Indexre tették A törvények szellemérőlt, mert az egyháznak nem tetszett, miként a Vuk meg a Terminátor 2 se tetszett volna. Pedig Montesquieu állította: jogi problémákról ír, nem teológiai kérdésekről. Amúgy meg: az államhatalmi ágak megosztása  gondoskodik a polgárok szabadságáról, a hatalom despotikus túlkapásaival szemben. Eskü, hogy nem Cohn-Bendit írta, a Békemenet tovább ballaghat.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Már akkor sem értették volna a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, miként a Rubik-kocka lábbal kirakásának értelmét sem.

Mármint Montesquieu élete fő művében, A törvények szelleméről című dolgozatban arra vetemedett, hogy szembeállítsa a nyugati államformákat a keleti despotizmussal. A politikai filozófia Jean-Michel Jarre-ja, a francia felvilágosodás dauerolt arca 1748-ban jutott el idáig. Orbán Viktornak máig nem sikerült ezt leszolmizálni, ám a két és fél évszázados késés abszolút érthető, ha valakinek Simicska Lajos volt a kollégiumi kamarása, s vele kellett beszélgetnie a kúrásról éppúgy, mint a marxizmusról meg a Szabó családról, és csak néha nyitott be a szobába Kövér László, hogy szintetizátoron elpötyögje az Oxygene-t.

Mindenesetre a híres filozófus ebben a könyvben írja le a hatalommegosztás szintipop elméletét, amely vezérelve minden olyan demokratikus rendszer működésének, amelyet nem narancssárga droidok irányítanak, s az egy négyzetméterre jutó Draskovics Tiborok száma kisebb, mint egy.

Ezúttal a korszakos alkotás bemutatása helyett annak fogadtatásával bíbelődnénk kicsit, ám előételnek egy rövid üzenet a filozófustól (nem kötelező áthallást keresni): "A törvény, általában véve, az emberi ész, amennyiben a földkerekség valamennyi népét kormányozza. S mindenik nemzet politikai és polgári törvényei csupán különleges esetnek tekintendők, amelyekre ezt az emberi észt alkalmazzák."

Hatásos szöveg. Az persze kiviláglik belőle, hogy a szerző még nem ismerhette Zagyva képviselő bázisdemokratikus munkásságát, mert akkor csöppet árnyalta volna konklúzióját. Egyébként is azért rittyentette ezt az egészet ide, mert azt hitte, hogy az ember eredendően félénk, így jóindulatra szorul, azaz fajunk természetes állapota a béke, nem a háború, az együttműködés, s nem a harc. Régen tapsolt miniszterelnöki évértékelőn is az első sorban, az tuti, és nem üzent hadat a krumplibogárnak.

A Könyv

A törvények szelleméről a kormányzatokat tárgyalja (nem titok, Montesquieu az alkotmányos monarchiában hisz leginkább, miként Don King magában és egyszeri piramisügynök a termékben), a legfontosabb elvnek azt tartja: a törvény uralkodik, és az államhatalmi ágak megosztása gondoskodik a polgárok szabadságáról a hatalom despotikus túlkapásaival szemben. A félreértések elkerülése végett: nem Cohn-Bendit írta, akkor még nem élt.

A hatalmat ugyanis csak egy másik hatalom korlátozhatja és ellenőrizheti. A jó szándék jehovás Őrtorony és pánsíp kevés, a hatalmi túlkapásokat azzal nem lehet ellensúlyozni. Azaz Montesquieu már előre felelt az olyan nagy gondolkodók, mint @dajcstomi speciális felvetéseire is.

Rögzíti: "Ha a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság." Ezt cáfolják a késő bizánci orbánizmus ideológusai, de mivel meghatározó többségüket Orbán Viktornak hívják, így mágnestáblán tologatott teóriájukat még nem mentette el az asztalra a politikatudomány, közvetlenül Lipset és Rokkan törésvonal-elmélete mellé. Persze, az idézett megállapítást már abban az időszakban is vitatták, pedig az urak még főként az első éjszaka jogát gyakorolták káposztáshajú falusi lányokon, meg sült vaddisznót zabáltak birsalmával, hiszen még Facebook sem volt, hogy mindehelyett nyomják a Farmeville-t veszettül.

Montesquieu 1748 májusától 1750 júliusáig La Bredben pihegett, ahol örökölt kastélyában szenzációs könyvtára volt. Egy polcot direkt üresen tartott, mert érezte, hogy egyszer megjön Paulo Coelho, s végleg elveszik a mítosz, amely szerint egy könyvben gondolatok is vannak. Szóval pihegett az összkomfortban, és azt hitte, mindenhol hangos örömmel fogadták könyvét. Ám hirtelen elkezdődött a tánc. A sort bizonyos Francois Richer d'Aube kezdte, aki így üdvözölte a kiadványt: "A könyv lapos és felszínes, ugyanazt tárgyalja és nagyjából ugyanazt mondja", mint az ő saját műve, az Értekezés a jog és az erkölcs alapelveiről, amiről nem mondhatni, hogy átütötte a Maginot-vonalat, lévén, hogy a francia Wikipedia is csak három bekezdést ír róla.

Cerati atya, a jezsuita-ellenes haverok egyike figyelmeztette levélben Montesquieu-t, hogy a fővárosban kiakadt a budai domb komplett lakossága:  "Néhány hete láttam egy párizsi levelet, azóta félek, hogy nagy port kavar frissen kiadott műve. Fel vagyok háborodva, és nem kímélem a szidalmaktól ezeket a párizsi tollnokokat, akiket – amikor magam is Párizsban voltam - joggal neveztek az irodalom martalócainak és kerítőinek. Ezek az urak minden ellen vagdalkoznak, ami nem a despotizmus iránti csodálatot visszhangozza." A genovai kereskedők is felborították bankáikat, mert a bankjukról akadt egy-két keresetlen szó, de interveniált Dupin főadóbérlő is, akinek az nem tetszett, vigyázat, egyismeretlenes egyenlet, hogy Montesquieu az adóbérlőket bírálta. Ez kábé olyan, hogy értelmezési keretbe helyezzük, mintha ma valaki BKV-ellenőr kritikájára vetemedne, mire a karszalagosok szellemi vezére fölhorkanna és kiáltványt írna sültkrumplival.

Jellemző, hogy Dupin munkája többszöri megfontolás után a szellemes Észrevételek A törvények szelleméről című könyv egyes részeivel kapcsolatban címet kapta. Montesquieu magánleveleinek egyikében szépen kommentálta a kritikát: "Az a barom, amelyik így gondolkodik, nem érdemli meg a zabot. Maradjon az istállóban szénát abrakolni." Hozzávetőleg éppen igaza volt, mert Dupin utóbb már igyekezett visszaszerezni a néhány példányt, ami szétfutott, olyannyira nem szerette volna, ha más is látja, ahogy meggondolatlan kereszténydemokrata kapkod a mobilon elküldött faszos fotói után.

Jöttek-mentek az sms-ek, és betelefonált La Porte abbétól Francois Risteau-ig, az Indiai Társaság későbbi igazgatójáig mindenki, aki csak ráért,  porondra lépett Louis de Bonnaire, a janzenisták védője, a Sorbonne oratoriánus doktora is, hogy aztán megérkezzen végre a régen várt egyház, az igazság egyedüli birtokosa.

Indexet akartak

Az egyház természetesen "katolikusellenes kirohanásokat" talált a műben, ami azért nem meglepő, mert a Vukban éppúgy talált volna, mint a Terminátor 2 forgatókönyvében, utóbbi keményen reflektál a predestinációra. A római Index-kongregáció (cenzúrahivatal, Aczél György és médiatörvény az egyben) a Sorbonne teológusaira bízta a melót: tegyék félre, hogy volt-e Ádámnak köldöke, inkább találják ki, tényleg durva-e a hatalmi ágak szétválasztásának incroyable-ja.

Közben jött a Nouvelle ecclésiatique című lap támadása, amelyre Montesquieu részint felelt, ami Voltaire-nek nem tetszett, mert nívótlannak találta a bírálatot. Így vélekedett az újságíró Montesquieu-nek címzett üzenetéről: "Végre azt vághatta Montesquieu elnök fejéhez, hogy Vallás! Vallás! Isten! Isten! Ráadásul deistának, ateistának nevezte az írót, hogy még jobban el tudja adni az újságát." Hát igen, ezért rakjuk be mi is mindig a kulcsszavakhoz, hogy sátánizmus és tiniszex.

Jött a következő forduló is a Monicomp-ligában, amikor a szerző helyett Laurent La Beaumelle író válaszolt a lapnak, amire a Nouvelle ecclésiatique újra hisztérikusan reagált, mintha tampont dugtak volna az orrába, és  "ördögi káromlást" talált. Idézgetett a műből, de hamar le is állt ezzel, mert: "Amit eddig közöltünk, több mint elegendő, hogy feltámassza mindazok buzgalmát, akik feladatuknak érzik Isten és a vallás ügyének védelmét."

Márpedig ki ne érezné fontosnak, hogy megvédje Istent, mintha valami tizenkét éves kislány lenne, akit Roman Polanski üldöz a körúton. Most már Montesquieu is berágott kissé, mert nagyon nem szerette volna, ha az anyaszentegyház taccsra teszi. Pedig erre mind nagyobb esély mutatkozott, noha Giovanni Gaetano Bottari védte szépen, aki pedig Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa spanja volt. Bottari előbb a kongregáció tanácsadója, majd a  vatikáni könyvtár felügyelője lett, azaz a befolyása csöppet sem volt elhanyagolható, akár oligarcháké a nemzeti együttműködésben.

Az értelem nem érti

De Montesquieu nem értett semmit: "Könyvem huszonkét kiadása egész Európában elterjedt, s még a legnagyobb, s legfelvilágosodottabb tudósok is jónak ítélték a művet. Nem ösztönzi-e ez a körülmény a bíróságot arra, hogy csakis az ügy alapos ismeretében nyilvánítson véleményt?"

A választ tudta ő is, ezért még időben felvetette, hogy hozzányúl a szöveghez, ha kell, de újra és újra igyekezett magyarázni: nem teológiai művet írt, csupán jogi problémákat találhatnak benne. Egyfolytában arról érdeklődött, mi köze hozzá a római egyvelegnek, minthogy a jog nem éppen vallási kérdés. Szerinte. Egyébként is, aki elemzi a könyvet, nem talál mást, csak "törekvést a jóra, a békére, az emberek boldogságára". Ez persze már éppen elég indok, hogy néhányan belepofázzanak, mert a jó felé egy út van, amit az egyház és Semjén Zsolt tud. Az csöppet sem zavarja őket, hogy a józsefvárosin szervált tízezer forintos GPS is több megoldást kínál.

Nem sokára elkészült egy jelentés a dolgozatról, de Montesquieu nem sokat foglalkozott vele, pedig 1750 nyarán már izomból szerették volna indexre tetetni. Aztán decemberig halasztották a döntést. Persze felhánytorgatták neki inkvizíció-ellenes megnyilvánulásait, ami érdekes vád, tekintettel arra, hogy ritkán bántanak embert azért, mert nem ért egyet az állatkínzással, a kerékbetöréssel vagy koncentrációs táborok működési elveivel. A jezsuiták már türelmetlenül várták az egyház akcióját, s Bécsben elérték, hogy betiltsák A törvények szelleméről árusítását. Logikájuk bonyolult, mint egy sorkapcsolásos Szijjártó Péter: ha e városban betiltották, akkor baj lehet vele, így Róma is lép majd bizonyára.

A francia gondolkodó mind harsányabban üzengetett önjelölt bíráinak: "Egyébként azt hiszem, nem lehet érdeke a római bíróságnak, hogy megbélyegezzen egy jogi könyvet, melyet egész Európa elismert. Akkor inkább pusztítsák el, minthogy szimplán megbélyegzik."

1750. december 23-án Nivernais herceg, a régi barát arról értesítette Montesquieut, hogy nagy a balhé, és legjobb akarata ellenére sem tudja megállítani a folyamatot, így 1751. november 29-én a kongregáció indexre tette A törvények szellemérőlt. Nivernais legalább annyit elért, hogy a dekrétumot nem hozták külön nyilvánosságra.

A Sorbonne, a kongregáció meg akárki azzal az elvvel óbégatott a kezében, amit Montesquieu sose bírált felül. Még ha olykor taktikázott is, hogy gyöngébb legyen az ítélet. A vitapontok morális természetűek voltak: a családi erkölcsre (cölibátus, poligámia stb.), a szociális erkölcsre (pl. kamatos kölcsön), állam és egyház viszonyára vonatkoztak. Azért vádolták, mert úgy vélték: nincs keresztény meggyőződése. A Sorbonne öt cenzúratervet készített 1751 és 1754 között, de a nyilvános elítélés elmaradt.

Arra jó volt ez az egész, hogy Montesquieu életét megmérgezze a vita. A Gondolatok végén azt írta: "Az életben már csak két dolgom maradt: hogy letudjak betegséget és halált.” Hagyott maga után kormányprogramot is, merthogy ehhez nem kell konzultálni a féllábú vakondokkal meg a Fidelitas vidéki alapszervezeteivel: "Ha valami kedvező számomra, de káros a családomnak, azt elvetem. Ha tudok valamiről, ami hasznos a családomnak, de nem szolgálja a hazámat, igyekszem, elfelejteni. Ha van olyan, ami hasznos a hazámnak, de káros Európának, vagy éppen Európának is hasznos, de az emberi nem kárára válhat, nos, azt csak bűnnek tudom tekinteni."

Aztán még annyit: "Szeretem látni, miként képesek az emberek bemocskolni és megnyomorítani egyes írásműveket."

És most néztük a neten a képeket róla, egyiken se volt ott Barroso-jelmezben, tényleg így gondolta. Nyilván liberális, hazátlan bitang lehetett.

Hiába bujkál, a Békemenet úgyis megtalálja.