Mint bab és liba a sóletban, annyira magától értetődő, hogy a középkori gettósítás és korlátozástömkelegek után Európa első teljes körű zsidóemancipációs törvényét a francia forradalom hozta el. A magyar jogalkotók csöpp lemaradásban voltak, pedig az akkor 26 éves Eötvös József  ostorozta a kollégákat szépen: „Legyen szabad e nehéz panaszokra csak egy szóval felelnem: ők elnyomattak; vagy azt gondoljuk-e, hogy egy ezredes elnyomás egy népet moralizálni fog?” Ha hepiend még nem is lett a vége, az illetékesek 1840-ben léptek egyet előre.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Gitn tog, a címet nem Steven Spielberg Jews-jából vettük, bár sokaknak a karvalyturulreptetőktől az amerikai nyakkendős népművelőkig bizonyára menten fölcsendül a Cápa zenéje, ha meghallják azt, hogy „zsidó-emancipáció”, mint ahogyan mi húzódtunk össze, mikor a Friderikusz Show-ban bejelentették, hogy „most következzék Bimbi”. Amúgy a forrás Eötvös Józsefnek a zsidó polgárosítás ügyében mondott reformkori országgyűlési beszéde.

Múltkor komolyan fátyolos lett a tekintetünk, mikor újra kezünkbe került az 1848-as Batthyány-kormány névsora. Batthyány, Szemere, Klauzál, Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös. Ők voltak a galaktikusok. Ez micsoda színvonal volt. És innen jutottunk el egy érettségizett Némethnéig. De a reformkorban még nem a Közgép érdekeiből vezették le a kormányzati politikát, hanem a felvilágosodásból és a Nyugat utoléréséből.

Uralkodó eszmék a tizenkilencedik században

A későbbi kultuszminiszter Eötvös Józsefnek a zsidó egyenjogúsítás érdekében elmondott 1840-es országgyűlési beszéde, amely A zsidó polgárosításról címen olvasható az Eötvös-összesben, egyenesen következett abból a felvilágosodott gondolatból, miszerint minden ember egyenlőnek született. És az új, produktív társadalom, a pannon pumaként dübörgő Magyarország megszületésének elengedhetetlen feltétele a különböző osztályok és csoportok között húzódó jogi-társadalmi válaszfalak lebontása. Tehát ezt nem Konrád György találta ki egy berlini kávéház teraszán.

Mint bab és liba a sóletban, annyira magától értetődő, hogy a középkori gettósítás és korlátozástömkelegek után Európa első teljes körű zsidóemancipációs törvényét a francia forradalom hozta el. Ebben az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának szellemében kimondták Franciaország zsidó polgárainak jogi egyenlőségét, és eltöröltek minden megkülönböztetést 1791. szeptember 28-án. Hogy aztán nem sokkal később a Legfelsőbb Lény és a felzárkóztatás oltárán áldozó jakobinusok guillotine-nal egyenlősítsék, aki kilógott ebből az egyenlőségből. Erre mondta egy politikai gondolkodó, hogy a forradalom olyan, mint az első szerelem: jól kezdődik, de a végén mindig rábaszunk. (A könnyes szemmel Romana-füzetet szorongató romantikusok vesén rúgása kedvéért: általában a második is ilyen.)

Bár az biztos, hogy mindennek dacára még Robespierre polgártárs és a jakobinusok sem csinálták akkora negatív kampányt a "polgár" szónak, mint a Magyar Hírlap és az Echo TV, az öntudatos, gondolkodó polgárok műsorával, ahová meghívják a Hold túloldalán lakó ufókról beszélni Pataky Attilát.

Amúgy Alfred Rosenberg szerint tudják, kik laknak ott? Juden! De őt még Hitler is dilisnek tartotta.

És ha már Németország: 1812-ben Poroszországban hoztak liberálisnak számító emancipációs törvényt. Abban a porosz államban, amelyet Hegel, „a dialektika kérlelhetetlen lovagja” és „a modernség nagy fehér cápája” az államfejlődés csúcsának gondolt, ahol itt a történelem vége, és a háttérben plagizál Francis Fukuyama.

Ebben ugyan tévedett, de az tagadhatatlan, hogy közel két évezred szopatás után a zsidó egyenjogusítás gondolata benne volt a hegeli korszellemben, így a zsidósággal foglalkozó történeti irodalom okkal nevezi a 19. századot az emancipáció korának, mint például Prepuk Anikó A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században című monográfiájában.

Hazánkban ennek első lépése az 1839/1840-es reformországgyűlésen hozott 1840/29. törvény volt, amely akkora lökést adott a zsidó emancipációnak, mint az MTK-nak, amikor kilencvenötben tízmillióért leigazolta Illés Bélát. Emlékszünk, annyira örültünk annak tízévesen, hogy degeszre zabáltuk magunkat flódnival, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy mögötte Halmai Gábor cipeli majd a zongorát.

A cigányság után lelkes hobbizsidóként jöjjön most egy zsidótörténeti áttekintés. De előre is jelezzük, ettől még nem emeljük föl a sorompót az öncélú zsidózás előtt, mint a német katonák a lengyel határon a híres 1939-es fotón.

Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz

A magyarság már minden bizonnyal a korai időktől fogva érintkezett a zsidósággal helyesebben zsidó vallásúakkal, legalábbis akkortól, hogy a magyeri őseinkkel – hogy megidézzük a Nemeskürty-féle ómagyart a Julianus barátból és a Honfoglalásból - együtt élő kazárok a zsidó hitre tértek át, míg Anger Zsolt kergette Gryllus Dorkát a levédiai szamócásban.

Az államalapítás után, miután Szent István behívta az IMF-et, 1241-ig csak gyér adatok utalnak a zsidó vallásúakra. A zsidó etnikumok Kárpát-medencébe vándorlása a tatárjárást követően kezdődött meg, miután maguktól elhúztak a mindent szétgraffitiző, foglyokat nem ejtő kutyafejű motorosok, mert nem a bajszos Paul Kersey-Charles Bronson robbantotta ki őket egy aknavetővel. A tatárjárás után egészen a 16. század elejéig rendszeresen érkeztek a Magyar Királyságba Nyugat-Európából kisebb-nagyobb csoportok, mert itt van víz, ugye. Meg Kékszalag-vitorlásverseny.

Ezek a zsidó telepesek többségükben a török hódoltság idején elmentek innen. A magyarországi zsidóság újkori története a törökök kiűzését követő bevándorlásokkal vette kezdetét, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy Soros György macskával az ölében a robotkezével megnyomta a startgombot a vezérlőben, aztán megtörtént. A zsidóság bevándorlása három irányból, három nagyobb hullámban nagyjából 1825-ig zajlott le. Emiatt az ország három részén ugyanennyi eltérő kultúrájú zsidó kolónia jött létre, ahogy valaki a Klezmert szerette, valaki a Kisst.

Az első tömb osztrák-német zsidóságé. Miután 1670-ben a második leghosszabb ideig uralkodó magyar király, I. Lipót rendeletileg kitiltotta a zsidókat Bécsből, ők a Magyar Királyság nyugati részén telepedtek le, szerény körülmények között, de ausztriai üzleti kapcsolataikat mindvégig megőrizték, ők hozták be a hangalámondásos VHS videókat, az ÖKM-eket és a hamburgi pornómagazinokat nyugatnémet bögyösmacákkal a szilikonozás extenzív korszakából. És a Zanussi-hűtőkről is csak azért maradtak le, mert éppen a pincében kalapálták a New York-Tel-Aviv tengelyt.

A cseh-morva zsidók azután szlalomoztak a Magyar Királyságba, hogy 1726-ban III. Károly rendeletében a cseh-morva területeken élő zsidó családokból csak egy férfi nősülését engedélyezte, elejét véve a túlszaporodásnak, mert akkor tudjuk, mi lesz: egy későbbi jeles magyar akadémikus antiszemita, Méhely Lajos pontyokkal és galandokkal modellálta. 1748-ban Mária Terézia tízezerben korlátozta az ottani zsidó családok számát, amely egy újabb betelepülési hullámot eredményezett. A cseh-morva zsidók többségükben kereskedők, iparosok voltak, gazdaságilag, kulturálisan magasabb szintet képviseltek. Később ők lettek hazánkban a vallási reformok, asszimilációs törekvések és a rövidpasszos Ajax-foci hívei a zsidóságon belül.

Végül kedvenc galíciánereink, a galíciai-lengyel zsidók, akik bevándorlását a Lengyelország 1772-es első felosztását követő zsidóüldözések indították el. A gazdasági életből kirekesztették őket, egyedül a pálinkafőzést engedélyezték nekik, amelyből aztán az a toposz keletkezett, hogy a kárpátaljai magyarság azért pusztul és hülyül el, mert a zsidóság itatja le: ezt legnagyobb hatással Bartha Miklós fogalmazta meg az 1901-es Kazárföldön című útinaplójában. A későbbi magyarországi cionisták többsége, például Tony Curtis Herzl Tivadar (a teljesen ellenkező pályát befutó Heltai Jenő unokabátyja, amúgy a magyar zsidó költészetről már itt írtunk) is innen származott, mivel az asszimilációs ellenzői voltak, de a jiddist annál jobban komálták: zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.

Azonban idővel ennek a három kolóniának a viszonyai már összekeveredtek a belső vándorlás következtében. Mert a zsidók jártak-keltek, mint zsidóban a fájdalom, ugye.

Mint zsidóban a fájdalom

A magyar zsidóság történetét a honfoglalástól a világháború kitöréséig megíró Venetianer Lajos rabbi 1922-es könyv szerint a szorosan vett Magyarország területén, vagyis Erdély és Horvátország nélkül, a reformkorba kanyarodva 1830 körül nagyjából 203 ezer zsidó, vagyis mózesvallású élt, ami a valamivel több, mint az akkori 8,67 milliós összlakosság 2,34 %-át tette ki, szóval volt kétszázezer liberális Magyarországon, hogy megidézzünk minden sztereotípiát. („Két százalék lepra” – írta Bayer Zsolt a Magyar Hírlap-publija címében.) A zsidóság többsége földesúri uradalmakon élt, mivel azon kívüli szabad letelepedésüket rendelkezések egész sora korlátozta, ahogy a batyusokat sem engedik be az Ötkertbe.

A zsidóság helyzetét pozitívabban szabályozó újkori intézkedések meghozatalában, melyeket Gyurgyák János összefoglal a Zsidókérdés Magyarországonban, kétségtelenül II. Józsefé az úttörő szerep, aki bebetonozta a mocsarakat és mindenhova szupermarketeket épített. II. József a vallási türelmi rendeletét kiegészítő 1783-as Systematica Gentis Judaicae Regulatiójában a korábbiakhoz képest számos kedvezményt adott a zsidóknak akár a Sparnak és a Hankooknak. Korlátozások egész sorát törölte el, noha polgárjogot nem adott.

Mindenesetre a még Mária Terézia által bevezetett speciális türelmi adó elnevezését a sokkal semlegesebb kamarális taksává változtatta, és noha ez a lényegen nem változtatott, ahogy a tandíjból fejlesztési részhozzájárulás vagy a megszorításból a dolgok helyére tevése sem, de legalább jelzi a felvilágosult abszolutista uralkodó szándékait. A halálos ágyon történő „nevezetes tollvonás” után azonban a városok egy része, így a németes Pest is, azonnal hozzálátott az újonnan betelepült zsidók kitiltásához, a nemrég alakult zsidó iskolák legtöbbjét is azonnal feloszlotta. A helyükön meg 100 forintos boltokat nyitottak.

A Systematica Gentis Judaicae Regulatio eltűnte ismét zavaros állapotokat eredményezett, az újraszabályozás szükségességét az 1790/91-es országgyűlés, és az új uralkodó, II. Lipót is belátta, de ő csak annyit uralkodott, amennyit miniszterelnök volt Medgyessy. A rövid, alig kétéves reformelőkészítő korszakban, amelynek a Martinovics-mozgalomra válaszul adott bekeményítés tett be, az úgynevezett rendszeres bizottsági munkálatok során 1792-ben egy külön zsidóüggyel foglalkozó bizottságot is felállítottak a nemzet Drazséjával, ám ennek munkája a többihez hasonlóan félbeszakadt, a meglévő javaslatot, az úgynevezett operátumot elfektették, mint Veiszer Alindát a Záróra végével.

A zsidóság azonban ismerte a fent kidolgozott emancipációs javaslatokat, és a képviselőik által megfogalmazott petíciók, az 1807-es, 1811-es, 1826-os és az 1839-es egytől egyig ezt a munkát tekintették alapvető vonatkoztatási pontnak, akár a nácik a Der ewige Judét.

A zsidók akkori helyzetének visszásságát jelzi, hogy noha honosításuk meg se történt, 1808-tól kezdődően katonai szolgálattal tartoztak. A házalásukat előbb betiltották, majd újraengedélyezték, keresztény szolgákat egyszer tarthattak, másszor nem, ugyanakkor nem nyithattak patikákat - noha az orvosi pályákon rendkívül felülreprezentáltak voltak - megtiltották a földesúri földek zálogba-, illetve haszonbérletbe történő vételét. „Az út, hová talpam nyomul, süllyed, ropog, átvékonyul.” - írta Arany János Az örök zsidóban, 1860-ban, megidézve Ahasvérus legendáját. Aztán ha nekiültek sörözni néhány cigánnyal, volt mit mesélniük egymásnak, ha túljutottak az erasmusos holland lányokkal lenyomott házibulik elsztorizásán.

Szegény zsidó…Szegény szivem: előbb-utóbb majd megpihen

Az induló reformkor kulcsfigurái kiálltak a zsidó egyenjogúsítás mellett. Széchenyi a Hitelben és a Világban is a nemesek elé követendő példa állította a zsidó kereskedők tevékenységét, Wesselényi a Balítéletekről című munkájában szintén az emancipációt szorgalmazta, és hosszútávon a zsidóság asszimilációjában gondolkodott, vagyis nem ijedt meg a zsidó-buzi médiaösszeesküvéstől, amely miatt gyorsul a globális felmelegedés.

Az 1832-36-os reformországgyűlésen a zsidókérdés önálló topikként nem merült föl, erre az 1839-40-es országgyűlésig kellett várni, ám ekkor jelentős lépés történt a zsidóság jognélküliségének felszámolására.

Pest megye szerepe kulcsfontosságú volt, ugyanis az 1839. június 10-i közgyűlésen itt foglaltatták meglehetősen nyakatekert követutasításba az alábbiakat: „a Magyar Nemzet a sidókat  az ország nem különben nemzetének, hanem csak különböző vallású polgárainak ismeri meg, s a magyar polgárokat illető polgári jogokban kész ingyen részesíteni…” A két Pest megyei követ közül Dubravitzky Simon az első adandó alkalommal előterjesztette a zsidók polgárosítására vonatkozó indítványt.

Erre az 1840. március 9-i kerületi ülésen került sor. Ahogy a javaslat hangzott: „Hogy az izraelita vallást az országba bevett vallások sorába vegyék fel; továbbá, hogy az izraeliták a többi nem-nemesek sorába helyeztessenek és minden, a nem-nemesek keresztények számára nyitva álló szolgálatokra és hivatalokra képesek legyenek. Ez természetesen a katonai rendre is ki kell terjeszteni, miként az izraeliták, ha a szolgálatban kitűnnek, mint minden nem-nemes kezeltessenek.” A javaslatot Deák, Pulszky és más hangadók élénken támogatták, és végül rövid tárgyalás után nagy többséggel elfogadták.

A főrendekhez továbbított, véglegesen 1840. március 24-re elkészült Törvényjavaslat a zsidókról szerint „a türelmi adó eltöröltetik” és „a zsidók az ország egyéb nem nemes lakosai által gyakorlott minden polgári jogokban a Magyar Szent Korona alatt mindenütt részesíttetnek”.

Legyen szabad e nehéz panaszokra csak egy szóval felelnem: ők elnyomattak

A zsidóemancipációs törvényjavaslat főrendiházi, vagyis felsőházi vitájára március 31-én került sor az országgyűlésen. A felsőtáblán a felszólalók többsége támogatta az előterjesztést, bár Varga képviselő éppen virágot szedett a kertben, így véleményét nem ismerhettük meg. Eötvös József nagy hatású emancipációs-beszédet mondott, amelyben cáfolni igyekezett a zsidóságot ért különböző vádakat, melyekkel az emancipációt ellenzők a karantén további fenntartását indokolták.

A huszonhat és fél éves, a mostani Szijjártónál nyolc évvel fiatalabb Eötvös nem hitt abban, hogy az emberek attól fosnak, mert a zsidók mérgezik a kutakat, és tagadta, hogy a zsidó egy „romlott nép”, mely a szabadságra és bármely kedvezményre érdemtelen, vagy ha úgy is tűnik, nem eredendően és szükségszerűen az: „Legyen szabad e nehéz panaszokra csak egy szóval felelnem: ők elnyomattak; vagy azt gondoljuk-e, hogy egy ezredes elnyomás egy népet moralizálni fog? (…) Hogy azt, kit lábbal letapodtunk, sárban nem fogjuk találni?”

Az is ronggyá ismételt érv volt a zsidó-emancipáció ellen, hogy a zsidók vallásilag és nemzetileg annyira elkülönülnek a világ többi népeitől, hogy soha teljesen meghonosodni, vagyis integrálódni nem fognak, és ezért mindig idegenek maradnak majd hazánkban. Erre Eötvös szenvedélyes válasza: „Ha meggondolom, hogy a zsidók polgárosításáról csak most tanácskozunk, s hogy ellenvetésül az hozatik fel, hogy e nép még eddig nemzetiséget nem mutatott, azazhogy azon hazában, melyben mindig idegennek tekintetett, magát honosnak nem érzi, hogy azon nemzettel, melynél csak megvetést talált, nem egyesült, azon alkotmányért, melynek csak terheit ismeré, buzogni nem tudott, ha meggondolom mindezt: nem tudom, bámuljam-e azokat, kik ez okot felhozák, vagy szánjam, kik ellen felhozatott? Mert vajon lehet-e csodálkoznunk, ha azok, kik csak elnyomattak, nemzetiséget ki nem fejtenének?”

Eötvös abban sem hitt, hogy a zsidók polgárosítása veszélyt jelenthetne a keresztény lakosságra. Eötvös szerint a lakosság félelmei a kaotikus állapotokból, a szabályozatlanság okozta visszásságokból erednek. A rendes szabályozás ennél mindenképp csak jobb lehet: meg kell adni nekik az esélyt a zsidóknak és bízni kell az integrálódásukban: hiszen „ezen elnyomás nagyobb már nem lehet, hacsak a középkor példája szerint zsidóüldözéseket követni s őket birtokuktól megfosztani nem akarjuk”. Így tehát józanabb „e nép polgárosításába helyezni inkább reményeinket, mint egy olyan állapothoz ragaszkodni, melynek káros következményeit tagadnunk nem lehet”.

Még utoljára szolgabíró is lehetne belőle

Hiába volt azonban a kiváló Eötvös-beszéd, s hiába a felszólalók többségének támogatása, nem sikerült egyhangú tetszést elérni. Gróf Zichy Ferenc főajtónálló-mester elutasítása annyira jellegzetes, hogy megkerülhetetlen, kötelező idézni: „Hiszen akkor még nemesíteni is lehetne a zsidót, és még utoljára szolgabíró is lehetne belőle!” Emellett sokan voltak azok, akik ugyan egyetértettek az emancipációs-törvénytervezet szellemiségével, de elutasították annak vélt radikalizmusát. Így gróf Teleki József is: „A józan haladásnak a magam részéről nagy barátja vagyok, de az ugrást nem szeretem.” Jó, hogy nem szöcske lett, mert akkor komoly identitásproblémákkal küszködött volna.

Az ezekhez hasonló ellenvetések következtében 1840. április 1-i válaszukban a Főrendek egy részletesebb, a változtatásokat pontosabb körülíró törvényre tettek javaslatot, és emellett követelték a zsidó bevándorlásának korlátozását, letelepedésüknek némi vagyonhoz, vagy éppen mesterségbeli vagy művészeti tudáshoz kötését. Tartották ugyanis, hogy a magyar kedvezmények miatt a környező országokból azonnal megindulnak ide a nehezebb sorsú zsidók. És most ne röhögjünk azon, hogy Teleki gróf leült volna elemezni, hogy a Járkálj csak, halálraítélt megírása elég művészeti tudást feltételez-e.

Összességében javaslatuk a türelmi adó eltörlésére, a szabad letelepedésre, iparűzésre, valamint a nem nemesi telkek vásárlásának megadására szorítkozott. De ez még így is jelentős előrelépést jelentett volna az addigi állapotokhoz képest. Ennek szellemében az alsótábla újrafogalmazta a törvényjavaslatot, és végül ebben a formában került feliratként az uralkodóhoz.

A zsidókérdés tárgyalása nem hagyta hidegen a pozsonyi lakosságot, és az emancipáció bármely formáját ellenző, a zsidók konkurenciájától félő iparűző és kereskedő csoportokban jelentős indulatok szabadultak fel, nem beszélve a Várszegitől tartó fradistáktól. A sajtóban egyesek tüzesen agitáltak, a zsidó-emancipáció híveit a zsidóság által megvesztegetett, korrupt alakokként ábrázolták, a három kismalac bebocsátást kérő farkasát meg kaftános zsidóként. (Ahogy az megtörtént a Három kismalac 1933-as ősverziójában. Aztán a bemutató utáni antiszemita vádak a Walt Disney lecserélte a farkast. Mert egyébként tényleg nettó a Der Stürmer világa. Úgy látszik, hogy az animátorok nem forgatták az Eötvös-összest.)

A pozsonyi középületre a megszokott „Smitt P. hüje szar” helyett olyan firkálmányok kerültek fel, minthogy „Átok a zsidókra és a rendekre!”. A kiváltságaikat féltők az uralkodóhoz egyenesen küldöttséget küldtek, és kérték, hogy a törvényjavaslattól tagadja meg a szentesítést, mert még így elejét lehet venni a fenyegető bajnak. A patikusok kalandja Molnár Lajossal egy másik fejezet tárgya lesz.

Mint Makó Jeruzsálemtől

Nem tudni, hogy ezek a tiltakozások mekkora szerepet játszottak abban, hogy a törvényjavaslatot az uralkodó, az egyébként gyengeelméjű V. Ferdinánd nem szentesítette. Valószínűleg nem sokat. Mindenesetre a 1840. május 10-i és 12-i leirataiban módosította a javaslatot: a türelmi adót fenntartotta, a lakhatást a zsidók magyarországi születéshez, elő- és utónévhez kötötte; ugyanakkor a kiváltságokat élvező bányavárosokat továbbra is zártaknak nyilvánította a zsidók előtt, akiknek azt is megtiltották, hogy keresztényeket alkalmazzanak: zsidónak csak zsidó segéde lehetett. Mintha Messinek csak Mascherano passzolhatna a Barcelonában.

Az uralkodói leirat annyira módosította az eredeti emancipációs törvényjavaslatot, hogy a rendek nem voltak hajlandó hozzájárulni. Egyes ortodox zsidó körök is tiltakoztak, végül azonban egyes pozsonyi zsidó küldöttségek kifejezett kívánságára mégis az elfogadás mellett döntöttek. Hiszen az új szabályozás még mindig számos kedvezményt tartalmazott a korábbiakhoz képest, és reménykedtek a későbbi továbblépésben. Így született meg az 1840/29. törvény.

A törvény preambuluma, az „Addig is, míg a zsidók állapotjáról a törvény bővebben rendelkezik, ezúttal határoztatik” egyértelműen kifejezte, hogy a rendek elégedetlenek vele. A törvény nem rendelkezett a türelmi adó eltörléséről, de az egységes birodalom elve alapján a bevándorlást nem korlátozta, és a bányavárosokat kivéve kivéve mindenhol engedélyezte a zsidóknak szabad betelepedést, a szabad gyáralapítást, és bármely mesterség gyakorlását, igaz, csak zsidó segédeket alkalmazhattak.

A polgárosodás kívánalmainak megfelelően állandó elő- és utónév használatára, illetve anyakönyvvezetésre kötelezték őket, szerződéseiket pedig eztán a birodalomban is használatos valamely élőnyelven kellett kötni. „A törvény legnagyobb vívmánya kétségkívül a szabad letelepedés jogának kimondása volt”, amely „jelentősen hozzájárult az ország határvidékeire koncentrálódó zsidó tömörülések felbomlásához, és a belső magyarlakta területekre irányuló letelepedés megindulásához, nagyban megnövelve a liberálisok által annyira óhajtott magyarosodás esélyeit és lehetőségeit” – írja Prepuk a már említett A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században című könyvében, amely kevesebb példányban fogyott el, mint a 99 krumplifőzelék-recept című bestseller.

Ugyan Eötvös és a reformerek egyáltalán nem voltak megelégedve az elért eredménnyel, hisz ez a törvény legalább olyan messze volt az általuk óhajtott teljes egyenjogúsítástól, mint Makó Jeruzsálemtől, mégse lehet az 1840/29-es törvényt lebecsülni. Az egyik első fontos lépés volt azon rendelkezések sorában, amelyek végül a zsidók egyenjogúsításához vezettek, azzal, hogy 1867-ben előbb elismert, majd 1895-ben bevett felekezetté nyilvánították a zsidókat. (Hogy aztán 1920 után mindezt leépítsék.) A szabad letelepedés minden eddiginél jobban segítette elő a zsidóság integrálódását.

Eötvös zsidó emancipáció ügyében mondott polgárosító beszédének pedig ma is minden szava arany.

Mi meg rá esküszünk, nem a szegregált osztályokra.