Egy rendszerváltás, vagyis inkább pártcsere; egy demokratikus átmenet, amely úgy szül állampártot, ahogy a hegyek egereket, amúgy meg diktátort puffantanak le, mint egy kutyát. A szultánizmus trónol, az „annus mirabilis” vérrel locsolt fináléja, avagy a románok is rendszert váltottak 20 éve.

Csunderlik Péter – Pető Péter

Manapság minimum olyan veszélyes a rendszerváltásról értekezni, mint DJ Bush néven iraki házibuliban Ofra Haza-slágerre tolni a szomorú szamuráj koreográfiáját. Azaz változatok egy témára: 1. nem is történt meg, 2. elhazudták, 3. perfekt volt, akár a Szépművészeti Múzeum újkori vakbélgyulladása. És ebben az esetben még eltekintettünk a saját legendája alá temetett, majd egy ideológiailag elkötelezett robotbirka képében reinkarnálódó viccemberek gengszterváltás-verziójától, pedig itt mellettünk már csapkodja térdét az öblösen röhögő menedzser, hogy "hát ez kurva jó". (Nevetés!)

Bezzeg a románok! Nem csak a Kárpátok Maradonája, hanem mert ott aztán folyt a vér, nagytotálban téptek ki és ettek meg szíveket, és már csavargatja a mellbimbóit Mel Gibson. Szóval voltak mitikus pillanataik, melyekért itthon Fricz Tamás következmények nélküli cikkek és jeremiádok százait véste a fórum köveire, s ma is feláldozna mindent, mi nem az övé. Most mi mégis némileg kritikusan tekintetnénk a román átalakulásra, s mindemellett ígérjük, hogy a honi rendszerváltás kritikai elemzését a virtuális kukába dobjuk, az odarejtett kétmegás pornóképek és a kanonikus magyar búvalbaszottság mellé.

A kelet Párizsa

Vegyük elő a megsárgult térképet. Románia: a havasi transzhumálók gyepűje, amely mégis elvette tőlünk a házi pálinkával áztatott disznótort töpörtyűstől és bélmosásostól, a Gyilkos-tavat (toaót), de még a védett székely barnamedvéket is, aztán rá cinikusan átpöckölték a futball Mata Hariját, Vasile Miriutát. A megvetett nemzet mindenesetre 1989 decemberében úgy döntött, arrébb söpri az akkori Európa legvisszataszítóbb diktatúráját. Ennek nyomán a liberális demokráciák európai értelmisége könnyes szemmel vizionálta a bukaresti Párizs születését, ahol még a stoptáblák is avantgárdok. Meg a hajléktalanok is Tristan Tzarák, hogy aztán Bill Lomax már 1998-ban papírra vesse keserű következtetését: a szocializmusból nincs egyenes út a nyugat-európai modellbe. Locsolhatják akár bifidus essensis-szel is, nemcsak vérrel.

Tény: a román átalakulás afféle csodákat hordoz, amelyhez képest a makói gázmezőkön varázsló táltos tevékenysége is csak „kiugrik a nyúl a cilinderből” első osztályos bűvésztrükknek tetszik. Merthogy a románoknál az elit túlélt. Mondhatni, úgy úszta át pik-pak, mint David Copperfield a Kínai Nagy Falat, hogy maradjunk a legyet röptében csiribirinél, mert a román kommunista elit még ciklusnyi pauzát sem tartott, igen. Miféle meglepije lett volna Tréfi törpnek, ha a III. Magyar Köztársaság első szabad választása előtt Grósz Károly és Kádár János vitatkozott volna a miniszterelnök-jelöltek disputáján. Moderál a korábbi pártrovatos Bencsik András.

A román politikai rendszer működését ma már a politikatudomány nagyjai egy az egyben azonosítják minden repülőgép-szerencsétlenségek összes titkát rejtő berendezéssel, csakhogy idomuljunk az angolszász civilizáció szupremáciájához: egy black box az egész. Azaz egy fekete doboz az egész. Átláthatatlan, mint a BKV működése teljes napfogyatkozáskor.

Átláthatatlan szultánizmus

Linz és Stepan, a két jeles politológus szerint: szultánizmus (ein Sultanism) a román rendszer: „hajlamos a családi hatalom és a dinasztikus utódlás kiépítésére, nincs különbség az állami szolgálat és az uralkodó személyes szolgálata között, hiányzik a személytelen, racionalizált ideológia…”

Ha mindez nem lenne elég, akkor jó tudni: Ceauseşcu neosztálinista diktatúrája korábban úgy törte atomjaira a társadalmi viszonyokat, mint Kóka János a puma, mint utolsókat rúgó állatfaj, maradék önbecsülését. Ennek nyomán egyszerűen nem létezett mérsékelt ellenzék, szamizdat, reformszárny, kötött pulcsis társadalmi szervezet meg Demszky Gábor. Semmi, amit mi akácméztől csöpögős lovestorykból megjegyezhettünk gimi negyedikben.

1989 decemberében pedig az addig látens társadalmi feszültségek forró lávaként törtek ki a vulkánná merevedett diktatúra öléből. Mielőtt a hazaárulás schmittpáli kereteit kimerítenénk: Tőkés László szerepe megkerülhetetlen a román rendszerváltásban, mint az öreg Jock a Dallasban. Amint az köztudott, a Securitate deportálni igyekezett a lelkészt, de a hívek körbeállták a temesvári templomot, s nem adták Tőkést; így kezdődött a román forradalom. Respect!

A revolúció ennek nyomán a tárgyalásos változat helyett, egy dramatikus, utcai harcokkal ízesített, erőszakos, véres eseménysort jelez. Forradalom volt Causeşcu ellen. Nem elsősorban a szabad választásokért, hanem a szocializmus megismert formájának eltiprásáért. Merthogy annak annyi köze volt az eszméhez, mint román dákónak a római sasorrhoz.

Mint román dákónak a római sasorrhoz

Bár illene a magyar héroszepikába, tudniillik az egri nők, Papp Laci, Tony Curtis, Petőfi Sándor, meg a magyar-brazil 3-1 mellé, Tőkés László nem egyedül győzte le a rezsimet. Temesvárhoz csatlakozott Bukarest, de a népfelkelést még így is kitehették volna a kirakatba a Duna-delta mellé, ha a hadsereg beavatkozik. Csakhogy a haderő a forradalom oldalára állt. A titkosszolgálat, azaz a Securitate ellenben a végsőkig kitartott a diktátor mellett. Igaz, sokat nem küzdhettek: a derék demokraták úgy kezdték a demokratikus államrend kiépítését, hogy amint előrángatták Causeşcut, valamint kedves nejét, mindkettőt lepuffantották, mint egy veszett kutyát. Alakítottak egy statáriális bíróságot, ami egy lenézett, de működő formátum, aztán szétlőtték a nép megnyomorítóit. Nemes mozzanattal rakták le az újkori köztársaság alapjait.

Erős az indoklás, mint az MTK utánpótlása: ha nem végeznek a diktátorral azonnal, esetleg valami visszarendeződés veszi kezdetét, még tán a sereg is átáll. Akárhogy is, mint Baudelaire albatrosza a költői létnek, olyasféle szimbóluma lett a házaspár holtteste a diktatúra bukásának.

Igen ám, csakhogy hirtelen értetlenül néztek egymásra a forradalmárok, mint rasztás biciklifutár Robespierre holttestére, merthogy itt bizony nem volt új elit, mi a színpadra lépjen az állandóan ott óbégató Stohl András mellé. Nem állt készenlétben az alternatív leadership, mert nem létezett. A román értelmiség, majdnem kollektíve, minden heroikus erőfeszítést elutasítva, sikeresen integrálódott a totalitárius diktatúrába. (Bizony ám, kedves barátaim, egykoron Sütő András is ügynök volt és kegyetlenül jelentett. Vö. Stefano Bottoni egy tanulmánya a Korallban)

Minden oké, itt a Nemzeti Megmentési Front

Mindenesetre eljött a szimbolikus nap, 1989. december 22., amikor a románok Petőfije, Mircea Dinescu, az elektronikus médiumok csatornáit kihasználva bejelentette: a diktátor távozik a hatalomból. Megalakult az új irányító mozgalom, a Nemzeti Megmentési Front.

A randomgenerált nevű Front első közleményében annyi fantázia volt, mint a TV2 reality-showjaiban en bloc: a hatalmi rendszer felszámolása, a politikai pluralizmus iránti elkötelezettség, a szabad választások kiírásának szükségessége, a tervutasításos gazdasági rendszer megszüntetése. Ilyen szöveget bármelyik gimnazista összehoz, csak ígérjenek neki egy félórás üvegezést az osztály három legjobb nőjével.

A továbbiakban a Front 145 tagú tanácsa gyakorolta a legfelső államhatalmi funkciót, élén az államfői jogkörrel megegyező hatáskörrel bíró Ion Iliescuval. Hogy a politikus korábban még a Kommunista Párt Központi Bizottságában is helyet kapott, az nem zavart senkit. Legkevésbé őt. A miniszterelnök Petre Roman lett.

S akkor egy médiumkonklúzió: ennyit ér a vérfürdő meg a reklamált Szent Korona-tan. A románok lőttek a rendszer cseréjéért, mint John Wayne az üregi nyúlra, cserébe kaptak új állampártot, meg egy derék komenistát a kormányrúdhoz. Ettől még a Windows 2000-ről az XP-re a kivénhedt laptopon is komolyabb változást jelent.

A Front vezetői – már csak pro forma is – bejelentették, hogy átmeneti jelleggel kívánnak működni, mint közhatalmat gyakorló szervezet, így a lehető legkorábbi időpontra kiírják a szabad választásokat. 1990-ben ennen nyomán sorra alakulnak meg a politikai pártok, ahogy nálunk is előmásztak a nemesek.

Ez nem a Kincskereső kisködmön

A románok 1990. május 20-án ikszeltek először szabadon. De: a Nemzeti Megmentési Front olyannyira hitt a demokratikus átalakulásban, hogy menten politikai pártként is készült a megméretésre. Mindeközben minden államhatalmi szerv a Front kezében, meg az összes elektronikus médium. A Front, mint politikai szervezet vezetői egyben az állam vezetői is. Ismerős a sztori? Nem a Kincskereső kisködmönben olvasták az tuti.

A Front és a többi párt tehát egyenlő esélyekkel indult a választásokon, mint a jamaicai bobcsapat tette azt a svájci ellen. Kurva mindegy, hogy a végén kinek tapsolnak, mert soha nem ő nyer.

Tehát a Front győzött, mert Overdose sem kap ki egy búgócsigától ezerötszázon, még akkor sem, ha szöget vernek a szügyébe. Iliescu az elnökválasztáson a szavazatok 85%-át gyűjtötte be, a törvényhozási voksoláson a Nemzeti Megmentési Front a voksok 66 %-át nyelte be.

Természetesen az új alkotmányt az újonnan alakult törvényhozás alkotta meg. Az Alkotmányozó Gyűlés (a kétkamarás parlament együttes ülése) 1991. november 21-én fogadta el Románia új alaptörvényét. Később egy referendum is megerősítette a jogszabályt. Románia kétkamarás parlamentet hozott létre, meg egy amolyan félelnöki rendszert. Bár a prezident jogköre azért szűkebb, mint a francia szisztémában.

A nagybetűs Nyugat pedig majdnem egységesen mond ítéletet a román rendszer felett: 1990 és 1996 között Iliescu elnök vezetésével nem demokratikus átmenet történt, hanem pusztán neokommunista hatalomátvétel. A gyökértelen politikai kultúrából a rendszerváltás után sem csírázott ki valami sziklevél, amivel letakarhatták volna a feudális hímtagokat.

Az elit a kommunista rendszerben szocializálódott, így képtelen volt megszabadulni örökölt reflexeitől. (Az meg a magyar politikai rendszer tragikomikuma, hogy a múlt rendszer reflexei ugyannyira élnek a rendszerváltó pártokban, mint a tényleges utódpártban.)

Sztálinizmusban szocializálódott feudális hímtagok

Pedig a román elitnek óriási szimbolikus tőkéje volt: mert ők forradalmat csináltak. Arra jutottak vele, hogy Iliescu, kezében néhány tévével bebetonozta magát az élre, ahogy a Balaton-parti gengszterek szokták azt tenni néha stricikkel a garázs előtt, miközben mellettük hű lantosuk, Nino Rota Keresztapa-témáját hegedüli.

És hogy miért nem működik a román demokrácia? Mert magánemberek és titkosszolgálatok gyakorolnak elképzelhetetlen nyomást a közpolitikára. Az informalitás határoz mindenről, míg a formális viszonyok csak formalitást jelentenek. Burjánzik a korrupció, mint vasútállomásokon a parlagfű.

Összességében a romániai politikai rendszer: a posztkommunista valóság olyan szélsőséges esete, amelyben lehetetlen a hatékony kormányzás, a kiszámítható állami működés – következtet néhány nagytudású politológus, meg átmenetszakértő. Mi meg bólintunk.

S, aki most erre Basescu újkori tündöklésével felelne: az elnök az eklatáns példa arra, hogy a jobboldal hogyan tanulta meg a szennyes múlt módszereit magára ölteni.

Aki pedig párhuzamot vél felfedezni néhány ponton Románia és egyes szomszédjainak politikai rendszere között, az szívjón kevesebb füvet vagy dobjon eggyel kevesebb tablettát a fehérfröccsnek kikészített szódába.

Súgunk: Magyarországon rendszerváltás volt. Antall József nem volt kommunista.

Nem ürítjük a virtuális kukát, mert a kétmegás pornóképekre nagyobb szükség van, mint valaha.