My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni – mondta Lord Byron. Így kezdi A Pendragon legendát Szerb Antal, a legszellemesebb társalgók egyike, a magyar irodalom zsenije, aki miatt egy túlképzett nemzeti frontos kolléga interpellált a parlamentben, hogy tiltsák be értékromboló irodalomtörténetét, merthogy megint egy zsidó. A politikus felheccelte keretlegények méltók voltak az eszméhez: halálra verték Balfon a legeurópaibb szerzőink egyikét, mi pedig innen kívánunk biedermeier szexet az egész magyar szellemi kultúrközösségnek.

Csunderlik Péter–Pető Péter

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” Bevállaljuk, hogy ez a huszadik század legtöbbet idézett bölcsészdoktor beszólása, naná, hogy a mindig elhatárolódó Szerb Antal nyomta be, olyanok mellett, minthogy „nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok, valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna” meg „az egyszerű disznólkodás undorít, de a perverzió érdekel”, és ilyenekből minden bekezdésében van legalább egy. Ahányszor az ember Szerb Antalt olvas, okkal vetődik fel: létezik nála nagyobb arc? Az biztos, hogy a legszellemesebb csevegő, bár Krúdyval is szívesen dumcsiztunk volna valami teraszokon két kilenc-egyes fröccs után.

„Az irodalomtörténésznek elsősorban propagandistának kell lennie, a régi nagy értékek reklámfőnökének”, úgyhogy bemondjuk: Szerb kora talán legeurópaibb magyar írója volt, aki ha a Greenwichtől nyugatra születik, regényei, A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág biztos világsikerek. Roman Polanski és Wim Wenders vitte volna filmre, a lila garbós Dan Brown és a Piedra folyó partján ülő és síró Paulo Coelho helyett pedig ma Szerb Antalt nyomatnák ötszázmillióan, hogy aztán lerohadna tőle a Facebook szervere.

De hazánkban birkózófülű keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy Magyar irodalomtörténetét betiltották és kivonták minden magyar iskolából. Végül is csak minden idők legszórakoztatóbb magyar irodalomtörténetéről van szó, aminek popesszéit még a karfiolfülűek is megértettek volna, ha egy cipészből lett ideológus felolvassa nekik, de nem tették, hiszen Szerb olyanokat állított, minthogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”, mindezt egy olyan országban, ahol a keresztény annyit jelent, nem zsidó, és a zászlóméretből mérnek hazaszeretetet.

Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek

„Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok”, írta nem kevés öniróniával Szerb, miután megtalálta magát a Horthy-rendszer legfrissebb magyarhatározójában. Nagyjából akkor, mikor a Facebook-státusza megint mozdult egyet a másodrangú magyar állampolgártól az elsőrangú munkaszolgálatos felé, hogy most azért az izzadó tenyerű tinik kissé megkomolyodjanak, mert ez nem a szingli or komplikéjtid kapcsolati problematika.

Pedig az 1901-ben, Deák téri asszimilált zsidó családban született katolikus Szerb Antal keresztapja nem más volt, mint Prohászka Ottokár, korának Savonarolája, akiről már megírtuk, hogy egy szerepjátékban biztos a szobordöntögető Faludy-karaktert választanánk helyette, de elvitathatatlan, hogy Prohászka püspök a magyar keresztényszocializmus legnagyobb alakja, aki leszaggatta a templomokról a Skoda-reklámokat.

Azért Prohászkának nem kevés felelőssége volt keresztfia későbbi végében, hiszen elég sokat nyomatta, hogy „a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a magyar népet” meg hogy „ez nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa”. Emellett szinte eltörpül, hogy annak a Nyugatnak volt leghevesebb bírálója, amelynek Szerb legkiválóbb esszéistája lett, és nyilván kikelt az ellen is, mikor Bimbi feltűnt a Friderikusz Show-ban.

A tehetség úgy tanul meg írni, hogy sokat olvas. Márpedig a kamasz Szerb mindig a könyveket bújta műtárgyakkal zsúfolt nagy szobában, mintha csak saját maga regényhőse lenne pszichoanalitikus, olaszos útirajzából, az Utas és holdvilágból, melyben megteremtette az azóta is elérhetetlen fammfatált, no nem a Geronazzo Máriába ojtott Charlie angyalát, hanem a halálhetéra Ulpius Évát, aki megaláz és megsemmisít, ahogy, mondjuk, az olvasás meg felemelte és éltette Szerbet. Saját tipológiája szerint harmadik típusú, vagyis az „igazi olvasó” volt, aki nem azért olvas, hogy szórakozzon, nem is azért, hogy okosodjon, hanem mert ez számára fizikai szükséglet, amolyan bölcsész fotoszintézis. Perverz? „Nincs olyan perverzió, amiből ne lenne egy kevés bennem”, írta ragacsos kamaszkori naplójegyzetében. És akkor most hümmögve, csoszogva csatlakoznánk.

Aki válogatós, nem lehet Don Juan

„Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban.” Szerb Tóni mindent elolvasott, még a Tomi kristály összetevőit is, ha éppen az került kezébe, aztán majd felhasználta egy hasonlathoz a puristáknál, mert olvasmányairól csakhamar értekezni kezdett diáklapokban.

Ha nem is szerkesztett Matula-magazint a pesti utcai Piarista Gimnáziumban 1911-től, de az önképzőkört és a cserkészetet kipörgette, mint Heine a romantikát. A piaristáknál Sík Sándor támogatta, akit múlt héten Radnótinál bemutattunk, hogy a kegyesrendi paptudós Sík a magyar katolicizmus legnemesebb hagyományainak megtestesítője, beleértve a zsolozsmázót a Ferenciek terén. A jelesre matúrázó Szerb 1920-tól a mai ELTE, az akkori Pázmány bölcsészkarán tanult, és 1921-ben még húszéves sem volt, mikor a Nyugat egyszerre hat versét közölte, amihez fogható erős kezdés legközelebb majd csak a Wehrmachté lesz a második világháborúban, meg Szabics Imi bemutatkozása az FTC-ben.

Mire végez magyar-német-angol szakon, már szinte a Nyugat háziszerzője, de írt a Nyugat konzervatív ellenpontjának szánt Napkeletbe is, ami olyan, mintha ma valaki egyszerre nyomulna rádiókritikákkal a Magyar Narancsban és a Heti Válaszban. Sokkolóan művelt volt, nettó zseni, szinte mindegy, hogy mit tettél le elé, ha kezébe nyomtál egy rúzst, egy csomag Orbit White-ot vagy egy Arany-kötetet, negyedóra-félóra múlva készen volt arról egy esszével.

Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus

„Jelenléte akkor is gondolatébresztő volt, ha egy karosszék mélyére vagy az autóbuszülés sarkába húzódva jóízűen aludt”, emlékezett róla a pinabubus Devecseri Gábor, a halálimádó Kerényi Károly legjobb tanítványa, akiről meg Szerb a zseniális vallástörténész, a vaginás halálról hálóköntösben magyarázó Waldheim Rudit mintázta az Utas és holdvilágban. Lesz még halál a szövegünkben, bár a puskatussal agyonverés kevésbé tűnik szexinek, mint ha Sharon Stone előbb kikötözne egy fehér selyemsállal, majd elélvezés közben szétszaggatna egy jégcsákánnyal.

Kerényinél tényleg csak akkor mehettél át ógörögből, ha legalább egyszer kimondtad a „halál” szót. Szerb eme mester körével alapította a Minervát 1926-ban, a szellemtörténeti folyóiratot, amelynél szintén ne keressünk csöcsös nőt a címlapon és alatta a nap lányához frappáns szentenciát, legfeljebb csak antik torzót és mellé Szimonidész-epigrammát. Szóval a példányszáma ma se verné a Napi Ászét.

A szellemtörténetet legtöbbször eszmetörténetnek hiszik, pedig a húszas-harmincas évek legmenőbb humántudományos heppje ennél határozottabb alakot öltött: a szellemtörténészek szerint minden kort és annak minden szereplőjét, legyen szó hadvezérről, íróról vagy zenészről, egy „korszellem” mozgat. Ez a korszellem pedig egységes stílust ad, mert megjelenik mind a tettekben, mind az öltözékben, mind a szövegekben. Egy szellemtörténész kimutatná a The Libertines szövegeiről, hogy lám, ezek a feszes farmernadrágos indie fiúk épp olyan rövid, vágtató sorokat írnak, mint amilyen életbe rohannak, és amilyen szűk pólókat hordanak és amilyen rövideket isznak, mindezt az „indie szellem” miatt. Szóval a szellemtörténész mindent egységben lát, nem meglepő, hogy mikor Szerb Antal hozzáfogott a magyar irodalomtörténet megírásához, a fő szempontja az volt, hogy miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra helyett.

Hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos

„Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá.” Ez volt Szerb Antal programja, mikor beküldte jeligés pályázatát egy új magyar irodalomtörténet megírására, és akkor tegye fel a kezét, aki szerint a „régiek” nem sétálnak itt köztünk lézerblokkolós Gucci öltönyeikben.

Az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársai 1930 júniusában, Kemény János báró marosvécsi birtokán szalontüdőzés közben döntöttek az irodalomtörténeti pályázatról, melyre az egész munka tervezetét, a bevezetést és kijelölt fejezeteket kellett beküldeni. 1932 augusztusában tizenegy pályamű közül választotta ki Szerb Antalét a Babits Mihályból, Makkai Sándor püspökből, Molter Károly irodalomtörténészből és Bánffy Miklós grófból, ex-külügyminiszterből (képzeljük el, ahogy Kovács László a rokokó-fejezetet bírálja egy irodalomtörténetben), íróból és Helikon-szerkesztőből álló zsűri, amelynek így nem kellett kiadnia „a pályázatot a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbítottuk” jellegű közleményt, amit mindig akkor lőnek el, ha a várt kétszáz helyett csak két pályamunka érkezik be. Szerb teljes, kész irodalomtörténete 1934-ben jelent meg, először Kolozsváron.

„Az első találkozás a tudománnyal olyan részegítő, mint a szerelem”, írta Szerb, és az biztos, hogy az ő irodalomtörténetébe könnyű beleszeretni, hiszen úgy lehet olvasni, mint bármelyik lektűrt. Szerb a hasonlatok mestere, egyetlen mellékmondattal elénk rajzol egy jellemet, minthogy Ady „azt akarta, hogy mindenki róla tudjon és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos”, és egy-egy bekezdésében akár négy-öt ilyen fordulat követi egymást. Ezek teljességgel élővé és érthetővé teszik a költőket, hogy ne csak „tiszteletteljes nemtörődömséggel gondoljunk Aranyra, akár Tacitus szövevényes mondataira vagy a Püthagorasz-tételre”. Ma már Tacitust se tanítják, pedig az egyik legnagyobb római történetíró volt, ha ma élne, ő írhatná a Stohl - Őszintén könyvet.

„A legjobban akkor örülök, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legnagyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti könyveimet, mint a regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. irodalomtörténeti nagyságokat is.” Szerb Antal fölényesen abszolválta célkitűzését. Baumgarten-díjat kapott és alig harminckét éves korában a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották.

Ez az irodalomtörténet egészen gyanús törekvések melegágya

„A tudós egyetlen földi jutalma a kartársak irigysége.” Hát Szerb Antalt egy pöppet kevésbé sikeres tanár, Palló Imre biztos irigyelte, mikor úgy gondolta, felnyomja irodalomtörténetét, miként a szomszéd patikájához vagy kertjéhez is úgy lehetett legkönnyebben hozzájutni a huszadik században, ha jelentettük: a szomszéd zsidó – kommunista – fasiszta – kulák (a nem kívánt rész törlendő). Szóval, Palló Imre honatya, a Nemzeti Front képviselője képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után 1942 őszén interpellálta Hóman Bálint utódát, Szinyei Merse Jenő kultuszminisztert „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában”. Megjegyzendő, hogy Szerb Antalt ekkorra már jelentékenyen visszafogták az értékrombolásban, a zsidótörvények után ugyanis felállították a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskola tanári állásából, ahol bölcsészdoktorátusa óta galandkodott, 1941 óta pedig már a Nyugat se jelent meg, hiába volt a magyar irodalomtörténet legerősebb brandje: mivel a lapkiadási engedély szerkesztőként Babits nevére szólt, a költő halálával bevonták és nem adták ki újra. Így betiltani igazán sunyi megoldás volt, méltó a magyar politikához. A Babitsnál puhosabb Szerb Antallal szemben azért már keményebbek voltak.

Palló interpellációja a következő problémagócot tartalmazta: „Tudja-e miniszter úr, hogy Szerb Antal a könyvével milyen értékrombolást követett el? Ismeri-e a miniszter a nemzeti közvélemény felzúdulását a könyv ellen? Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és annak művelőit a szellemi kultúrközösségből kiközösíteni? Meddig tűrik még Alföldi, ja, ezt már nem, csak az előző három. Mindenesetre stratégiai kérdések a magyar parlamentben, épp akkor, amikor éppen körbezárták Sztálingrádnál a hatodik német hadsereget, de még azelőtt, hogy hős hazafik tüntettek a Nemzeti Színház környékén Juliska és Iluska kurválkodásának ügyében.

Palló 1942. december 2-án tartotta interpelláló beszédét, nagyjából lekövetve a kiváló Túrmezei Lászlóné Értékrombolás (Észrevételek Szerb Antal irodalomtörténetéhez) című tanulmányát. A mindent vivő bekiabálásokkal idézzük a felszólalást. „Megteszem ezt azért”, mondta, „mert a kezemben lévő könyv a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen, az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el és ez ellen az értékrombolás ellen minden pedagógusnak, minden magyar embernek tiltakoznia kell, mert ez a könyv, ez az irodalomtörténet egészen gyanús törekvések melegágya és megérett arra, hogy a politikai testületben is megbélyegezzék. (Piukovich József, mezőgazda szakpolitikus: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet! (Baky László, későbbi zsidódeportáló belügyi államtitkár: Égessük el a könyvet!)”

Szerb kijelentette előszavában, hogy övé az első olvasmányos irodalomtörténet felnőtteknek. Palló olvasatában ez a zsidó arrogancia bizonyítéka: „Jönni kellett egy zsidónak (Egy hang: Szerb is, meg zsidó is! - a poéngazdát azonnal elvitte a Showder Klub castingra), aki végre magyar irodalomtörténetet ír a felnőttek számára és a magyar közélet ezt kritika nélkül tudomásul vette. (Újabb hang: Ki a kiadója?)”

És hogy milyen szempont vezette a zsidó írót? Felháborodva idézi Palló: „Dosztojevszkij azt mondatja az egyik alakjával, hogy tulajdonképpen csak az oroszok az igazán európaiak: mert a francia, a német európainak születik, de az orosz számára az európaiság erkölcsi cél, ami felé törekedni lehet. Bizonyos fokig ez áll a nagy magyarokra is.” Ezt írja Szerb, aki szerint „nálunk mindig a legeurópaiabbak voltak a leginkább magyarok”. A képviselő urakat nyilván zavarta Szerb Antal európaisága, hiszen velük ellentétben ő tudta, hogyan kell megfogni egy kávéscsészét, illetve nem csupán a máglyán látott még könyvet, amúgy meg a Dosztojevszkijt idéző mondaton talán érdemes előbb elgondolkozni, nem mindjárt ide-odaforogni, mint egy nyaknélküli Zsolti, hogy „Beszóótáá?”.

Persze már akkor se maradhatott el a Juliskázás: „Petőfi szerelmi költészetéről, amely a magyar szerelmi költői irodalom legszebb kivirágzása, azt mondja, hogy Petőfi szerelmi költészete különösen biedermeier jellegű. (Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány későbbi kultuszminisztere: Biedermeier?) Csak beteglelkületű és beteg fizikumú emberek írhatnak így olyan tiszta szerelmi költészetről, mint amilyen Petőfié volt.”

És Önnek pedig kívánunk ilyen biedermeier szexet innentől kezdve egész életében.

És tiltakozunk minden ilyen merénylet ellen, mert ez mind értékrombolás

Természetesen „Aranynál is mindenütt megvan ez az értékrombolás”. Majd Palló valósággal szitálja elénk a Magyar irodalomtörténet Arany-fejezetében előkerülő idegen szavakat: finitizmus, numinózus, numen, amor fati, gigantomachia. „Botrány ez, kérem, botrány!”, üvölt be Piukovich József, mikor „a magyar tanári testület az idegen szavak ellen a legsúlyosabb harcot folytatja”. Naná, hiszen Németország is attól ilyen nagy és legyőzhetetlen, hogy nyelvének minden szava egy kis Tigris-tank és Goebbels birodalmi miniszter maga lakozza. Az pedig már világbotrány, hogy a szex meg a lájk ilyen karriert futott be, nyilván mindkét szó zsidószabadkőműves.

Persze, azokat a mondatokat nem idézték, amivel Szerb Arany értékelését zárja. Ennél szebbet nem írtak magyar íróról: „a hazaszeretetnek a meleg, életadó ízét érezni Aranynak minden sorából és Arany legfőbb alkotásából, az Arany-féle nyelvből. Mert >>barázda helyébe szántván sorokat<<, úgy megművelte a nyelvét, mint a földművelő a földjét: kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen. (…) Arany János és a magyar nyelv valahogy ugyanazt jelentik.” Nyilván ebből csak annyi jött le Palló képviselőnek, hogy Szerb Antal leparasztozta Arany Jánost. „Ősi igazság, hogy a gonoszok mindenkit gonosznak tartanak”, jegyezte meg Szerb A Pendragon legendában.

A szónok hadonászott még egy sort a Magyar irodalomtörténettel, majd csak úgy mellékesen felhívta a kartársak figyelmét Szerb egyik kedvenc kortárs írójának, Márai Sándornak Nemzetnevelésről szóló röpiratára is, kikérve a magyar pedagógusok nevében, hogy „a pesti polgár nemzetnevelési tanácsokat adjon nekünk”, majd azzal ütötte le: „És tiltakozunk minden ilyen merénylet ellen, mert ez mind értékrombolás. Ezért kérdezem, hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket, amelyeket és ezeket a műveket, amelyeket, mint ahogy hallottam, iskolai könyvtárak számára megvettek, onnan kivonni és máglyán elégetni?”

A magyar szellemi kultúrközösség. De szépen hangzik. Ez olyan lehet, mint az Erő a Star Warsban, amellyel csak azok bírnak, akiknek elég magas a vérmidiklorián-szintjük, s tagjai amúgy is elérték az 185 centit a magyarméteren. Amúgy az interpelláló a sok kultúra, közösség és szellem szavak közt eltévedve elfelejtette sokszorosan összetett kérdéséhez hozzátenni: és az íróját agyon verni, amíg eddig nem ér a hó, és karlendítéssel mutatja.

Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled?

Szerb Antal, aki ekkorra már megírta A világirodalom történetét is 1941-ben, A mai nap 1942. december 3-i videóblogjában válaszolt bátkyjánosi gentlemanlike-kal. Elmondta, hogy „a kifogásolt irodalomtörténetet annak idején az Erdélyi Helikon pályázatára írtam meg, és a bíráló-bizottság, amelynek tagjai: Babits Mihály, Makkai Sándor és Molter Károly voltak, az én munkámat érdemesítették a Helikon díjára,” Makkai Sándor pedig erdélyi református püspökként ajánlotta a „megszállt területek magyarságának”, vagyis a mai határon túli magyarok figyelmébe. A zsűri méltatását „osztotta a magyar kritikusok egész sora, olyanok, akiknek magyarságához igazán nem férhet semmi kétség”, „Palló Imrének a fentiekkel ellenkező véleménye tehát igazán keveset változtat a dolgon”. Hiszen Palló azért Babitsnál kevésbé erős márka, hiába írt a Nemzeti Front képviselőjéről egy egész bekezdést a Keresztény Magyar Közéleti Almanach, amit majdnem annyian forgattak, mint a Totókirályt.

Az egy teleszart búvárruha kiállásával bíró Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter tyúkszemén azonban többet nyomott Palló éjsötét interpellálása, valamint a szélsőjobb sajtó, A Cél és az Egyedül vagyunk újabb és újabb betiltás-követelései, meg persze Szaniszló heti monológja a magyarnak, irodalomnak és történetnek csúfolt könyvről, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a Magyar irodalomtörténet kivonásáról az iskolai könyvtárakból, mintegy iskolatej-program helyett. Oda kell csapni, és a döglegyek odébb szállnak.

Voronyezsnél éppen megsemmisítették a második magyar hadsereget. Erről nem számolt be a Világpanoráma.

Kétszáznegyven fok már elég, és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros mikor leég?

A Palló-interpellációra adott miniszteri válasz felolvasására csak 1943. október 22-én került sor. Ebben Szinyei kultuszminiszter tanúságot tett: „ez a magyar irodalomtörténet stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló lehet”. Mivel: „Szerb Antalt az a törekvése, hogy elsősorban mindig valami újat akar mondani, sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre indította. (…) E meggondolások alapján máris intézkedtem Szerb Antal irodalomtörténetének a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó mindazon könyvtárakból való kivonása iránt, amely könyvtáraknak megfelelő kritikával nem rendelkező olvasó közönségét ez a mű félrevezethetné.” Tapsolt az egész nyilas menazséria, de ne keressen senki párhuzamot, mert anélkül is belebotlik.

Nemsokára nemcsak irodalomtörténetét, hanem Szerb Antalt is kivonták. Kora legfinomabb esszéistája 1943-ban még összeállíthatta a Száz vers playlistet, legkedvesebb költeményeit tartalmazó világirodalmi antológiáját a winampján, a legjobb magyar műfordításokkal, majd, ez nyilván többet használt a „magyar szellemi kultúrközösségnek”, mert még csak az építkezés elején tartottak, munkaszolgálatosként Fertőrákosra hurcolták követ fejteni. Félévvel később már a Szálasi-bunkerhez kellett az anyag. Kár, hogy akkor még nem volt a vidámparkban légvár, ott ellehetett volna a hungarizmus skizofrén sith nagyura a nehéz napokban.

És Orpheus csak ment, magába hullva, a pusztulás nagy leckéjét tanulva

Feleségéhez, Bálint Klárához írt 1944. augusztus 6-i levelében, melyben elküldte utolsó művét, az Orpheus az Alvilágban című szerelmes szonettet (emlékezzünk, Radnóti műfordításkötete is az Orpheus nyomában volt), Szerb még azt írja: „A bajtársak igazán meghatóak, hogy mennyire vigyáznak, hogy ne dolgozzam. Egyébként is hihetetlenül népszerű vagyok. (És ez, bevallom, jól esik.)” Majd a munkaszolgálatos kínok, a „gyötrött szédülés” leírása után hozzáteszi: „De azt hiszem, ki kell bírni, mégis, és talán mégis hamarosan vége lesz.” Hiszen maga fejezte be úgy az Utas és holdvilágot: „Élni kell. Élni kell, mint a patkányok a romok között. És ha az ember él, mindig történhet valami.” Hogy bírja, kérte még családját, küldjenek csomagban kalucsnit, pokrócot és ultraszeptint.

Nem sokáig állhatta. Miután Balfra vitték, utolsó levelében már azt írja: „Balf, átkozott egy hely.” 1945. január 27-én itt verték halálra az addigra már legyengült és eltetvesedett legeurópaibb magyar írót, de úgy, hogy a helyi ásványvíznek azóta ennyire magas a kalciumtartalma. Így végezte Magyarországon a legjobb magyar irodalomtörténet írója, kibe annyi önirónia szorult (a részletekért lásd A Pendragon legendát), hogy abból az egész büszkeségtől zsíros országunk ellenne vagy ezer évet, s ritkábban küldenénk esemeseket a zsiráfoknak azzal: ki a fasz a magasabb?

Azt még persze kérdezheti egy ide tévedt turulsárkányreptető tudósítólány: na de egy tizenkét évessel elolvastatnánk-e a Magyar irodalomtörténetet?

El bizony.

És akkor esetleg Galileire se kéne többet rácsörögni, hogy szóljon már az illetékeseknek: a bolygó nem a Magyarország-matrica körül forog.