„Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a zsidókérdés végleges megoldásának feladata a mi napjainknak lett fenntartva” - mondta a törvényhozásban Istóczy Győző, aki egy üres napóleonkonyakospoháron át mindig jól látta a problémákat. Az antiszemita kabaréhős  Wahrmann Mór zsidó képviselővel aztán párbajozott is, miután az utóbbi ganajtrágyázással gyanúsította. A korszak, amikor úgy fellángolt a zsidókérdés, mintha zsírt locsoltak volna rá.

Csunderlik Péter-Pető Péter

„Azt mondta, hogy a húgod nem valami szép. Ezt mondta ő” – súgta a mengelekékszemű Terence Hill mindnyájunk gyermekkori kedvencében, a Kincs, ami nincsben, ami méltán égett bele kulturális emlékezetünkbe a színes sámánnal, aki úgy néz ki, akár a tolldíszes Kerényi Imre.

Az a film az önfeledt café, café, caféval egymaga a teremtés fele egy holokausztmentes paradicsomban. Azonban Bud Spencer-Charlie és Anulu - utóbbinak zseniális magyar hangja az oly sokszor lebüdöszsidózott Székhelyi József - egy pofonnal lerendezett becsületsértési erőpróbájánál is komikusabb volt, amikor a hódszerű mikszáthi figurák világában, az első zsidó képviselő, az akkor már szinte teljesen vak, Wahrmann Mór és az ágyúsüket természettudós, ornitológus, néprajzkutató, politikus, Herman Ottó pisztolypárbajozott a tizenkilencedik század végén a Kiserdőben.

„Wahrman odaszólt a segédjének: - Wo steht der Goj? Azaz: Hol álla a goj? Hermann látva, hogy Wahrmann beszél, tenyeréből tölcsért formált a füléhez, és odaüvöltött a maga segédjének: - Lőtt már a zsidó? A krónikás elmondása szerint a Kiserdőben aznap egyéb baj nem esett.” – idézi az esetet a huszadik század második felének egyik legjobb társadalomtörténésze, Vörös Károly a Wahrmann-tanulmányában.

Lövés akkor nem dördült. Megúszták a siketfajdok.

Induljon a banzáj

De volt Wahrmannak egy singgel komolyabb duelluma is, éppen százharminc éve, 1882-ben, mikor az Országos Antiszemita Párt későbbi alapítója, a hegyes bajuszával mindenkit keresztüldöfő Istóczy Győző hívta ki a parlamentből. Ezúttal ennek történetét dolgozzuk föl két részben.

Az első zsidó képviselő, Wahrmann Mór (1832-1892) volt „a magyar zsidóság Deák Ference”. Bár Zilzer Antal 1860 körüli festményén inkább úgy néz ki, mint egy brüsszeli málnáshabos gofritól meghízott Szájer József. A kereskedő Wahrmann Mayer Wolf fia „pénzzel bearanyozott fickó” volt, ahogyan az iszlamista tudós, a szintén zsidó Goldziher Ignác írta róla. Wahrmann a Napi Gazdaság „vagyonos listájának” előkelő helyezettje volt, amolyan korabeli Várszegi Gábor, csak ő sosem adott volna pénzt a futballra, főként nem biliárdasztalos akadémiára, továbbá engedte, hogy lefotózzák. Az akkor még nem is létező labdarúgást kivéve Wahrmann szinte mindenbe befektetett, és mindig jókor vette ki a pénzét. Ennek köszönhető, hogy végrendeletében jelentős összeget hagyhatott a Magyar Tudományos Akadémiára, hogy évről évre bankóköteggel egybemasnizott Wahrmann Mór-emlékéremmel jutalmazza a kereskedelem és ipar területén kiemelkedő eredményt elérteket. Először Ganz Ábrahám és Mechwárt András nyerték el. Okkal, mert még a dublini Guiness-gyárban és ganzzal őröltek, s mióta lecserélték a gépet, szörnyű tempóban hanyatlik a nyugat.

A bankár Wahrmann képviselőként a Szabadelvű Párt pénzügyi szakértője volt, mondhatni „házi zsidaja”, akit 1875-ben majdnem közös pénzügyminiszternek is jelöltek. 1883-tól a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, s 1888-tól az Ipar- és Kereskedelmi Kamara vezetője. Kipörgette a magyar zsidópályát, mint Ronald Reagan Amerikát, és ugyan a szerb király egykori szakácsát fogadta fel, de nem járt fegyverrel a székházában. Haláláig nyolc cikluson át választották meg Lipótvárosban. Elképzeljük, ahogyan ezt felolvassa a Telesport stábja a választási műsorban, majd Mráz Ágoston Sámuel elemzi, hogy a Nézőpont adatai szerint más lett volna az eredmény, ha van egy Szanyi a mezőnyben.

Ellenfele, Istóczy Győző (1842-1915), olyan a magyar antiszemitáknak, mint a punkoknak Johnny Rotten. Egy Keresztelő Szent János. Még a fiatalkorában nagyon átverte egy zsidó a megyéjében, és ez egész életére beakadt neki. „Istóczy korát legalább félévszázaddal megelőzte” – írta az 1940-es Istóczy Győző élete és küzdelmei című műve bevezető méltatásában Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet vezetője, mert a legjobbak Magyarországon mindig lépést próbáltak tartani a nemzetközi trendekkel, de ez igazából csak az öngyilkosságok számának növekedésében sikerült.

Wahrmann kontra Istóczy. Elsőre úgy hangzik, mint amikor a simabőrű Bruce Lee csapott össze a szőrös hátú Chuck Norrisszal a Colosseumban, hogy a Berényi Miki-Barta Zsolt párbajjal most ne hozakodjunk elő.

Tényleg elszabadultak az indulatok. És most brunnyogjon alá egy Morricone-epigon.

Egy tenyérnyi hely sincsen szabadon

Mintha zsírt locsoltak volna rá, 1882 elejétől úgy lángolt fel a zsidókérdés Magyarországon, tudjuk meg a magyar származású Mary Gluck a Wahrmann-Istóczy párbajról írt tanulmányában, illetve Vujity Trvtko egykorú kárpátaljai tudósításaiból. A „népek börtönében”, cári Oroszország nyugati és déli felén, a mai Lengyelországban, Fehéroroszországban és Ukrajnában elszaporodó pogromok miatt, ahol ez úgy volt szokás, mint a niggerverés Alabamában, córesz zsidók tízezrei menekültek az Osztrák-Magyar Monarchia felé. A galíciai határvárosnál, Brodynál várták, hogy Usztics Mátyás végignézze batyuikat és a fogaikat, aztán felhúzza a sorompót és beengedje a páriákat.

„Folyton nagyobb tömegekben érkeznek monarchiánk területére a menekülők, kiket barbár kormányzat és vad népindulat kizavartak házi tűzhelyeik mellől. (…) Monarchiánknak kétségtelenül dicsősége, ha az a határ, mely Oroszországtól elválasztja, most egyszersmind szembetűnő választóvonallá lesz a civilizáció és barbárság területei között, a jog és erőszak régiói között.” – írta az ellenzék lapja, az Egyetértés, melynek olyan munkatársai voltak, mint a neves nemzetiségi szaki, Mocsáry Lajos, vagy a hamarosan már a tiszaeszlári vérvádperben a zsidókat védő Eötvös Károly.

Persze egy belvárosi szerkesztőségben vagy kávéházban mindig jóval könnyebb kiállni egy olyan civilizációs gesztus (mi több: erkölcsi imperatívusz) mellett, mint a menekültek befogadása. Majd ha a szociológusasszony megvacsoráztatja a saját konyhájában és kimosdatja a saját fürdőjében a Blahán bökődő büdös Mauglit, akkor írogasson a Magyar Narancsba, ugye tudjuk. Márpedig Brodynál tényleg nem szájsprével sprickázó és rádiótelefonáló Soros Györgyök és Szerb Antalok vártak bebocsáttatást, akik hajukat simítgathatnák egy Estéé Lauder-reklámban. A kelet-magyarországiak úgy kezdtek félni a zsidó menekültektől, mint műanyagabroszon szalonnázó szoci szavazó huszonhárom millió román munkavállalótól.

Közelgő meteor takarta el egyre jobban a Napot, akár az Armageddonban. Nyúlik a sötétség.

Huszadik századi jelek a falakon

A Galíciával szomszédos északkeleti-vármegyékben, Ungban, Beregben, Máramarosban, Ugocsában tiltakozó mozgalom indult az oroszországi zsidók befogadása ellen, úgy kezdtek petíciókkal bombázni, ahogy a kamaszok énekórán köpőcsövezni. Hamarosan az ország nyugati megyéi is csatlakoztak a „Wir müssen die Juden ausrotten”-mozgalomhoz, pedig ezek annyira se voltak érintettek, amennyire Mickey egér a hatnapos háborúban.

Egy ideig úgy tűnt, talán egy vidéki tanárnő Youtube-videós szexbotránya még elterelheti a figyelmet, de nem.

„A muszka zsidók bevándorlása a magyar népre nézve nemcsak nemzetgazdászati, de főleg erkölcsi szempontból is nemcsak káros, de veszélyes lévén, ezen bevándorlást hatalma összes erejével gátolja meg.” – interveniált Veszprém megye az országgyűlésnél.

Ki gondolta volna, hogy egy század múltán már az egész veszprémi városi csarnok a Fotexre tombol. Nyitra megye arra figyelmeztetett: „Nehogy Magyarország ezredéves fennállásának ünneplésekor a magyar nép, melynek elődei e hazát vérökkel szerezték, attól megfosztva, búsulva és elkeseredve lássa a nagylelkűségből befogadott, tomboló idegeneket, kik hálából kifosztották.”

Bizony, aztán Magyarország majd vérző seggel fekszik a zuhanyzó padlóján, mint Derek Vinyard az Amerikai História X-ben.

Úgy tűnt, hiába beszélt Eötvös, elnyomták a berregő goj motorosok. De nem teljesen: „Pirulok és szégyen gyalázatnak tekintem, hogy Somogy megye asztalánál hasonló beszédek és ilyen tárgyak fölött történhettek” – nyilatkozott Somogy megye főispánja. Ha tudta volna, hogy száz évvel később is lesz még, aki féregirtást követel a parlamentben.

A fiúk, a lányok most összejöttek

Az „orosz-zsidó bevándorlás kérdését” 1882. június 8-án vitatták meg a képviselőházban, konkrétan a Szatmár megyeiek kérvényét, miszerint, mivel a bevándorló vagyontalan orosz zsidók se „munkás kezet”, se „idegen tőkét” nem hoznak magukkal, maradjanak ott, ahol vannak. Az ülésről az Egyenlőség is Szatmármegye kérvénye a képviselőház előtt címmel tudósított.

A kérdésben Tisza Kálmán kormányának kiállása karakán volt, mint Radovan Karadzsics posztújholdas költészete: „Itt egy szomszéd állam valóban barbár viszonyai által menekülésre kényszerített üldözöttekről van szó. Egy művelt és szabad állam fogalmának nem volna megfelelő az ily üldözötteket úgyszólván erőhatalommal visszaűzni azon országba, mely őket kebeléből kivetette.”

Tisza Kálmán kormánya keményen elutasította a megyei petíciókat – ezt Gyurgyák János elég részletesen tárgyalja a Zsidókérdés Magyarországonban - elégségesnek tartva az addigi törvényi szabályozást. Hadd jöjjenek be a zsidók, a legcóreszebbek úgyis tovább hajóznak majd Amerika felé. („Emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt.” – írta József Attila).

De a kérdésben megszólalt a szintén szabadelvű Herman Ottó is, aki ekkor még nem volt annyira süket, hogy ne hallja, miről szavaz. Herman Ottó, aki kettejük komikus párbajában hiába zsidózta Wahrmannt, honatyaként pártolta a zsidó és a magyar faj keveredését. 1896-ban azért érvelt, „hogy összekeveredjen a fogyatkozást szenvedő magyar faj a zsidóval”, mert ezáltal egy új, magasabb rendű entitás jöhet létre, írja a disszertációjában Bolgár Dániel. Európában ugyanis a statisztikusok szerint csak a lappok, a szárdok és a magyarok voltak alacsonyabbak a zsidóknál.

De volt olyan, aki szerint egy ilyen keveredésből csak egy olyan alienkutya keletkezhetne, amilyen a Végső megoldás: a Halálban. Természetesen Istóczy Győzőről van szó.

Nyugati a zene, de keletre tart

„Nem erről van szó” - vezette be rendre ezzel a gondolatmenetét Csurka, amikor megfejtette a világot. De Istóczy Győző, ekkor még a Szabadelvű Párt radikális képviselője, kemény szavú, harcedzett férfiú, „antiszemita próféta”, ahogy Mikszáth írt róla a karczolataiban, nem úgy folytatta, hogy van egy sejtésem, mint az egyszeri antiszemita, ha júliusban apadni kezd a Balaton, s beleragad a tangapapucsa az iszapba.

A zsidóemancipáció-felfogás centrumában az állt, hogy a zsidók hasznosak, mint a bélbaktériumok. Be kell fogadni őket, szimbiózisban élnek velük, és előbb-utóbb úgyis elmagyarosodnak. Ezzel szemben a német Rohling Talmudjudéjából táplálkozó Istóczyék úgy gondolták, hogy a zsidóság olyan, mint egy meteoritról idekerült vírus, amely kipusztítja a bolygót. Ahogy nyilván már elődeinknek is ezért kellett elhagyni tarsolylemezes űrhajóinkon a Szaturnuszt.

Istóczy ezért követelte az 1867-es zsidóemancipációs törvény visszavonását, amely a mózesvallást bevett felekezetté emelte. Legnevezetesebb beszédét 1878-ban tartotta A zsidó államnak Palesztinába való visszaállítása tárgyában, amely akkora slágere lett neki, mint Delhusa Gjonnak a Nika se perimeno. Vigyék el a Kárpát-medencéből a zsidókat, akár a gazdag görög faszikat. Bár hogy a Lánchidat éppen Rotschild és a görög Sina hitelezte? Annál inkább.

Istóczy egy üres napóleonkonyakospoháron át mindig jobban látta a problémát.

Az antiszemita képviselő kiteregette a papírosokat, mikor felszólalt a galíciai menekültek befogadása ellen: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a zsidókérdés végleges megoldásának feladata a mi napjainknak lett fenntartva. Ma nem középkori zsidó-heczcekről van szó… A középkorban az európai népeknek a zsidókkal mint egyes emberekkel volt, napjainkban ellenben a zsidósággal mint politikai s társadalmi intézménnyel van dolgunk. Igenis, a zsidóság az európai államokban egy politikai és társadalmi hatalmat képező külön népfaj, nem pedig egy pusztán vallásfelekezet, mint a zsidók azt feltüntetni szeretnék.” Beszédét egészében közölte le az antiszemita folyóirat, a 12 röpirat 1882. június 15-i füzete.

Ne feddjük meg Istóczyt a végleges megoldásért. Akkor még Adolf Eichmann nem terhelte le azt a szót hatmillió zsidó hullájával. Bár megmondta Bosnyák, hogy Istóczy félévszázaddal megelőzte a korát.

Istóczy Győző druszája, fegyverhordozója, a tréfli Ónody Géza mesterénél kevésbé árnyalta felszólalását: a zsidók keresztény csecsemőket gyilkolnak le vallási rituáléikban.

Hordót a zsidónak

Ekkor történt, hogy Wahrmann Mór, Lipótváros képviselője, „bár előzőleg elhatározta, hogy néma marad a vitában, szólásra emelkedett” – írja Mary Gluck.

Wahrmann abbahagyta a kóser keksz rágcsálását. Lecsatolta karóráját, melyet még nagyapja, Wahrmann Izrael rabbi, a pesti hitközség első modern iskolájának szervezője adott el neki a halálos ágyán, és belekezdett:

„Olyan ember, a ki e házban az ultima ratioról (a nevezett végső megoldásról – Cs. P.-P. P.) szól, a ki nem elégszik meg egy csomó zsidónak imitt-amott megölésével, hanem ennél többet vár, a ki (…) határtalan háborúra izgat, azt megengedem, hogy mint képviselő az immunitás védpajzsa alatt ily szónoklatokat e házban mondhat, de jogot arra, hogy én vele szóba álljak, nem tarthat.”

Mármint hogy Istóczy méltóságon aluli szar alak.

Beszédében Wahrmann kísérletet tett az Oroszországból bevándorlók problémáját kivenni a zsidókérdés kontextusából, kifejezve: „nem tartom czélszerűnek és hasznosnak tömeges bevándorlását és tömeges megjelenését bármely idegen elemnek”, legyen az „orosz nihilista” vagy akár „írhoni feni”. Mert ellentétben a kék folyadékot elnyelő tampon ultramagjával, az 1882-es Magyarország gazdaságilag nem bír el semmilyen nagyobb tömegű bevándorlást, nemzetiségtől függetlenül.

„Nem tartok attól, hogy zsidókérdés fog támadni az országban, bármennyire izgassanak is egyesek és utaljanak egyesek a jövőre. Én bízom ezen törvényhozó testület bölcsességében, bízom a kormány eljárásának erélyében és azon iparkodásban, hogy a mennyre lehet, a humanizmus érdekeit mindig és minden alkalommal összhangzásba fogja hozni az ország érdekeivel. Bízom a magyar nép józanságában és igazságérzetében, mely magát nem hagyja egykönnyen félrevezetni.”

Befejezésül odafordult Istóczyhoz: „Még ha egyesek iparkodnak is a talajt arra mindenféle ganajtrágyával előkészíteni.”

Ez volt az a sértés, amely párbajelégtételt követelt.

A trágyázást pedig sem akkor, sem azóta nem hagyták abba.

Második rész