Muhammad Ali, a legnagyobbak egyike, aki megtagadta a vietnami bevonulást, mert egy vietkong sem nevezte niggernek, továbbá folyóba dobta az olimpiai aranyérmét, mert nem szolgálták ki egy étteremben. Szerette a szegényeket, ám akkora arca volt, mint C. Ronaldónak csúcsidőben, s a padlóról fölállva tért vissza a csúcsra, miközben Zsiga Marcell történelmi szerencséje, hogy sose zárták vele össze egy telefonfülkében. Aztán mindennek tetejébe Parkinson-kóros lett, jött a bünti, mint az antik tragédiákban.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Az előző rész tartalmából

Ott hagytuk abba, hogy megfosztották Alit a világbajnoki címétől, amit hozzá méltó tempóban kommentált: „Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.”

A Houstoni Szövetségi Bíróság a lehető legsúlyosabb büntetésre, öt év szabadságvesztésre és tízezer dollár bírságra ítélte 1967. június 20-án a huszonöt éves, címétől megfosztott világbajnokot. Ali fellebbezett, és ezzel egy hároméves, addigi legkeményebb, beláthatatlanul sok menetes küzdelme kezdődött, amely alatt legjobb bokszolói éveiben, 1967-1970 között kényszerült inaktivitásra, hiszen engedélyét bevonták, de útlevelét is elvetették, ezért külföldön se állhatott ki bokszdubajozni. Ezeket az éveket pedig sosem kaphatja már vissza sem Ali, sem a sportvilág, hogy kellően patetikusak legyünk a hőseposzhoz. Persze, ha egy olajos hajpakolású Magyar György az ügyvédje, talán minden másképp alakul.

„A fű nő, a madarak énekelnek, a hullámok a homokot mossák, én pedig embereket verek”, mondta egyszer, ezt is írta ki az Iwiw-adatlapjára, de most eltiltották hivatásától a szolgálatmegtagadót, miközben könnytetkós gyilkosoknak, erőszaktevőknek, fülleharapóknak hagyták meg bokszlicenszét. Ők tovább tehették köntöszsebbe a dollárszázezereket, míg a korábban minden nehézsúlyúnál többet kereső hitvalló Alit éppen a nagy pereskedés alatt vágták el az egyre növekvő fellépti díjaktól. „Ki akarnak véreztetni” – ahogy megállapította, fejét félre fordítva, fintorogva, és bár biztos meg tudott élni havi 47 ezer forintból, azért megnéztük volna, ha a pipa Alit összezárják Zsiga Marcellel egy telefonfülkében.

Fellebbezés fellebbezést követett, de hiába: az USA dolgozott, elutasított vagy nem választott, az asztalon nem mentett munkálatok voltak, és így tovább, közben pedig a világbajnoki címet az 1964-es tokiói olimpia bajnokának, Joe Fraziernek adták. „Hazugság! Mindenki tudja, hogy én vagyok a bajnok!”, telefonált be minden bokszműsorba Ali a telesportos zakós riportereknek, és egzaltálta, hogy olyan lilára veri Fraziert, amilyen az öltönyük. Frazier pedig tudta, addig nem lehet igazi világbajnok, amíg le nem győzi Muhammad Alit. „A két embernek mindennél nagyobb szüksége volt egymásra”, narrálta Norman Mailer, de lehet, hogy rosszul emlékszünk, és csak egy anonim Viasat  Historys mesélő vagy a poraiból feltámadt Victor Hugo, miután lefújták egy teleshopos autófénnyel.

A tavaly ősszel, májrákban elhunyt Frazier, amilyen lapos orrú, olyan egyenes és korrekt fazon volt. Ellenfelét pénzzel támogatta és 1970-ben már Nixonnál kilincselt a Fehér Házban, hogy engedjék bokszolni Alit, de talán ennél is nagyobb ráhatás volt, hogy az amúgy mindennel osztható közvélemény egyre összébb tartva a vietnami háború ellen fordult: Ali már inkább tűnhetett hitvalló mártírnak, mint hazaárulónak, és azért ez jóval érthetőbb, mint Frei Tamás surranópályás come back-je.

Bár a veszkócsizmás kamionsofőrök és a republikánus politikusdinasztiák továbbra is egyként utasították el a fekete bőrű zendülőt, 1971-ben a Legfelsőbb Bíróság 8-0 arányban felmentette, Ali egyhangú pontozásos győzelmet aratott, és persze visszakapta versenyzői engedélyét.

Eljött a feltámadás, az isteni jel, hogy a próféta hazatérhet. Allah akbar.

A próféta hazatérhet

Összejöhetett az „évszázad meccse”, ahogy beharangozták a két veretlen ökölvívó 1971. március 8-i összecsapását a Madison Square Gardenben, a pózer Ali azonban méltánytalan volt a mellette kiálló Frazierrel. „Nem tud sem beszélni, sem bokszolni, nem tud táncolni, semmi szép nincs benne, még verseket sem ír”, becsmérelte vicceskedve, az azonban már igazán felzaklatta Fraziert, amikor Ali „Tamás bátyának” nevezte a meccs előtt, amiért a fehérek szinte kivétel nélkül neki szurkoltak, és nem a renitens Alinak, márpedig a szolgáló „Tamás bátyánál” sértőbbet akkoriban nem mondhatott fekete feketének, mert ez jobban fájt még az „anyád hátán baszom meg a húgodnál”, meg „az árvaházból kapartak ki te lelencgecinél” is.

Frazier azonban megfizetett: pontozással nyert, és egyszer még padlóra is küldte a hároméves hercehurca alatt megviselt, formán kívülre került Alit, aki jobban tette volna, ha Sváby-interjúk és Szulák Show-szereplések helyett keményen készül. Ali ugyan a meccs előtt megígérte, ha kikap, térden kúszik Frazier elé és ismeri el, hogy ő legnagyobb, ám ezzel adós maradt, amit azzal indokolt, hogy csak a fehérek szerint vesztett, hiszen a bírók fehérek voltak. Hogy mennyire kell komolyan venni ezeket az elítélendő Ali-hecceket, mikor 1973-as visszavágójukon, erősen véleményesen, immáron Alit hirdették ki győztesnek, a kérdésre, hogy akkor most mi van, úgy reagált: „Ez is a fehérek döntése volt. Csak legutóbb rosszul döntöttek. Most meg jól.” Stílusos mondatok, Lilutól egyelőre nehezebb ilyesfélét idézni.

Visszavágójukon Frazier (akiről utóbb Ali elismerte: „Ő minden idők legnagyobb harcosa. Mellettem.”) azonban már csak egy „bukott bajnok” volt: George Foreman, az 1968-as, mexikói olimpiai bajnok óriás verte tönkre, két menetben, brutálisan. Majd Foreman a lecsengő Ali másik legyőzőjét, Ken Nortont is simán leütötte. Foreman félelmetes volt, mint Góliát a Knight Riderben.

Alinak pedig már lefőtt a kávé, erről minden szakíró meg volt győződve, azonban nevében még mindig ő volt a bokszvilág legtöbb pénzt hozó, legerősebb brandje. Ezt Don King, a promóterek Mars csokija tudta a legjobban, és 1974 őszére leszervezte a rekorddíjazású Foreman – Alit, Zaire fővárosába, Kinshasába, az ország diktátorának, „Afrika Sztálinjának”, Mobutu Sese Sekónak pénzén, aki a világ legnézettebb sporteseményével, az első „tisztán fekete” világbajnoki ökölvívó-mérkőzéssel akarta Zairét felpakolni a világ térképére, ha már a GPS-szoftverek addig le se szarták ezt a sötét foltot Afrika közepén.

Rumble in the Jungle

„A fekete ember hazája Afrika. Négyszáz évvel ezelőtt rabszolgaként jöttem el, de most visszamegyek, és a testvéreim előtt fogok verekedni”, hirdette Ali, aki mielőtt elutazott, reptéri riportban utoljára a gyerekeknek üzent: „Tisztán éljetek, ne fogyasszatok kábítószert és ne egyetek sok édességet, mert a fogszuvasodás gonosz ellenfél”, ötmillió dolláros fellépti díjából pedig egy kórház építését ígérte, amire a sztoikus Foreman azt felelte, Alinak szüksége is lesz rá.

Persze, Ali sűrű árnyékbokszolások, ugrálások és beijesztések közepette bejelentette, hogy táncolni fog: „Túl gyors vagyok, túl gyors vagyok, követhetetlen. Ha olyan nagyot néztek, amikor Nixon lemondott, mekkorát fognak, ha Foremant kiütöm.” De ez nem változtatott azon, hogy Ali bukásában legalább annyira biztos volt a sportvilág, de még Ali stábja, sőt, a felesége is, mint mondjuk abban, hogy a bőr lebarnul a napon és a víz felforr száz Celsius-fokon. Hiszen Ali gyorsasága megkopott és harminckét évesen már nem volt az, aki tíz évvel korábban megszerezte a világbajnoki címet, ezt mindenki átérezheti, aki döbbent már rá, hogy már messze nem bírja úgy a piálást, mint huszonkét évesen, és három nappal a vidéki lagzi után is csak kóvályog a melóban, mint egy identitásproblémákkal küszködő egyszínű zebra.

Aliban igazából csak a helyiek hitték, akik a világbajnok, lila, texasi matyórittyentéses munkásoverálban és pórázon vezetett németjuhásszal érkező Foremanről nem is hallottak, csak rettegve elidegenedtek tőle, mivel korábban németjuhászokkal a belga gyarmati erők rendfenntartottak, de Alit ezrek, tízezrek köszöntötték az „Ali, boma ye!” („Ali, öld meg!”) üvöltéssel, és mindenhova elkísérték a Kongó partján fehér hosszúujjasban futó, edző, a gettót is bejáró, istenített legendát, ami pedig meggyőzte Alit, hogy ez hazai pálya: „Amikor százezer afrikai testvér üvölti majd, hogy >>Ali, boma ye!<<, átszellemülök.”

Az eredetileg 1974. szeptember 24-re kitűzött meccset Foreman edzésen beszedett szemhéjrepedése miatt október 30-ára tolták, helyi idő szerint hajnali négykor kezdődött a meccs a Május 20. stadionban, hogy Amerikában este tíz körül adhassa a tévé, tehát ennyit a tisztán fekete érdekérvényesítősről, amiről Don King szövegelt, aki igazán lehetne az új köztársasági elnökünk, hiszen akármikor összerántja az új Gyurcsány-Orbánt. Ráadásul szarik a lábjegyzetekre, és eztán Gerő Andrásnak se kéne hetente elmondani az ATV-ben, hogy legyen királyság, mert lenne.

Az addigi leghangulatosabb meccsen Ali mindenkit meglepett, amikor egy tiszta jobbegyenessel indított Foreman ellen, aki ellen akkor már két éve nem próbálkoztak ezzel a kockázatos, nyílt ütéssel, ami olyan, mint az első padból köpőcsövezni. Talált, majd az első menetben még további tizenkettőt vitt be.

Mondhatni, hogy Ali villámdzsihádra készült, de Foreman rendíthetetlennek tűnt, a menet végével a mindig beszélő Ali csak szótlanul nézett maga elé, hiába üvöltötte a nép, hogy „Ali, boma ye!”, akik látták, mint például „a mérkőzésről” könyvet író Norman Mailer, úgy emlékszik, akkor látott életében először félelmet és tanácstalanságot Ali tekintetén, aki azonban visszanyerte hitét, és a következőkre stratégiát váltott. A kötelekhez hátrált, és nem különösebben aktívan, hogy finoman szóljunk, táncolás helyett eztán végig azokat támasztotta. A kötelek rugalmas támasztékként pedig sokat elvezettek Foreman ütéseinek erejéből, melyekből egyre többet és többet kapott, de Ali csak tovább hergelte, ekkor már be nem állt a szája, „George, csak ennyit tudsz?” és az „Úgy ütsz, mint egy köcsög!” visszatérő hergelések adták a ritmust a fárasztáshoz, miközben az agyfaszt kapó Foreman magát őrölte föl, akár ügyetlen dió a mátraaljai rencsen.

Az igazság pillanata a nyolcadik menetben jött el, amikor Ali kibújt, és egy váratlan ellentámadással piff-puff-puff kiütötte Foremant, és ezzel, hét év után, visszanyerte a világbajnoki címet, amitől jogtalanul megfosztották, mert megtagadta a vietnami bevonulást. A speaker üvöltött, a közönség tombolt, az eső szakadni kezdett, és 1974. október 30-án, Kinshasában Muhammad Ali újra a világ tetejére került.

De az igazi rehabilitáció 1996-ban következett, amikor az akkor már súlyos beteg, ötvennégy éves remegő Parkinson-kóros Ali gyújthatta meg a lángot az atlantai olimpián, elegáns gesztusként, és egyébként mennyire sorsszerű, mint az antik tragédiákban a zsinóron húzott büntetés a hübrisz miatt, hogy éppen az a világbajnok lett Parkinson-kóros, aki a leggyorsabb volt, táncolt, legnagyobb szája volt, és kimondta, hogy ő a legnagyobb.

A szövegelés ránő az ember arcára, legyen akármekkora, de az igazi Ali az volt, aki, noha a meccs előtt nagyhangon óbégatott, hogy eltapossa Foremant, mint egy tetűt, mikor Foreman dőlni kezdett, Ali ugyan még ütésre lendítette jobbját, ám visszahúzta, nem engedte el, nem ütötte meg eldőlő ellenfelét. Ez a sportszerű gesztus, ez az igazi Ali, a próféta, aki szerette az elesetteket.

A dumálásról meg annyit, hogy nehéz szerénynek lenni, ha valaki olyan nagy, mint ő.