Faludy György harmadszor és utoljára: vonatról kapták le, hereszaggatással fenyegették, internálták, Recskre vitték. Verseit papírra vetni nem tudta, így rabtársainak megtanította: megírta a Pokolbeli víg napjaimat, meg utolsó szeretkezését csontsovány, rákos feleségével. És a magyarellenes zsidó '56-ról papírra vetette: „életemnek te adtál értelmet, vad álmokat / és kedvet a szenvedéshez, meg örömet”. Dúró Dóra, ha ennyit tenne a hazáért, mielőtt.

Csunderlik Péter - Pető Péter

Az előző rész tartalmából

Múltkor azzal fejeztük be, hogy Faludy a Rákosi-korszakra így emlékezett: „Nincs mivel hencegnem. Az erkölcsi bátorságnak tanújelét nem adtam soha, mivel fitogtatását hiábavalónak láttam – az embert még azon az éjjelen vitte el az ÁVO. Nem álltam ki senkiért, már azért sem, mert segítségem inkább ártott, mint használt volna az illetőnek.” (Ezt hívják úgy: igazság. Egyszer kipróbálhatná mindenki, hátha divatba jön. Ne felejtsük el: először a Quimby is underground volt.)

A költőt ez a magatartásforma sem mentette meg, csak annyit ért, mint Illés Béla, de nem az 1929-es Ég a Tisza és az 1952-es Honfoglalás őrnagyi szerzője (továbbá az Irodalmi Újság 1950-1956 közötti főszerkesztője), hanem a hajkoronás futballista, Béla király szépítő gólja a jugoszlávok elleni 1-7-en, csakhogy maradjunk a titóista vonalon. Faludyt 1950 nyarán tudósítani küldték Karlovy Varyba, a filmfesztiválra, de sörözés, pogácsázás meg a szocerkölcsnek alkalmilag éppen megfelelő lazacos falatka etikus betúrása helyett már a határon leszállították a vonatról. Már vitték is vissza az Andrássy út 60-ba, kémkedés, trockizmus, valamint túlzott margarinfogyasztás vádjával. És akkor a kólafogyasztást, nyilván empátiából, még a fejére sem olvasták.

Pokolbeli víg napok

Ütötték, verték, hereszaggatással fenyegették a nyilas érából átmentett szakemberek. A hereszaggatást úgy kell elképzelni, hogy a zacskót odaszögelik egy asztalhoz, amelyet felrúgnak, márpedig ez nem a kanadai tudósok tempója a TV Shopban. E módszert kéne fölajánlani az újgazdag bohócoknak, akik mostanában vagyonokat fizetnek, hogy szar körülmények közé vigye őket valami innovatív utazási iroda. Fél herével már óvatosabban böngésznék az egzotikus nyomorral és sötét középkorral csábító menüt: ez itt a Balkán, vannak hegyek, fekete olíva, az öregek és a férfiak pedig mind elpusztultak a polgárháborúban!

A kihallgatáson Faludy mintegy preventíve bevallotta, hogy „Amerikában két titkos ügynök, név szerint Edgar Allan Poe százados és Walt Whitman őrnagy szervezték be”, amit lebetűzés után jegyzőkönyveztek. Ismerve az ávós kihallgatók legórendőröket alulmúló szellemi színvonalát, simán hihető a sztori. Az meg keleti unikum, hogy mára odáig jutottunk: vagy három tucat országos listás túlművelt gond nélkül interpellálna ez ügyben a Parlamentben.

Faludyt előbb Kistarcsára internálták, majd 1950 októberétől 1953 szeptemberéig raboskodott és kőtört Recsken, a magyar gulágvilág friss levegős Svábhegybe oltott Hollywoodjában, mert aki számított, ott volt, mint a Szaknévsorban. Ellenben kevésbé nevezhető összkomfortosnak a napi egyszeri árpakávéval és két tányér rántott levessel, a hideggel, az őrökkel, a kápókkal és a vérebekkel.

Persze a költő mindent megörökített a Pokolbeli víg napjaimban, a legjobb életvezetési tanácsadó könyvben. Úgy volt vele, az egyetlen lehetőség a túlélésre, ha nem hagyja el magát, hanem HÖK-öt alakít és verseket ír, utóbbiakat fejben, mert nem volt se papír, se ceruza, de még egy fostos Iphone 5 se a közelben.

Az 1983-ban publikált Börtönversek szerint összesen 21 verset írt 1950-1953-ban, ezek közül a legnevezetesebb a Magánzárkában vagy az igazán szeretett, második feleségéhez az „idők folyosóján, örök szerelemmel” írt Zsuzsának, a tömlöcből: „S ha meg kell halnom, sírgödrömben állva kiáltok örök hűséget feléd, / Őszesten, hulló lombok szandáljában küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.” Majdnem úgy csúszik, mint a Szerelem is napolaj.

A verseket aztán rabtársainak is megtanította, hogy mindenképp túléljék, ha ő esetleg, amit ott elég alacsony oddsszal adtak, meghalna. Hogy másoknak verseket tanított, továbbá este a priccsénél Óceániáról mesélt, mindegy, hogy kőműveseknek vagy katonatiszteknek, jobban megtartotta, mint az árpakávé. Állítja: „Keats verseinek szavalása immunizál a tífuszbaktériumok ellen.” A sokoldalú Fásy Ádám ebben az ügyben nem nyilatkozott, így nem ismerjük orvosi szakvéleményét.

Ahogy Búcsú Recsktől című versében írja: „Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem, / mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.” Gyönyörű, mint korsó, habzó Guinness egy kétszáz éves dublini krimóban.

1953 őszén szabadult. Még úgyis jelentős forinttartozással a Magyar Népköztársaságnak a háromévi ellátásért, hogy levonták a munkabérét. Szép eljárás a recski panziót kifizettetni, mint Rákay Kálmánt köz-szótaggal kezdődő intézmény élére telepíteni.

Szerencsére Faludy tudott törleszteni, mert – a többi közt Illyés Gyula segítségével – műfordítóként kapott munkát az Írószövetségtől, ő fordította például A felsült szerelmeseket a Shakespeare-összesbe. Bár Dúró Dóra szerint nyilván ez is hazaárulás wasstagon: miért nem magyart fordított magyarra? Miért egy britet? Mikor lehetett volna Wass Albertet átírni két bitbe, nullákba és egyesekbe.

Ki megjártam mind a hat világot

1956 novemberében feleségével disszidált, és 1957 márciusától a Magyar Írószövetség hetilapjának örököseként Bécsben indított, majd májustól Londonban kiadott, évente huszonnégyszer megjelenő Irodalmi Újság felelős szerkesztője lett, a periodikát Congress of Cultural Freedom nevű CIA-fedőszervezet támogatta. De legalább nem E. T. és az SZDSZ.

Az Irodalmi Újságnak nemcsak felelős szerkesztőjeként, hanem hangadó vezérpublicistájaként méltatta ötvenhatot, ahogy ezt jobb körökben mondják, „gondozta annak örökségét”, bár ezt a kifejezést nem szeretjük, és kisorsolunk azon olvasóink között egy Korda György-cédét, akik megfejtik és beküldik nekünk, mi az az antalli örökség. (És Dávid Ibolyát meg egyetlen svábhegyi villát sem ér bemondani.)

Mindenesetre a rendszerváltás után előbújó hangos ötvenhatosokkal szemben nem mondhatni, hogy Faludy méltatlan lett volna az örökséggondozó szerepre. Gondoljunk csak 1958-as, még mindig Londonban írt, Nagy Imre, majd később a Nagy Imre szellemében című programverseire. Bár intellektuális értékük nyilván elmarad Andy Vajna filmügyi tótukfaktumistencézárelnök Dobó Katával és Csányi Sándorral kidekorált vizuális Kheopsz-piramisától, amivel mintegy kontextusba helyezte a népszerű 56-ot.

De mindegy is, mert Faludy nem ragadt bele a magyarkérdésbe. Tágabb világpolitikai horizontját jellemzi, hogy 1959-ban számon kérő verset írt Tibet függetlenségéről, helyesebben annak hiányáról. Aztán meg az úgynevezett szabadsgáhacros (bocs a betűhibákért, de rázkódunk a röhögéstől) Orbán Viktor uralkodása idején eltüntessék a tibeti tüntetőket az utcáról, ha a commandante a kínai diktatúra susugónacis, pandamackós vezetőivel szmájlizik.

Faludy Tibet-költeménye illeszkedett publicisztikájának trendjébe, melyekben rendre felvetette a nyugati politikusok és hamiskártyás entellektüellek erkölcsi felelősségét: „Golfozás közben Eisenhower bemondja, hogy a tibeti nép hősi harcát nem segíti, / de nagyon-nagyon tiszteli, / a hírlapokból nyálas részvét patakzik, de hát, ugyebár / ez Kína belügye és hol van a hadsereg, amely kiáll.” Hát igen, ez nem a csiklócseresznyés esztétika. Éppen ezek miatt kellett távoznia az Irodalmi Újság éléről, 1961-ben, hiszen a CIA pénzén mégse bírálhatta Eisenhowert, ez olyan, mintha a Magyar Hírlapban otromba kritika jelenne meg Széles Gábor verseskötetéről vagy a Békemenetet napnyugtakor ábrázoló impresszionista festményeiről, arany keretben.

Faludy 1962-ben jelentette meg Londonban a Rajk-vádlott Szász Béla feleségének, Szász Katinak fordításában a Pokolbeli víg napjaimat, My Happy Days in Hell címmel, amit ünnepeltek, s megjelent még franciául, németül és dánul is, kiadója, André Deutsch azonban átverte, mivel jóval több példányt adott el, mint amennyit Faludynak könyvelt. Még szerencse, hogy Faludy nem őrült bele, mint Usztics Mátyás, akit valamikor csúnyán átverhetett egy askenázi pancsolt Bánfi hajszesszel, hogy Roger nyúl magyar hangja ennyire zakkantul zsidózni kezdett.

Az írói sikereket azonban beárnyékolta, hogy második felesége, élete nagy szerelme, Zsuzsa, rákban meghalt 1963-ban. A Pokolbeli víg napjaim utánban megírta felesége haldoklását, és az egyik legtorokszorítóbb, amit olvasni lehet az, amikor leírja, hogy haldokló, csontsovány, ráksebes feleségével, akinek akkor már egyik mellét amputálták, utoljára szeretkezett. Hogy abban a szövegben több szeretet és érzelem mutatkozik, mint a rögtön ítélő bíróságnak szerződött komplett gyáva hadban összesen és a négyzeten, az nem baj, mert egy zsidó ne szeressen magyarul. Sőt az lenne a legjobb, ha máshogy se tenné.

Könnyfakasztó sorokkal búcsúzott hát szerelmétől, majd kedvenc városába, Firenzébe, utóbb Máltára költözött. Itt talált rá a Pokolbeli víg napjaimmal a bőröndjében az exbalettos, a Micimackót latinra fordító, jóval fiatalabb Eric Johnson, akivel harminchat éven át élt együtt, egészen Fannyig és a Penthouse-os fotózásig. Egyébként bulvárcsemegézés közben akadtunk egy hírre: Faludy özvegye tényleg dugott Tőkéssel? Végül is mindegy, hogy igaz vagy sem az információ, mert Erdély visszacsatolása nem emiatt késik.

Megáldva és leköpve mindenütt

Faludy a máltai úszós, napozós évek után, 1967-ben, mint már előrevetítettük, Kanadában, Torontóban telepedett le. Tanított a helyi egyetemen (melynek volt magyar díszdoktora: Kodály Zoltán) magyar irodalmat, de volt vendégtanár a New York-i Columbián is. 1979-ben felvetődött a hazalátogatás gondolata, egyben irodalmi rehabilitációja, válogatott verseinek budapesti kiadása, de az elvtársakkal kvaterkázást végül elutasította, és ehelyett 1981-ben megírta a Kádárnak címzett az Egy helytartóhoz 25 év utánt. 1986-ban pedig talán legtöbbet szavalt politikai versét, az 1956, te csillag!-ot: „… életemnek te adtál értelmet, vad álmokat / és kedvet a szenvedéshez, meg örömet; mindig te fogtál kézen / ha botladoztam, magasra emeltél, s nem engedted, hogy kifulladjak vénen.” Száz százalékig magyarellenes, mint a Hohes C.

A magyar Odüsszeusz végül 1988-ban repült haza Budapestre, majd 1989 márciusában költözött vissza Magyarországra . Nyolcvanévesen igazi celeb lett, a visszaemlékezések mestere, irodalmi sztorizások brillírozója, somlói juhfarkot szopogató és egyetemistákat borozásra hívó „kedélyes és kujon csodaöreg”, de 2006-os haláláig szüntelenül írt, műfordított: 1995-ben jelentek meg addig összes versei, nyaktörésre alkalmas kötetben, összegyűjtött versfordításait, mintegy 1400 verset Test és lélek címmel adták ki. Hogy László Ferenc narancsos nekrológjából idézzünk: „Meglehet, halálával a magyar irodalom utolsó kultikus figurája távozott közülünk.” Azért, reménykedünk, hátha nem.

Amúgy ha jól emlékszünk, Hatvany Lajos mondta, hogy nem akar egy olyan országban élni, ahol nincs helye egy Ady Endrének. Mi így vagyunk Faludy Györggyel (természetesen Adyval is). De ha egyszer végül mégis olyan Magyarországunk lesz, ahová nem fér be Faludy, ám legyen. Nincs mit tenni.

„…S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.”

(Francois Villon – F. Gy.: Ballada a senki fiáról)

Talán tényleg le kéne köpni. Az őszinte vallomás lenne: ilyenek vagyunk.

Olyanok, akik József Attilát is felkúrják egy teherautóra, ha kell a hely a Kossuth téren egy gyulaikolbászfának vagy egy Wass-kalapos, répaorrú hóembernek. Vagy csak egy parkolónak.

Magyarország a magyaroké. Minden másra ott a Eurocard Mastercard.