Arcképcsarnokunkban nettó zsenik, akik imádták a nőket: Kosztolányi Dezső, aki csöppet berágott, mivel Ady kissé belerondított a terveibe, de akit ez nem gátolt meg abban, hogy a magyar próza csúcsára érjen, s Devecseri Gábor, a rettegett kritikus, aki ógörög időmértékben nyomta a napi sajtóhíreket, mire kiderült, hogy lehet csajozni hexameterekkel és vallástörténettel is, nem csak Audi-kulccsal.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Kosztolányi Dezső, Thomas Mann kedvenc írója, a magyar próza csúcsa

Thomas Mann kedvenc írója Kosztolányi Dezső. „Fáj, annyira igaz” – írta Mann Kosztolányinak, miután elolvasta a huszadik század legjobb magyar művészregényét, a Nero, a véres költőt. Mi is ilyen előszót szeretnénk az első Page not found-könyvhöz Bakács Tibor Settenkedőtől, s a kötetet ideális esetben még Kerényi Imre is beválogatja a NEMZETI KÖNYVTÁRÁBA (nagybetűkkel írtuk, hogy ne férhessen el a könyvespolcon) két szakrális szakácskönyv közé.

Kosztolányi Dezső, a jó Dide 1885. március 29-én született Szabadkán, abban a városban, amelyről későbbi regényei, a Pacsirta és az Aranysárkány poros és unalmas Sárszegét, annyi csöndes tragédia színhelyét festette. „Ó-ó, az én városom” – miként énekelte a KGB együttes. Meg: „Ahol az útnak vége, házak állnak”. Hát Kosztolányi Üllői úti fákja jobban sikerült, ha már a költői próbálkozások. Kosztolányi unokatestvére Csáth Géza volt, akivel nyilván együtt lógtak cigarettázni, sínek közé feküdni, békát ölni. Meg a pszichoanalízisről beszélgetni. Akkoriban az álomfejtés volt a vámpírdili, s nem lehetett másfél óra alatt letölteni a komplett évadot.

A szabadkai önképzőköri életet kipörgető Kosztolányi a Budapesti Egyetem bölcsészkarára ment tanulni. Itt ismerkedett össze Babits Mihállyal, akivel aztán éveken át készültek a magyar költészet megújítására: mikor elkerültek egymás mellől (Kosztolányi egy évet Bécsben is tanult), leveleztek, elküldték egymásnak verseiket, tökéletesítették technikájukat. És amikor már úgy érezték, hogy majdnem készen állnak, a semmiből robbantott Ady az Új versekkel 1906-ban. Nem csoda, hogy Kosztolányi és Babits összehívta a válságstábot, akár az amerikai gitárosok Jimi Hendrix megjelenése után. Kosztolányi megírta, hogy hány Adytól, ettől a „nagyhangú pózőrtől”, Babits pedig helyeselt a válaszlevelében. Ráadásul mikor egy évvel később, 1907-ben megjelent Kosztolányi első kötete, a Négy fal között, nem más mint Ady írt róla kritikát: „Kosztolányira láthatóan nem, vagy csak alig hatottak az Ady-versek.” Továbbá, hogy Kosztolányi súlytalan, „irodalmi költő”. Mármint nem akkora vátesz, mint Ady. Nos, azt hisszük, Ady tényleg a legnagyobb magyar költő volt, úgyis, hogy elitta utolsó éveit. Hogy most a tűéles lényeglátó publicisztikája előtt ne is hajoljunk a földig. De mindezt már megírtuk, mikor Ady nagyváradi sajtópöréről értekeztünk.

Kosztolányiban annyira ott maradt az Ady-fullánk, hogy 1929-ben, Ady halálának tizedik évfordulóján megírta és közzétette Zsolt Béla lapjában, A Tollban az Írástudatlanok árulása, avagy különvélemény Ady Endréről című tanulmányát, amelyben célzatosan válogatva Ady leggyengébb versei és megoldásai közül a „táltosok átkosok sarját”, „Góg és Magóg fiát” ízléstelen, gyenge, félbemaradt, torz költőnek nevezte. Hatalmas felháborodást okozott az amúgy kellemes társalgó és mindent könnyedén vevő Dide. Ugyanis ekkorra már jelentékeny kultusza alakult Adynak. Írók-költők sora támadta vissza Kosztolányit, Babits, aki már jóval korábban elismerte Ady nagyságát, hallgatott. Kosztolányi ekkor akarta napvilágra hozni Babits egykori válaszlevelét, amelyben ő is kért Ady ellen egy daedalont, mire Babits megírta Kosztolányinak: ha az inkriminált levelet közzéteszi, öngyilkos lesz. Kemény sztori. Veres András egy egész könyvet írt a kérdésről.

Szerb Antal végül úgy tett igazságot az 1943-ban betiltott Magyar irodalomtörténetben: Kosztolányi „nem rázza meg az embert, mint Ady költészete”, „de magával visz, mint egy lassú és monoton vasút, őszi és melankolikus tájakra, ahol mindenki otthon érzi magát”. És Szerb kifejezte: Kosztolányi „a modern magyar líra legszuggesztívebb költője”. Vegyük csak elő a Számadást: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -, / boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi van: végképp boldogtalan…”

És lírájánál mennyivel jobb Kosztolányi prózája! Pedig mi ritkán használunk felkiáltójelet. Azt hisszük, Kosztolányi a magyar próza egyik csúcsa: első regénye a Nero, a véres költő volt, ebben a császár, udvari sleppje és a rekkenő melegben egymást felnyomó első századi írók-költők történetében valójában a kortárs magyar irodalmi élet alakjait írta meg. A húsos, fahangú Nerót Szabó Dezsőről mintázta. Bármikor újraolvassuk, mindig aktuális, az igazi művészeti élet valóban ennyire kicsinyes és gennyes lehet. Az Aranysárkányban egy szabadkai, gyermekkori tragédia történetét írta meg, abból a gimnáziumból, melyben ő tanult, és melynek édesapja volt az igazgatója. A szintén Pacsirta pedig rút kiskácsa húgáról szól, akinek csúnyaságáról Szabadka szerte beszéltek a vasútállomástól a kaszinóig. Miután a regény megjelent, meg is kapta Kosztolányi, minek teregeti ki a szennyest.

Kosztolányi tagadta, hogy családja története inspirálta volna, miként azt is tagadta, hogy bármi köze lett volna a kommünhöz. Pedig volt, ő is megégette magát (akár Babits): ellensúlyozásul berakta a jelenetet a zsebét ékszerekkel és zserbóval teletömő Kun Béláról az Édes Anna elejére 1926-ban. (A regény végére pedig magát írta bele Hattyú kutyájával.) Emellett több novelláskötetet adott ki, ezek legjobbjai bizonyára az Esti Kornél-történetek. Azóta is sok író telepedik rájuk tisztelgés címén. És akkor még említsük műfordításait is: ez a tevékenysége a kínai költészettől Mussolini beszédeiig terjedt. (Ezért írta az őt nem különösebben kedvelő Németh László, hogy: „a kínai hajlékonyságú Kosztolányi”.)

Mindemellett Kosztolányi kora talán legjobb újságírója volt. Diákként kezdte. Igazából bármiről tudott írni, nem kellett neki téma, csak egy csésze kávé, és megvolt az aznapi cikk a Budapesti Naplóban, ahol egykor azért kaphatott állást, mert Ady Párizsba ment tudósítónak. Teljesen jelentéktelen dolgokról írt rövid és élvezetes cikkeket a meleg tejeskávé és a ropogós búrkifli mellé. Zseniális szerző volt. Aztán a harmincas évekre nyelvművelő munkába kezdett, ajánljuk a Nyelv és lélek című gyűjteményes kötetét: összeírta a tíz legszebb magyar szót, az első helyre tette az „édesanyát”.

Amúgy amennyire szerette a nőket, meglehet, feltette volna a listába a „puncilekvárt” is, csak szerkesztői utasításra kihagyhatta. Mégiscsak a keresztény-konzervatív Horthy-korszak volt ez, kérem.

A gavallér és jóképű Kosztolányiért valóban odavoltak a nők. Ő is értük.

Brit tudósoknak van egy ezzel összefüggő újabb elmélete a szájrák keletkezéséről, de mi ezt most kegyeleti okokból kihagynánk, meg mert arcképcsarnokunk negyvenmillióért el szeretnénk passzolni az iskoláknak. Szilvamagnagyságú daganat nőtt az író ínyén, amelytől Kosztolányi Dezső élete utolsó éveiben annyit szenvedett: ekkoriban állt rá a fájdalomenyhítő kokaintinktúra, és írhatta meg a rímtankönyvekből kihagyhatatlan rímet a Compendre c’est tout pardonner című versében: „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán, s megérted.”

1936. november 3-án hunyt el. Nem sokkal később József Attila azt írta a Thomas Mann üdvözlésében: „Most temettük el szegény Kosztolányit” – jelezve, hogy valaminek vége.

És tényleg vége lett.

Devecseri Gábor, az "időmértékes verselő őrnagy", a nők kedvence

"Édes párom, adj egy csókot - kéri pókné a zord pókot." Ez a jóképű fiatalember Devecseri Gábor (1917-1971), klasszika-filológus, költő, katonatiszt, Homérosz fordítója és az Állatkerti útmutató szerzője. Már ebből látszik, kivételesen átfogó rendszerben mozgott, annyira, hogy úgymond specialitása volt, hogy a napi sajtóhíreket rögtönzött ógörög és latin időmértékesekben foglalja össze: képzeljük el, ahogy VV Anikó csecsműtétjéről referál Catullus stílusában vagy éppen az észak-koreai kísérleti atomrobbantásról Pindarosz kardalában, elvégre a nép követelte. Nem beszélve a tervgazdaság újabb és újabb fejleményeiről, mert 1945-48 után elég lelkes kommunista lett. Állítólag akart magának egy fess egyenruhát. Kapott mellé őrnagyi rangot és Kossuth-díjat is.

Devecseri nettó zseni volt, tizenöt éves korában már verseit közölték, húszévesen a Nyugat vezető - és sok szempontból rettegett - kritikusaként nyomult. Persze nem mindig volt igaza: például Faludy Villon-kötetéről kemény bírálatot írt, aztán az a huszadik század legnagyobb költészeti sikere lett. Devecseri a recenzeálásban néha, de a klasszika-filológiában sosem hibázott. Akár Mozart, aki úgy nyilatkozott: „Komponálásban néha hibázom, de biliárdban soha.” Így van Fekete György a kultúrpolitikával és a ministrálással.

Devecseri úgy ment a Budapesti Egyetemre, hogy latinul már szinte perfektül tudott, ógörögül olvasott. Kerényi Károly vallástörténész tanítványa lett. Kerényi - akiről Szerb Antal az Utas és holdvilág Waldheim Rudiját mintázta - irányította az akkor még fordítatlan Homérosz felé az ifjú Devecserit, aki utóbb Lágymányosi istenek címmel írta meg történeteit körülrajongott mestereiről és istenített kortársairól.

Az írókhoz-tudósokhoz képest szokatlanul jó kiállású Devecseri Gábor a klasszika-filológia és a feketekávé mellett még a nőkért lelkesedett úgy istenigazán: latin szentenciák citálásával és pásztorjátékos erotikus hasonlataival úgy csavarta ujja köré a körötte lévő hölgyeket, amilyen ondoláltak az antik szobrok faragott fürtjei. Nem hiába nevezték Devecseri Gábort Halál-imádó pinabubusnak. Ez pedig azért elég más színben festi az Állatkerti útmutatót.

A „Halál-imádatot” Devecseri mesterétől, Kerényitől kapta el. Kerényi volt az, aki szinte minden antik műben a Halál metaforáját kereste és látta, vegyük csak Kirkét és az elvarázsolt disznókat, ugye, nem beszélve a lótuszevő frakcióról. Szerb ezt parodizálta ki, amikor regényében Waldheim Rudit Odüsszeusz feleségéről, Pénelopéről mint „lélekkacsáról” értekeztette, hogy a „meghalásról mint erotikus aktusról”, a regény vezérmotívumáról ne is essék szó. Nos, Kerényivel nem lehetett úgy beszélgetni, hogy nem került szóba a „halál”, olyan volt ez neki, mint Szikora Robinak a csikidám.

Ám amikor a csodagyerek Devecseri ment vizsgázni, „Gabi” (ahogy mindenki hívta) fogadott évfolyamtársaival, ő aztán most úgy fog jelest kapni, hogy nem mondja ki egyszer sem azt, hogy „halál”. Kerényi persze a kollokviumon meg is kérdezte, na vajon a fodros felszín alatt, a lelki mélyrétegekben, ahol a szellemi áramlatai és így tovább, miről szól az Odüsszeia. Devecseri fél órán át próbálkozott, vakargatta a fejét, mondott mindent, de a kérlelhetetlen Kerényi persze másra volt kíváncsi.

Végül Devecseri megadta magát, és unottan kinyögte: „A Halál.” „Igen!” - válaszolt lelkesen Kerényi, és Homérosz-fordító tanítványának megadta a jelest.

Napi kis színesekért lájkolják a Page not found történelmi stúdióblogot a Facebookon