Egykor Babits Mihályt jelentették fel istenkáromlásért, mára Dopeman maradt. A költő, aki hitt az értelemben, de folyton elfelejtette megnézni a térképen, hogy hol is van éppen, s elnézést kérünk a feljelentőktől, mivel munkát csináltunk nekik: alighanem  vétkesek vagyunk országkáromlásban.

Csunderlik Péter–Pető Péter

Babits Mihály, a klasszikus, akiről Karinthytól tudjuk, hogy már az iskolában harmincezer B betűs szót tudott fél kézzel felemelni, pedig akkor a bukkake még tuti nem játszott. Babits, aki azt twitterezte fogarasi magányában, miután kivették az ógörögöt a gimnáziumi törzsanyagból:  „kész, vége Európának”. Mindezt az 1910-es évek elején.

És bár nem hiszünk a hanyatláselméletekben, nem tudunk nem belelátni egy lefelé hajló ívet az elmúlt évszázadba, ha arra gondolunk, hogy míg kilencvenöt éve Babits Mihályt vették elő istenkáromlásért és nemzetgyalázásért, ma már csak egy Dopemant. Babits és Dopeman egy bekezdésben. Édes Istenünk. És ez most tényleg nem blaszfémia.

Maga Babits utóbb azt írta, hogy „az én életemben a legnagyobb fordulópont a háború volt”. Ha már az íveken, sinus- és cosinusgörbéken tutajozunk, antikosan, babitsosan, akkor hagyományosan ezt úgy szokták felrajzolni az írásvetítőn, hogy Babits a „szecessziós burjánzástól” jutott el a „klasszikus szigorúságig”, a matúrából jól ismert elefántcsonttoronytól az őrtornyos szerepvállalásig. Utóbbi alatt nem a jehovás újsággal házalást értjük, hanem amikor a költő felemelt csontujjával figyelmez, ahogy az emigráns értelmiség teszi, kisebb-nagyobb hibaszázalékkal, ha megérzi, hogy megváltozik a légnyomás, és közeleg a fertelmes fasiszta agyvihar:

„Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj,
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.”

Hát igen: ez nem Fankadeli Feri wing-tsun kung-fuja. Babits nagyon tudott rímelni, újító mondatok, hangjátékok, ezzel egy szinten csak Kosztolányi csingilingije és Weöres pszichedelikus triphopja van. Ha azt írtuk, hogy Ady egy betűpofonba öntött Kölyköd voltam, akkor Babits versművészete az Esterházy-kastély kovácsoltvas kapuja. Belefejelni fölösleges, bár ezt Novák Előd aligha értené, amíg a nyakára nem folyik a vér.

Szerb Antal úgy jellemzi A magyar irodalom történetében: Babits „a magyar szellem új szintézise Európával”, a Nyugat „kissé kapkodó és tájékozatlan európaisága benne teljesedik mindent átfogó megértéssé és mindent magyarrá építő alkotássá”. És nem tudunk ellentmondani. Dante Isteni színjátékának babitsi fordítása a magyar kultúra egyik csúcsteljesítménye, olyan, amihez fogható mondjuk rajzfilmben a Macskafogó, meg futballban a Farkas Jancsi braziloknak vert kapásörökkévalósága. (Cigánygyerek volt, csak a B-közép kedvéért szólunk.)

Babitsot „játsszuk azt, hogy” - jellegű költészeti szerepfelfogásából, „elefántcsonttornyából” a világháború kényszerítette leszállni. Békeversei az elsők, amelyekkel kilépett a formalista-parnasszista pózból, és az alliteráló Babits Bihály magára öltött egy Bat-ruhát, miután egy B betűt kilőttek reflektorral az éjbe, immáron Budapesten, 1916/1917-ben. Hangsúlyos előzmény, hogy öccse, Babits István 1916 nyarán foglyul esett a Bruszilov-offenzíva során. (Újabb B betű, de nem e példa kedvéért vetette magát hadifogságba.) A „kényeskedő szecessziós”, a „rím és metrum legnagyobb mestere” ekkor írta mintegy verslábát vesztett üvöltésként az artikulálatlan Fortissimót, talán legvitatottabb versét, amely miatt veszélybe került főgimnáziumi tanári állása, és amelyet most teljes egészében recitálnánk, hadd lássuk, 1917-ben mit tiltottak be, és hogy honnan hova jutottunk.

Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok őrjítő, őrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Hát igen: ez nem a büdösúristenező Mészöly Kálmán tempója. Ezért jelentette fel Babitsot Rákosi Jenő, hogy úgy mondjuk, egy Babitsnál kevésbé jelentékenyebb, de annál magyarabb irodalmár, aki kemény munkával jutott el oda, hogy végül Viktor Emmanuel olasz király nevét is Győző Manónak írja. Az pedig már mindent elmond a KDNP figyelmetlenségéről, hogy még egy fáradt teret se adott neki az újkori átnevezési lázban.

Az inkriminált vers, hogy a konkurens Magyar Kultúrát idézzük, a „zsidó bujaság és érzékiség csiklandozását irodalmi célnak felavató” Nyugat 1917. március 1-i Arany-emlékszámában jelent meg. Manapság már az is pásztorgyalázásnak számít, ha a Blikk megírja, hogy Matyi atya gépén kisfiúk képeit találták. Babitsot egyenesen istenkáromlásért vonták felelősségre. Mintha a feljelentőknek meglenne Isten mobilszáma, meg csipogó a rózsafüzéren, ami jelzi, ha valami sérti az Istent, aki amúgy a végtelen szeretet [ez az első lecke hittanon], talán nem is véletlen, hogy nem maga küldött Babitsra tűzesőt, de még csak fejbe se dobta egy villámgörög kazettával. Ha már itt tartunk, talán előbb sértik Istent azok, akik egy földi léptékkel pitiáner kétharmadra kevélyen keresztet vetnek ország-világ előtt, mint az egyébként ciszterek nevelte, katolikus Babits odaszólogató versével.

Minden idők legjobb magyar folyóiratának, a Nyugatnak aktuális számát elkobozták „vallási vétség” miatt. (Egyébként a minden idők címéért azért rivalizál vele a méltatlanul keveset emlegetett Bányászati és kohászati lapok, melynek legutóbbi kiadásában közölték a Nagynyomású gumitömlők az olajipar szolgálatában című dolgozatot.) Minthogy a „vallás elleni vétség tényálladékát magában foglalja, ama versében, melyben azt mondja, hogy ha az Istenhez intézett ima és sírás hasztalan – mi, férfiak káromolni is tudunk még; cibáljuk, verjük a süket Istent szókkal – mint az égő házban horkoló gazda. A nyomtatványnak ez a tartalma a közbotrány okozására alkalmasnak mutatkozik.”

Már-már babitsi mondatok, ugyanakkor nem mondhatni, hogy a csemegebajszos Margalits vizsgálóbíró teljesen felfogta a verset, mintha itt egy kis zavar is lenne ragozásilag, hogy akkor ki is az égő házban a gazda, de mindegy, uccu neki, nyomjuk rá a pecsétet, gondolhatta. Lenyomjuk Babitsot, mint gangstarappert a Médiahatóság.

„Persze, a hatóság, azért hatóság, hogy ilyen ijedős időkben a füvek engedelem nélküli növését is lázadásnak nevezze”, írja a Népszava 1917. március 3-i számában A Nyugat-ot lefoglalták címmel, majd úgy folytatja, „ám a verset mi olvastuk: keserű, elgondolkozó poéma a háborús gonoszságok fölött és kutatja az Intézőt, aki így tud vigyázni cselédjeire”, ingerelve a csendbiztosokat.

Az elkobzás hírét Babits a Valéria-kávéházban, reggelizés közben olvasta az újságban, és menten a roppanós virsli mellé döfte a villát, úgy megijedt, hogy menthetetlenül besorozzák. Aznap volt jelenése a doktornál, ám a pörbe fogott pacifistáról a sorozó Üllői úti orvos is olvasott, úgyhogy Babitsot vizsgálat nélkül fölmentette a katonai szolgálat alól. Lehet azt hitte, hogy ő Grúz, az FTC jobb-bunkója. „Odaállok az orvos elé, rám se néz, mondja: >>Babits Mihály, alkalmatlan.<<”, emlékezett utóbb vissza a költő, aki még aznap kézhez kapta az idézést is a budapesti királyi büntető törvényszék vádtanácsától.

Babits Istenkáromlás címmel írta meg védőbeszédét, írása hagyatékban maradt, kérdéses, hogy mit mondott el ebből az 1917. március 6-i tárgyaláson, az ugyanis nem volt nyilvános. Mesteri az intro: „Istenkáromlással vádolnak – az ügyészség a Nyugat múlt számában Fortissimo címen megjelent versemet elkobozta: s bűnvádi eljárást indított ellenem, ezzel kompromittált a közönség előtt is, és megfosztott egyúttal a legjobb védelemtől – mert a legjobb védelem volna idenyomtatni az inkriminált verset: ez tisztává tenne egyszerűen minden intelligens ember szemében.” (Apró szépséghiba, hogy érvelését az értelemre alapozta, amivel Magyarországon visszafogott sikerek érhetők el. Az ellenpéldáért lásd dr. Schmitt Pál karrierjét.)

„Éppen a hívő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket?  vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így.” Majd sorra hozza a bibliai példázatokat, Jákobtól Jeremiáson át egészen a keresztfán égbe kiáltó kétségbeesett Krisztusig, majd a magyar és egyetemi példákat, többek között Kölcseyt, Vörösmartyt, Aranyt és Madáchot, hogy végül „középkorinak” bélyegezhesse az eljárást.

„Nem hiszem tehát, hogy káromlásban vétkes vagyok”, fejezi be, „legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: „Légyen átkozott az Isten!” – mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.”

Az ítélet szerint a Nyugatot Babits „közbotrány okozására alkalmas” verse nélkül újra kiadhatták, de a költő ellen újabb eljárást helyeztek kilátásba, akinek ezért egész márciusa és áprilisa az ügyvédével konzultálással (forrásaink szerint Magyar György még csak bojtár volt akkor), folyamodványokkal és egy esetleges újabb tárgyalásra felkészüléssel telt, közben persze újabb és újabb hírlapi támadások érték, mindehhez persze háttérnek azt vetítsük, hogy már három és fél éve vérfolyik az első világháború. Egyébként meg a betiltott úgy kezdett terjedni kéziratos papirosokon, mint puskával teleírt négyjegyű függvénytáblázat az érettségin, hogy Facebookon hódító Coelho-idézettel most ne rongáljuk a kontextust. Babits maga sem győzte másolni a Fortissimót, igaz, legalább addig se feketemisézett bakkecskékkel és kamaszfiúkkal a Reviczky utcai Marilyn Manson.

Érdemes idézni Babits „kereszténynemzeti” recepciójából. A még visszafogott Élet felfogásában „az efféle művészet olyan, mint a férges alma. Lehet formában tökéletes s a belseje teljesen élvezhetetlen, káros. S aztán a forma magában véve csak technika, művészetté a tartalma nemesíti.” „A szabadkőműves ateizmus természetesen védelmére kel a költőnek”, írja a Magyar Kultúra, „s egyben a népszerűséget biztosító mártiriumos koszorút kínálja feléje. Közben az egyik védő – az mellékes, hogy egy sokpénzű, enervált zsidó báró (ti. Hatvany Lajos – Cs. P. – P. P.) a Jób könyvé-ben véli megtalálni az igazolást Babits káromkodásaira.” „Babits Mihály ízetlenkedett, káromkodott (…) Hogy ezek után a kultuszkormány kilódítja-e most már végleg a reklámot is hajszoló tanférfiút az iskolából, nem tudjuk, de reméljük. Amíg – legalább papíron – keresztény Magyarország vagyunk, e remény táplálásához feljogosítva érezzük magunkat. A lejtőn a posvány irányában guruló poétához e helyen nincs több szavunk.” Ha esetleg valaki azt hitte volna, hogy a tisztalelkű kereszténynemzeti mesehősök csak tegnap foglalták el a Magyar Hírlapot meg a KDNP felső vezetését.

Azt meg nem győzzük hangsúlyozni, hogy az Isteni színjáték fordítójáról beszélünk, nem Éden Szandra melleiről.

Adyval ellentétben Babitsot végül nem ítélték büntetésre: ügyvédjének hosszas kijárására, és dr. Váry Albert sajtóügyész jóindulatának köszönhetően 1917 augusztusában a Fortissimo-ügyet elmarasztalás nélkül lezárták. Ugyan a Fortissimo továbbra is betiltva maradt: csak 1918 novemberében jelenhetett meg újra magyarul nyomtatásban. „S ezzel az ügy véget is ér. Én most teljesen az irodalomnak adom magam és otthagyom a tanárságot”, nyilatkozta Babits 1918 novemberében, immáron a Magyar Népköztársaságban.

Aki azt hiszi, hogy vége, az elhiszi, hogy sosincs diktatúra, ha Lenin vagy Sztálin smárolhat egyet kamaszkorában a popipar csúcsán vonagló Britney Spearsszel, hogy aztán az este Maya Gold orális bemutatójával érjen véget.

Feljelentik Dopemant, amiért szonettek helyett bazmegol a mogyorónyi agyával „vak dióként dióban zárva”, Vásárhelyi Mária felvilágosult abszolutista médiakatalin meg az Indexet, amiért ledominázza, meg „a hal Jónásnak fájt, és Jónás a halnak”, és így tovább, mindenki mindenkit, pedig eltelt száz év, de ugyanazokat a köröket biciklizzük a magyar futóhomokban. Talán feltűnhetne valakinek, hogy nem ez a legjobb edzésmódszer, mert egy kurva Tour de France-szakaszt se nyertünk még sose.

És közben kipereg alólunk egy ország. Ennek ellenére: „És mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér.” (Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött [Vallomás helyett hitvallás], 1925)

Hiszünk persze de mind kevésbé, mert akkor hirtelen föltűnik a köztévében a posztnáci időszakát túlélni igyekvő Bácsfi Diána, s a műsorvezető Borbás Mária, a cím pedig Négy szellem.

Ha Babits akkor istenkáromolt volna, akkor ma maga mászna fel érte, hogy szétrúgja a seggét, amiért nem csinál valamit.