk a monarchia, a nyugodt békeévek iránt, mi több, inkább kudarcos korszakként tekintettek a nem függetlenül töltött évtizedekre.
De Szabó Dezső észnél volt a háborús években. Filippov Gábor a Page Not Found világháborús különkiadásában hívta fel a figyelmet arra: masszívan visszautasította a háború civilizációs vagy faji gondolaton alapuló felfogását, pedig akkoriban Lukács György „gall veszélyről” tereferélt a Pester Lloydban, Lackó Géza, Szabó barátja pedig a Nyugatban értekezett a francia kultúra önző individualizmusáról meg korlátolt zsugoriságáról. Erre Szabó ugyanott azzal válaszolt, hogy azért Laczkó komplett népeket ne alázzon, mert a többség éppoly ártatlan a konfliktusban, mint ők maguk. Ahogyan írta: „Ha ellenségeink megöljük, újak születnek a helyükbe. Azt a lehetőséget kell megölnünk, hogy ellenségeink legyenek.”
Dekáddal később már nem feltétlenül értett volna egyet magával, ahogyan első mámoros éjszakánk után sokan le tudnánk pofozni korábbi absztinens énünket egy Scrabble-parti utáni alkalmi disputa hajrájában. Merthogy a Bajcsy-Zsilinszky Endre, Gömbös Gyula, a keveset emlegetett Milotay István vagy a Nyugattól menekülő Lendvai István és Szabó Dezső fémjelezte magyar fajvédelem akkor már csak a magyarban hitt. Meggyőződésükké vált, hogy a bukásból fel lehet állni, s jön a nemzeti megújulás. Persze volt idő, amikor abban is hittek, hogy Sebők Vili menti meg a magyar futballt. Nem titok: antiszemiták voltak és lettek. Keresték a harmadik Magyarországot.
Igaz, Szabó szerette úgy meghatározni a fajvédelmet, hogy az az „idegen étvágy” letörése, harc a szociális igazságtalanságok és a kulturális elnyomás ellen. Mintha valami fasiszta propagandafüzetből ugrott volna elő, amikor „acélfegyelmű demokráciát” reklamált. Csakhogy fontos megjegyezni, hogy nem sorok között utalgatott, nem erre-arra hajazó maskarát varratott magának Makány Mártával a VIVA Cometre, hanem nekiment a náciknak. Miként antifasiszta mártírrá váló társa, Bajcsy-Zsilinszky is, aki korábban még önálló kötetben érvelt az „elzsidósodott” újságírószakma keresztény kézbe vétele mellett.
Egyébként Szabó a nyilasokat egyszerűen zöld bolsevikoknak nevezte, csak hogy a Szálasit lájkolók még egy strigót húzhassanak a hazaárulóik közé, akiknek amúgy közös ismertetőjegye a föltűnő tehetség.
Hogy röviden összefoglaljuk, miről is beszéltek: Magyarország magyar maradjon.
Jönnek a románok
Akkor még nem Szepesi György kiáltozta a mikrofonba, hogy jönnek a csehszlovákok, ami amúgy is tévedés lett volna, mert a románok jöttek. És ez a tapasztalat, az oláh betörés mindennél erősebb érv volt amellett, hogy a magyar legyen magyar. Merthogy a látogatás a történelmi Magyarország bukásának különös pillanata volt. Itt már nem volt más választás, ahogyan a kis Bush is mindig egyetlen utat talált, ha más országot vett észre a térképen: meg kell védeni a nemzetet.
Szabó és kollégái ekkor kábé akkora szerepet szántak a szabadságjogoknak, amekkora Szijjártó Péternek jár, ha rendszergazdának nézik, s véletlenül beengedik a G8-ak csúcstalálkozójára.
Ha a nemzet vagy a faj mindenekfelett, akkor az utóbbi tagadása már éppen olyan zsidó trükk, mint a relativitáselmélet. S ha már ezen az ösvényen indultak el, eljutottak odáig, hogy a nemes, nagylelkű, tisztaszívű magyar nép a kapitalizmus miatt veszít teret más fajokkal szemben. Merthogy a tót doppingol, a magyar meg nem. Ez azóta sem sokat változott, merthogy az n 6 olimpiai aranyat szerző Michael Phelps tuti az amerikai gyógyszeripar kísérleti úszója, bezzeg a Cseh Laci a kakasherés velős pacaltól megtáltosodva marad le éppen mögötte. Mi, ha nem baj vagy fülkeforradalmi értelemben vett kommunista kishitűség, inkább szeretnénk hinni abban: a tiszta vetélkedőben honfitársunk a második legjobb a golyóbison. Hogy a cinikus Diogenészt visszatuszkoljuk a rozéval töltött hordóba.
Hát Szabó Dezső vitatkozna velünk, miként azt Az elsodort faluban meghökkentő erővel megjelenített vidéke előre vetíti. A becsületes, jóra törekvő magyar nem képes konkurálni a többivel, aki csak a sikerre meg a pénzre hajt, s leginkább zsidó, de lehet pocakos földesúr vagy sváb is. És nem nehéz húzni egy vonalat az efféle antikapitalista romantikától a rezsicsökkentésig, mert párhuzamkereső szoftverünk jobban teljesít. Furcsa látni, hogy vakon hitt benne: a versenyben azért veszítünk, mert nemesebbek vagyunk, mint a törtetők. Persze álláspontját indokolhatja, hogy nem látott még Auchan nyitási akciót, amikor 300 petákért adják a LED-tévét. Az sem hátrány, hogy akkoriban még nem rendeztek olimpiát Helsinkiben, mert a tizenhat arany csöppet kikezdte volna a teóriát, amely szerint a magyart a génjeiben hordott générosité nem engedi sikerre.
Mindenesetre talált ideált, amelyre érvekkel kevéssé védhetőnek tetsző elméletét építhette. Szabó Dezső a parasztban hitt. Na nem abban a díszverzióban, amelyik Budapesten játssza a vidékit, aztán rágót töm a fejébe, ha evett egy kis hagymát, hogy aztán parfümmel fújja be a száját. (És ezzel ismét céloztunk arra: bármikor készek vagyunk újranyitni a népi-urbánus vitát úgy, hogy a végén mindkét oldalon állunk.)
Ahogy Szabó írja: „A paraszt a föld: mindent ő őriz meg, minden tőle jön. A paraszt a faji és nemzeti értékek konzerválásának egyetemes roppant rezervoárja. A paraszt: a magyarság. A paraszt őrizte meg fajtánk ősi arcát. (…) Ő a kenyér és a vér örök robotú kőmívese: ő a magyar történelmi osztály.”
Nem csupán bókolni akart, a fajvédelmi mozgalom társadalmai igazságosságot kutató céljai is innen erednek, hogy most a falukutatókig már ne menjünk el, mert akkor megint elmélyednénk Erdei Ferenc velőtrázó igazsága miatt lényegében kommentálhatatlan szövegében, hogy tudniillik: „Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Ha senki sem szorít le egy csoportot szolgálatra és alvilági életre, az soha nem lesz paraszt… A parasztok valakik miatt parasztok, és valakinek a parasztjai.” Ami után nem tudnánk megállni, hogy Bibót oda ne ragasszuk: a nagygazda nem paraszt. „Elsősorban nem azért, mert vagyonos, hanem azért, mert olyan helyzetben van, melyben vagyonát csakis más, szegényebb parasztok munkájával tudja hasznosítani. Valójában tehát olyanoknak az összessége, akiknek érdekük, hogy mások minél inkább parasztok vagy olcsók, kezelhetők, vezethetők maradjanak. Akiknek ez az érdeke, azok nem parasztok, hanem urak.”
Na de Szabóék: földosztást akartak, szociálisan érzékenyek voltak, olyannyira, hogy Szabót verte a víz az igazságtalanságtól, s nincs az a frakciófegyelem, aminek kedvéért hajlandó lett volna végignézni a földtörvény simicskásított változatának megszületését.
Nem bírta Gömböséket sem. Mint Paksa Rudolf megjegyzi: fajvédőbbnek tartotta magát a fajvédőknél. Sőt, utóbb a fajvédő pártot a magyar faj árulójának nevezte. Horthy Miklós rendszerét nemes egyszerűséggel görénykurzusnak titulálta, miközben egyéb publikációi legalábbis megágyaztak a szisztéma szellemiségének. Aztán persze Bethlent már így köszöntötte: „Pedig a mai Bethlen-rezsimnek el kell tűnnie, ha nem akarjuk, hogy a magyarság tűnjék el a föld színéről.” És kegyeleti okokból nem idézzük a Klebelsberg Kunót érintő véleményét.
Fájdalom, a mérleg másik serpenyőjében ott pihen az antiszemitizmus, a szabadságjogok kreatív kezelése, meg a historizálás s a Fekete György-i értelemben vett kultúrszemlélet.
A balanszírozásból azonban kivennénk Szabó Dezső bámulatos nyelvi erejét. Az valami elképesztő, ahogyan ír. Egyes szavaktól szabadulni sem lehet: a torokhorzsoló kimondása tényleg reszeli az illetékes szerveket, hogy miután mégis elmotyogtuk, valami szörnyű fájdalmat is belemagyarázzunk.
Amelyet ő egy idő után már nem érzett. Eleinte a zsidóknak efféle tanácsokat adott: „Legyen a hazai zsidóság a cement, amely egy új, termékeny közösségbe forrasztja Magyarország népeit, de ehhez a hazai zsidóságnak meg kell ölnie magában Jehovát, meg kell ölnie a törvényt, s meg kell ölnie az Ószövetség és a Talmud zsidóját.”
A kommün, a tanácsköztársaság, majd a trianoni országcsonkolás után egészen eltérő hangnemben kommunikál, mert a hazai zsidóság „hátba döfte az ártatlan országot”. Aztán eljutottunk odáig, hogy: „A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita.”
Ennél szörnyűbb mondatot keveset mondtak olyan magyarok, akiknek tehetsége túlmutatott jöttment nácik seggének fényesre nyalásán.
Ez a konklúzió megint azt igazolja, hogy Bibó István képtelen tévedni. Tökéletesen jellemezte Szabót. A túlfeszült lényeglátókhoz sorolta, mert hát a másik oldalon állnak az emigráns Kossuth követői, Táncsics Mihály, Vajda János, Ady Endre, Szabó Dezső. „Olyan embereknek a sora, akiknek írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az exigenciák tudóinak aligha lehet elképzelni.”
Hát Szabó Dezsőt biztosan nem lehet. Bár élete főművében magát lényegében tökéletesnek képzelte el.
Az elsodort falu
Az 1918-ban befejezett Az elsodort falu erejét annak tudjuk csak leírni, aki megpróbált már Tsonga-szervát fogadni. Megrázó dolgozat, amelyben Szabó megannyi igazságtalanságot és sztereotípiát rögzít. Magát pedig lényegében tökéletesre festi Böjthe János szerepében. Szépen megírja, miként került a Nyugat köréhez, miként tért meg, miként kért bocsánatot a magyar vidéktől, s bánta meg, hogy a pesti mahinátorok közé keveredett. Az új magyar prototípusaként határozza meg magát, mert akkor még nem találkozott a Prezit kitaláló srácokkal. Nehéz lenne elhinni, hogy nem ő Böjthe.
Nemcsak ő maga tűnik fel a szövegben, hanem lényegében a komplett irodalmi elit, s kapja az ívet a Nyugat köre, miközben Ady Endrének Farkas Miklósként a legnagyobb magyarokhoz méltó bemutatást jut, még ha Szabó tragikusan ábrázolja is úttévesztését, amelynek köszönhetően lélekben nem találhat haza.
Hogy értsük, miféle módon játszik Szabó, íme egy idézet Havas figurától, aki vidéki látogatáson volt éppen: „Mert ha véletlenül így, szőröstül-bőröstül színre vinném ezeket, mindenki ordítana, hogy fogalmam sincs a népről. Nekem a nép úgy kell, ahogy a pesti ízlés elképzeli magának. Ahhoz pedig én jobban értek, mint ezek az atyafiak.”
Aztán persze a visszatérés sem marad ki: amikor írók és politikusok mentek haza a faluról, a nép fároszai, nem volt egy szív sem, amely visszadobbant volna. „És ezek, akiknek mint lobogó fáklyáknak kellett volna világítaniuk a vak gyermek elé, vakon néztek az ismeretlen nép felé, mint ahogy eltaposott fáklyák fekete füstje száll a fekete éjszakába.”
Errefelé kiosztott mindenkit, akiben akkor már mélyen csalódott, mert úgy érezte, nem érti a magyar sorstragédiát. Farkas Miklós képében jelenik meg, ugye, Ady, Balázs Béla Havasként szerepel, de föltűnik Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Ignotus meg a Nyugat mint folyóirat, csupán álnevet kapnak, de nagyobb bravúr nem rájuk ismerni, mint fölfedezni az azonosságot.
Az izmusok sem maradtak ki, amelyek a konzervatívok minden rétegének örök ellenségei, s valóban: még a polgári radikálisokkal, ilyen-olyan haladókkal legalábbis szimpatizálók (lásd: mi) sem tudják mosoly nélkül elemezni néhány irányzat mindentudás irányába mutató kabaréjellegét. Persze Szabó ezt sem a gondolat időtállóságának problémájából vezeti le, hanem: szocializmust, kozmopolitizmust „és más izmust idegen feltörő fajok tették faltörő kosukká Magyarországon, minden, még meglévő magyar egységet is széttördelő kalapácsukká.”
Na de mármost azért nem kell úgy képzelni, hogy Szabó Dezső rászállt a balosnak látszó alakokra, aztán addig rugdosta őket, amíg el nem fáradt. Merthogy legalább annyira ki volt kora Kerényi Imréitől meg a hirtelen vallásra ébredt publicistáktól, s ha valaki esetleg Magyar Hírlap-sztárra ismer, az nyilván téved: „Első szülötteivel a modern radikális lapokban próbálkozott, s mert ott nem talált befogadó karokra, minden átmenet nélkül hevesen konzervatív, hitbuzgó, antiszemita, tradicionális, s más efféle lett. Egy konzervatív lapban, mely mintegy hivatalos közlönye volt a tehetségtelenek részvénytársaságának, végtelen hazafias és áhítatos versei, s morális szószban feleresztett honfibús kritikái jelentek meg.”
Aztán üzent a korabeli Simicska Lajosnak: „Ha önök ezután is azt akarják, hogy a magyar kereszténység, a magyar keresztény irodalom és sajtó kis, éhes tehetetlenek mindennapi kosztja legyen, akkor a halált, a megérdemelt halált akarják. Szabadság, nagy horizont, mindent látó, nagy ölelésű szem, nagyvonalú merészség kell uraim, ha élő irodalmat, életet teremtő, élő sajtót akarnak.”
Az indulatos, ám kétségkívül meghatározó regény s Szabó egymást érő vezércikkei odáig vezettek, hogy Kosztolányi nagy műben válaszolt neki. A Nero, a véres költő című szövegben a római császár átváltozását ábrázolja bohóc költőből vérengző őrültté. Nero alakjában pedig Szabó Dezsőt is karikírozza.
Mert aki vátesznek képzeli magát, szükségszerűen rossz útra téved, még ha kimond is olyasmiket, mint ez: „Ha önök a magyarság és a kereszténység ügyét megint hozzákötik az arisztokrácia és a kiváltságosok sorsához, akkor a legnagyobb emberi egység, a világtörténelem legnagyobb csodája önökben fog szétrohadni.”
És évekkel később megírta a Segítség! című tablóját. Megint megannyi ismert alak tűnt fel a szövegben, s megint tiltakozott az ellen, hogy bárkit is mintául választott volna. Pedig itt meg arról beszélnek, megjelenik az utcanévadó Tormay Cecile, Klebelsberg Kunó, Bethlen István gróf, Krúdy Gyula, s Ady is föllép újra. Hogy ne érjen senkit meglepetést: itt is elpusztul a magyar géniusz.
Mindenhol, ahol nem csak magyar van. Szabó Dezső bárhogy forgatta meg a földgömböt, mindig Magyarországnál állt meg. Akkor is, ha a Marsgömböt tekerte meg.
Merre magyar?
Amúgy látta. Látta, hogy Magyarország megint utat téveszt. Újra és újra romlásba szalad. Ahelyett, hogy válaszokat keresett volna, hogy parádés tehetségéhez méltó műveket alkotott volna, a legegyszerűbb megoldást választotta: ellenségeket keresett. Kirekesztésre hajtott, kollektív bűnösért kiáltott.
Féltette a magyart a zsidótól, a némettől, a demokráciától, a kapitalizmustól, a szabadságtól, a babzsákoktól, a Red Bull hatásaitól, s mindezt expresszionista képeivel szépen ábrázolta is. Fülep Lajos éppen a zseniális szövegek miatt igyekszik vele megértő lenni Az elsodort falu Nyugatban közölt kritikájában.
Azt írja: „Szabó Dezső az igazságot szereti. Amit annak tart, megmondja, ha bőrébe kerül is. Mindig amellé áll, akivel igazságtalanság történik s emiatt már sok üldöztetésben volt része. Mesélik ugyan róla - ellenőrizni nem tudom, nem ismerem eléggé életét -, hogy gyakran változtat állást s ma támadja, akit tegnap védett s viszont, de ez nem jelent okvetlenül állhatatlanságot és következetlenséget, sőt lehet a következetességnek magasabb foka, mely nem emberek szerint igazodik, akik között az üldözött olykor üldözővé válik és viszont.” Az epilógusban összegzi a lényeget: „Még mindig úgy érzem, nem mondtam meg eléggé, mennyire nem lehet általánosságokkal, leírásokkal, vezércikkekkel regényt írni. Tehetetlennek érzem magam ezzel a nagy következetességgel szemben s az örökös ismétlődések örökös ismétlésre kényszerítenek. Mivel már nem győzöm, azt szeretném, ha egy hatalmas gramofon a Gellért-hegy tetejéről óránként hirdetné, mint a muzulmánok igazságát. Mert ez meg az irodalom igazsága. De akármilyen gyenge erőkkel is, meg kellett mondanom Szabó Dezsőnek, aki az igazságot fanatikusan szereti, hogy regénye rendkívül tehetséges ember rendkívüli eltévelyedése. Ha nem gondoltam volna folyton nyelvi és kifejező képességére, amelyet kedvelek és féltek, nem foglalkoztam volna ennyit a regényével. Rábíztam volna a nagy gramofonra többi társával. - Talán használtam.” (Hogy aztán lábjegyezetben vezekeljen, mert a szövege pihent csöppet, s időközben Szabó számára vállalhatatlanná vált, így: „Változtatás nélkül teszem közzé, egyrészt azért, mert a kritikai nézetemen nincs mit változtatnom, másrészt, hogy nyilvánosan kipellengérezzem és büntessem magam, amiért magam is a mű mellett az író személyével való bíbelődésre vetemedtem. Amit a személyéről írtam, abból ma már természetesen egy szót sem tartok fenn.”)
A magyar irodalom és a hazai szélsőjobboldal legkülönösebb, legkevésbé megértett, legbonyolultabb, legönimádóbb alakjainak egyike Budapesten halt meg. Radnóti, Szerb, Sárközi akkoriban a halálba menetelt, a nácikat megvető Szabó Dezső egy pincében veszett éhen.
Nem akarta látni: falut, várost, magyart, mindent elsodrunk mi magunk.
És erről nem a Nesquik nyuszi tehe
Csunderlik Péter-Pető Péter (tartalom-ellenőrzésért felelős vezérigazgató-helyettes, kvázi szakmai lektor: Filippov Gábor)
„Magyar vagyok! Magyar vagyok!” – így rikoltozik Farkas Miklós, a szerző cáfolata ellenére is szinte biztosan Ady Endrét ábrázoló főszereplő a kilencvennégy éve született Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének záró szakaszában. A kiáltozás ismerős, ha máshonnan nem, a turultarajos csodaszarvasoktól, akik így nyomják a nemzeti tutit, ahelyett, hogy elolvasnának másfél flekk Móriczot, ha már Háy Jánosról nem hallottak, a következő Story meg csak jövő csütörtökön jelenik meg.
Esetleg vethetnének pár pillantást a Szabó Dezső-életműre. Merthogy az Ady-kritika alapja például a Page Not Found minden idők magyar költőinek első helyezettjének váteszként azonosítása, csúcsmagyarként való bemutatása. Aztán persze megtudjuk: az érintett miért, hogyan, s szinte visszafordíthatatlanul tévedt rossz útra, de a bírálat nem úgy történik, hogy Szabó lebuziztatja egy rakétatujával.
A többi közt az efféle sorselemző elemek miatt lehet a legérdekesebb életművek egyikének tulaja Szabó Dezső. Egy könnyűkezű zseni, önimádóvá érett tanár, aki beleszeretett a prófétaszerepbe, miközben felfoghatatlan tehetségét elherdálta, így lett a legnagyszerűbbek egyike az elfeledettek ligájában. Ha manapság véletlenül szerepet kap, akkor gyorsan a helyére tesszük az előre felcímkézett fiókba.
Pedig Szabó bonyolult. Élete és munkássága is. A Nyugat sztárszerzőjéből lett a fajvédő gondolat terjesztője. Úgy volt emblémája a mozgalomnak, hogy formálisan sohasem kötődött egyik párthoz vagy csoporthoz sem. Úgy ágyazott meg a gondolatkörnek, hogy aztán képviselőit karikírozta, s mulatott rajtuk.
Ettől függetlenül érthetetlen, hogy ha besétálunk egy vizsgaidőszak-záró lerészegedésbe a Hold udvarához címzett mulatóba, akkor ezer megkérdezett közül legföljebb tizenötnek mond valamit a Szabó Dezső név, s közülük ketten a barcelonai olimpián negyedik tízpróbázóra gondolnak.
A fajvédelem és az író
A nem-atléta Szabó Dezső 1879-ben született. Tizedik gyermek volt a családban, azaz nem az famíliákra szabott adókedvezmény meg a szocpol lehívása miatt vállalták a szülők. Az igen okos srác magyar-francia szakos tanárként végzett, majd oktatott mindenfelé, mígnem a Nyugat és a Huszadik Század körében kötött ki. Igen, ez az a cercle, amelyben Adyk, Osvátok, Fenyők, Hatvanyk, Krúdyk, Kosztolányik, Balázs Bélák, Móriczok gyülekeztek. Amott meg, ugye, a trafiknyertesekhez hasonlóan sokszor elátkozott polgári radikálisok, így a fenomén Jászi, meg a keretbe nehezen illeszthető Szabó Ervin. Utóbbi amúgy egészen addig a könyvtár névadója, amíg valamelyik túlképzett meg nem tudja, ki ő, hogy aztán az intézményt át lehessen nevezni Elvis Presley parkra, elvégre már akadtak is, akiknek eszükbe jutott a névtáblacsere.
Szabót novellái, esszéi gyorsan a legnagyobbak közé emelték. Ismételjük: ez nem olyan, hogy a Takács, Melczer, Pál-féle, NB I-ből kieső Siófokban ragyog valaki, hanem Lennon meg McCartney között parádézik a Beatlesben, s eredeti arc, azaz nem írja át a szöveget narancssárga tengeralattjáróra, hogy kapjon egy Kossuth-díjat.
Ám Szabó nem sokáig bírta a válogatottat. Mármint nem csak ezt a csapatot: hosszú távon egyiket sem viselte. Van valami feszült meg nem értettség az életében, s karon lőjük azt, aki ByeAlexxel próbál párhuzamot vonni.
Szabó életében szörnyű törést jelentett az első világháború. Akkor minden megváltozott, akár a hazai popzenében az Ámokfutók föltűnése után. A magyar fajvédelem főként a nemzeti tragédiát hozó évtized terméke, valahogy úgy, ahogyan Retkes Attila az SZDSZ agóniájának produktuma. Az eszme nem előzmények nélküli: Istóczy Győző antiszemita mozgalma vagy a d’Artagnannál csöppet többet párbajozó Bartha Miklós publicisztikája már utat mutatott. Miként arra Gyurgyák János felhívja a figyelmet: a fajvédők ikonikus alakjai a nagy háborúban szerezték tapasztalataikat, amelyek meghatározták gondolkodásukat. Nem volt nosztalgiájuk a monarchia, a nyugodt békeévek iránt, mi több, inkább kudarcos korszakként tekintettek a nem függetlenül töltött évtizedekre.
De Szabó Dezső észnél volt a háborús években. Filippov Gábor a Page Not Found világháborús különkiadásában hívta fel a figyelmet arra: masszívan visszautasította a háború civilizációs vagy faji gondolaton alapuló felfogását, pedig akkoriban Lukács György „gall veszélyről” tereferélt a Pester Lloydban, Lackó Géza, Szabó barátja pedig a Nyugatban értekezett a francia kultúra önző individualizmusáról meg korlátolt zsugoriságáról. Erre Szabó ugyanott azzal válaszolt, hogy azért Laczkó komplett népeket ne alázzon, mert a többség éppoly ártatlan a konfliktusban, mint ők maguk. Ahogyan írta: „Ha ellenségeink megöljük, újak születnek a helyükbe. Azt a lehetőséget kell megölnünk, hogy ellenségeink legyenek.”
Dekáddal később már nem feltétlenül értett volna egyet magával, ahogyan első mámoros éjszakánk után sokan le tudnánk pofozni korábbi absztinens énünket egy Scrabble-parti utáni alkalmi disputa hajrájában. Merthogy a Bajcsy-Zsilinszky Endre, Gömbös Gyula, a keveset emlegetett Milotay István vagy a Nyugattól menekülő Lendvai István és Szabó Dezső fémjelezte magyar fajvédelem akkor már csak a magyarban hitt. Meggyőződésükké vált, hogy a bukásból fel lehet állni, s jön a nemzeti megújulás. Persze volt idő, amikor abban is hittek, hogy Sebők Vili menti meg a magyar futballt. Nem titok: antiszemiták voltak és lettek. Keresték a harmadik Magyarországot.
Igaz, Szabó szerette úgy meghatározni a fajvédelmet, hogy az az „idegen étvágy” letörése, harc a szociális igazságtalanságok és a kulturális elnyomás ellen. Mintha valami fasiszta propagandafüzetből ugrott volna elő, amikor „acélfegyelmű demokráciát” reklamált. Csakhogy fontos megjegyezni, hogy nem sorok között utalgatott, nem erre-arra hajazó maskarát varratott magának Makány Mártával a VIVA Cometre, hanem nekiment a náciknak. Miként antifasiszta mártírrá váló társa, Bajcsy-Zsilinszky is, aki korábban még önálló kötetben érvelt az „elzsidósodott” újságírószakma keresztény kézbe vétele mellett.
Egyébként Szabó a nyilasokat egyszerűen zöld bolsevikoknak nevezte, csak hogy a Szálasit lájkolók még egy strigót húzhassanak a hazaárulóik közé, akiknek amúgy közös ismertetőjegye a föltűnő tehetség.
Hogy röviden összefoglaljuk, miről is beszéltek: Magyarország magyar maradjon.
Jönnek a románok
Akkor még nem Szepesi György kiáltozta a mikrofonba, hogy jönnek a csehszlovákok, ami amúgy is tévedés lett volna, mert a románok jöttek. És ez a tapasztalat, az oláh betörés mindennél erősebb érv volt amellett, hogy a magyar legyen magyar. Merthogy a látogatás a történelmi Magyarország bukásának különös pillanata volt. Itt már nem volt más választás, ahogyan a kis Bush is mindig egyetlen utat talált, ha más országot vett észre a térképen: meg kell védeni a nemzetet.
Szabó és kollégái ekkor kábé akkora szerepet szántak a szabadságjogoknak, amekkora Szijjártó Péternek jár, ha rendszergazdának nézik, s véletlenül beengedik a G8-ak csúcstalálkozójára.
Ha a nemzet vagy a faj mindenekfelett, akkor az utóbbi tagadása már éppen olyan zsidó trükk, mint a relativitáselmélet. S ha már ezen az ösvényen indultak el, eljutottak odáig, hogy a nemes, nagylelkű, tisztaszívű magyar nép a kapitalizmus miatt veszít teret más fajokkal szemben. Merthogy a tót doppingol, a magyar meg nem. Ez azóta sem sokat változott, merthogy az n 6 olimpiai aranyat szerző Michael Phelps tuti az amerikai gyógyszeripar kísérleti úszója, bezzeg a Cseh Laci a kakasherés velős pacaltól megtáltosodva marad le éppen mögötte. Mi, ha nem baj vagy fülkeforradalmi értelemben vett kommunista kishitűség, inkább szeretnénk hinni abban: a tiszta vetélkedőben honfitársunk a második legjobb a golyóbison. Hogy a cinikus Diogenészt visszatuszkoljuk a rozéval töltött hordóba.
Hát Szabó Dezső vitatkozna velünk, miként azt Az elsodort faluban meghökkentő erővel megjelenített vidéke előre vetíti. A becsületes, jóra törekvő magyar nem képes konkurálni a többivel, aki csak a sikerre meg a pénzre hajt, s leginkább zsidó, de lehet pocakos földesúr vagy sváb is. És nem nehéz húzni egy vonalat az efféle antikapitalista romantikától a rezsicsökkentésig, mert párhuzamkereső szoftverünk jobban teljesít. Furcsa látni, hogy vakon hitt benne: a versenyben azért veszítünk, mert nemesebbek vagyunk, mint a törtetők. Persze álláspontját indokolhatja, hogy nem látott még Auchan nyitási akciót, amikor 300 petákért adják a LED-tévét. Az sem hátrány, hogy akkoriban még nem rendeztek olimpiát Helsinkiben, mert a tizenhat arany csöppet kikezdte volna a teóriát, amely szerint a magyart a génjeiben hordott générosité nem engedi sikerre.
Mindenesetre talált ideált, amelyre érvekkel kevéssé védhetőnek tetsző elméletét építhette. Szabó Dezső a parasztban hitt. Na nem abban a díszverzióban, amelyik Budapesten játssza a vidékit, aztán rágót töm a fejébe, ha evett egy kis hagymát, hogy aztán parfümmel fújja be a száját. (És ezzel ismét céloztunk arra: bármikor készek vagyunk újranyitni a népi-urbánus vitát úgy, hogy a végén mindkét oldalon állunk.)
Ahogy Szabó írja: „A paraszt a föld: mindent ő őriz meg, minden tőle jön. A paraszt a faji és nemzeti értékek konzerválásának egyetemes roppant rezervoárja. A paraszt: a magyarság. A paraszt őrizte meg fajtánk ősi arcát. (…) Ő a kenyér és a vér örök robotú kőmívese: ő a magyar történelmi osztály.”
Nem csupán bókolni akart, a fajvédelmi mozgalom társadalmai igazságosságot kutató céljai is innen erednek, hogy most a falukutatókig már ne menjünk el, mert akkor megint elmélyednénk Erdei Ferenc velőtrázó igazsága miatt lényegében kommentálhatatlan szövegében, hogy tudniillik: „Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Ha senki sem szorít le egy csoportot szolgálatra és alvilági életre, az soha nem lesz paraszt… A parasztok valakik miatt parasztok, és valakinek a parasztjai.” Ami után nem tudnánk megállni, hogy Bibót oda ne ragasszuk: a nagygazda nem paraszt. „Elsősorban nem azért, mert vagyonos, hanem azért, mert olyan helyzetben van, melyben vagyonát csakis más, szegényebb parasztok munkájával tudja hasznosítani. Valójában tehát olyanoknak az összessége, akiknek érdekük, hogy mások minél inkább parasztok vagy olcsók, kezelhetők, vezethetők maradjanak. Akiknek ez az érdeke, azok nem parasztok, hanem urak.”
Na de Szabóék: földosztást akartak, szociálisan érzékenyek voltak, olyannyira, hogy Szabót verte a víz az igazságtalanságtól, s nincs az a frakciófegyelem, aminek kedvéért hajlandó lett volna végignézni a földtörvény simicskásított változatának megszületését.
Nem bírta Gömböséket sem. Mint Paksa Rudolf megjegyzi: fajvédőbbnek tartotta magát a fajvédőknél. Sőt, utóbb a fajvédő pártot a magyar faj árulójának nevezte. Horthy Miklós rendszerét nemes egyszerűséggel görénykurzusnak titulálta, miközben egyéb publikációi legalábbis megágyaztak a szisztéma szellemiségének. Aztán persze Bethlent már így köszöntötte: „Pedig a mai Bethlen-rezsimnek el kell tűnnie, ha nem akarjuk, hogy a magyarság tűnjék el a föld színéről.” És kegyeleti okokból nem idézzük a Klebelsberg Kunót érintő véleményét.
Fájdalom, a mérleg másik serpenyőjében ott pihen az antiszemitizmus, a szabadságjogok kreatív kezelése, meg a historizálás s a Fekete György-i értelemben vett kultúrszemlélet.
A balanszírozásból azonban kivennénk Szabó Dezső bámulatos nyelvi erejét. Az valami elképesztő, ahogyan ír. Egyes szavaktól szabadulni sem lehet: a torokhorzsoló kimondása tényleg reszeli az illetékes szerveket, hogy miután mégis elmotyogtuk, valami szörnyű fájdalmat is belemagyarázzunk.
Amelyet ő egy idő után már nem érzett. Eleinte a zsidóknak efféle tanácsokat adott: „Legyen a hazai zsidóság a cement, amely egy új, termékeny közösségbe forrasztja Magyarország népeit, de ehhez a hazai zsidóságnak meg kell ölnie magában Jehovát, meg kell ölnie a törvényt, s meg kell ölnie az Ószövetség és a Talmud zsidóját.”
A kommün, a tanácsköztársaság, majd a trianoni országcsonkolás után egészen eltérő hangnemben kommunikál, mert a hazai zsidóság „hátba döfte az ártatlan országot”. Aztán eljutottunk odáig, hogy: „A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita.”
Ennél szörnyűbb mondatot keveset mondtak olyan magyarok, akiknek tehetsége túlmutatott jöttment nácik seggének fényesre nyalásán.
Ez a konklúzió megint azt igazolja, hogy Bibó István képtelen tévedni. Tökéletesen jellemezte Szabót. A túlfeszült lényeglátókhoz sorolta, mert hát a másik oldalon állnak az emigráns Kossuth követői, Táncsics Mihály, Vajda János, Ady Endre, Szabó Dezső. „Olyan embereknek a sora, akiknek írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az exigenciák tudóinak aligha lehet elképzelni.”
Hát Szabó Dezsőt biztosan nem lehet. Bár élete főművében magát lényegében tökéletesnek képzelte el.
Az elsodort falu
Az 1918-ban befejezett Az elsodort falu erejét annak tudjuk csak leírni, aki megpróbált már Tsonga-szervát fogadni. Megrázó dolgozat, amelyben Szabó megannyi igazságtalanságot és sztereotípiát rögzít. Magát pedig lényegében tökéletesre festi Böjthe János szerepében. Szépen megírja, miként került a Nyugat köréhez, miként tért meg, miként kért bocsánatot a magyar vidéktől, s bánta meg, hogy a pesti mahinátorok közé keveredett. Az új magyar prototípusaként határozza meg magát, mert akkor még nem találkozott a Prezit kitaláló srácokkal. Nehéz lenne elhinni, hogy nem ő Böjthe.
Nemcsak ő maga tűnik fel a szövegben, hanem lényegében a komplett irodalmi elit, s kapja az ívet a Nyugat köre
