Ausztria és lágerei; a populizmus térnyerése; Jörg Haider élete és munkássága, avagy a rettenetes Óz, aki elvarázsolta osztrákföldet és felemelte a szélsőjobboldalt, majd balesetben meghalt. Patrióta? Kriptonáci? Egy „amerikai” Bécsben?

Csunderlik Péter-Pető Péter

Ausztria politikai berendezkedése a második világháborút követően statikus és merev volt, akár a Gucci árpolitikája. Két törzs állt egymással szemben, akár Bankó Kálmán Aurél, a zalai Forrás kötöttpulcsis szerkesztőjének világnézeti sakktábláján („SZDSZ vagy Mucsa. Nincs harmadik út.”)

Az egyik lágerben a jobboldali Osztrák Néppárt, a másik kriogén-tartályban a Szociáldemokrata Párt támogatói. Átjárás a két tábor között annyi, mint az Opera és a Benkő feleséget keres szexvillája között. Akadt volna egy harmadik Partei is: de az egykori nagynémet-nacionalista bakancscsattogtató zöld sasok politikai képviselet nélkül kolbászoltak, kódorogtak a politikai erőtérben, ahogy hazánkban a Bon-Bon együttes rajongói, vagy másnapos fejében a zümzümök és Szent Mihály útján a tréfás falevelek.

A csellengők képviseletére aztán megalakult a Szabadság Párt (FPÖ), amely egy ideig politikai karanténban mozgott, hiszen szélsőjobbos nacionalistákkal nem divat randevúzni, ahogy budai ügyvédházaspár gyerekének sem a cigány bejárónővel. A gazdasági kérdésekben egyébként is szabadelvű FPÖ azonban pillanatra eltekintett önmagától és felhúzta a sliccet, mire a Szociáldemokrata Párt dicsőséges históriájának egyik karakteres mozzanataként azonnal koalíciós partnerévé emelte 1983-ban.

1986-ban pedig elkezdődött az a folyamat, amelynek eredményeképpen a Szabadság Párt 1999-ben a második helyre futott be a törvényhozási választásokon a szocdemek mögött, a Néppárt előtt.  Jörg Haider vezetésével a szervezet alig tizenhárom év alatt 5 százalékról 26,9 százalékra dagadt. A két nagypárt tehetetlen volt a hízás ellen; talán Norbert Schobert Update fitness kickboxa segíthetett volna.

Mint hidegburkoló a Csillag Születik döntőjében

Miből a sok kalória? Tocsogós, zsírral locsolt populizmusból. A populista, a nép fia, a politikusba oltott Utasi Árpi jelenik meg a médiatérben. Ő a populus képviselője, aki a nép védelmében harcol az elit ellen, a demokráciáért. Racionalizmus nem sok a populista válaszaiban, de az emóciókat üldözi veszettül, akár Juszt László az orosz bérgyilkost. Szimplifikált, irracionális üzenetek, s ömlenek a voksok, a magasan kvalifikált SMS-ek, miképp süket hidegburkolóra a Csillag születik döntőjében.

A populista politikájának paradoxona néhány közírónak, publicistának tűnik csak fel, s miközben a szeletnyi értelmiség elcsukló hangon, Bakos idegen szavak szótárával az asztal alatt elmélkedik a veszélyről (melyben az onanizálást még úgy dekódolták, hogy „önfertőzés”), az ellenfél győz. Logikája világos, egyszerű, hiszen a médiatér nem túl bonyolult komplexum. Ellenkező esetben Ördög Nórát annyian ismernék, mint Vaszary Kolost.

Először is problémáért kell kiáltani (cigánybűnőzés), aztán választ kínálni (Magyarország a magyaroké – Minden másra ott a Eurocard Mastercard), egyben megoldást is adni (Gárda és szociális kártya). Egyszerű ez, mint Agatha Christienek randomgenerált krimit írni. Aztán olyan finomságok, mint az antietatista kirohanások a szociális juttatások kiterjesztésének ígéretével egy időben, ami maga az önfarkába harapó koponyatörés. A maszlagot pedig zabálja a nép, mert megérteni nem akarja. Ha a maradék agysejttömegből néhányat erre löknénk, akkor például felvetődne, hogy tetszene-e nemzetünknek, ha az erdélyi magyarok a nyakukba kapnának egy húszszázalékos „Románia a románoké!” vasgárdista pártot. Gondolkodj, Grisa! – mondta volt az öreg alkoholista a sarki krimóban minden reggel. Aztán halálra itta magát.

A modernizációnak lesznek vesztesei

Persze, ahhoz, hogy mindez működjön, a polgároknak már eléggé gyűlölniük kell a megszokott pártokat. Európában majdnem mindenhol megy ez, mert korrupció, hazudozás, lopás, Hunvald György, meg Szijjártó-robot.

Haider és pártja gyűjtötte a tömegekben érkező protestvoksokat. Sőt, az FPÖ a szocdemek hagyományos bázisát, a munkásságot egyszerűen kihúzta a baloldali szervezet alól, mintha az egész csak egy elvetélt Jenga-játszma fináléja lenne. Az FPÖ fölénye a szakképzetlen fizikai dolgozók között megkérdőjelezhetetlen volt, akár Szolzsenyicin helye az antikommunista irodalom panteonjában. Merthogy: a munkások a modernizáció örök vesztesei. („A modernizációnak lesznek vesztesei.”) Alacsony az iskolázottságuk és a fizetésük, köreikben folyton nő a munkanélküliség, a gyerekeik pedig nem járhatnak egyetemre. Ha Guevara hallaná, menten géppisztolyt ragadna, aztán bevonulna a Kamaraerdőbe durrogtatni.

Nemcsak a melósokat hozta Haider, hanem a vidéki agrárszavazókat, a pángermán eszme követőit, a „hegylakókat”; alkalmanként más és más csoportokat. Felismerte: nem választói tömbökről szól már a mese, hanem dinamikusan változó csoportokról. Külön-külön nyerte meg őket. Azért tudott reagálni ezekre a változásokra, mert nem kötötte gúzsba kezét a pártok hagyományos szervezeti kerete.

Österreich, erwache!

A neopopulista pártok élén a megkérdőjelezhetetlen leader áll, a párt mögötte laza szervezettségű. Haider elnöksége például csak hat-nyolc hetente ülésezett, volt, hogy a párt tagjai csak a médiumokból értesültek a párt álláspontjáról.

Az osztrák politikus a rekrutációt személyes hatáskörébe vonta, pedig soha nem volt török basa. „Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet.” És kiválasztottjait pillanatok alatt ismertté tette a kereskedelmi média segítségével. Pártjában feltűntek olimpiai bajnokok, celebek. Az országos lista második helyén például Patrick Ortlieb ötkarikás aranyérmes síelő trónolt 1999-ben.

Haider ráadásul halhatatlannak tetszett. Az 1999-es sikert követő kormányzati szerep nyomán kiderült, hogy a politikai racionális világában a populista pártok tehetetlenek, mint a tükörpontyok a szenteste reggelén. Ennek nyomán a párt több súlyos vereséget szenvedett a tartományi választásokon, a 2004-es EP-választásokon elszenvedett kudarc pedig a véget jelentette. Heinz-Christian Strache, az FPÖ bécsi első embere bejelentette: indul a szervezet elnöki posztjáért, a Haider-csoport érezte, hogy nincs esély a győzelemre, ezért Haider és legközelebbi harcostársai kiléptek a pártból, majd megalakították a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) nevű szervezetet. Az FPÖ karintiai tagjai testületileg csatlakoztak a szervezethez. Csak erősítette a párt regionális jellegét, hogy a 2008-as választásokon a BZÖ a voksok 40 százalékát gyűjtötte be Karintiában; így simán bekerült a Parlamentbe. Mintha csak Rambo lépne szolgálatba a tarnaörsi rendőrőrsön.

Hogy egyébként Haider idején milyen volt a Szabadság Párt? 1. populista, mert a nép élén harcolt az elittel szemben; 2. szélsőjobboldali, mert a nemzeti nyelv és kultúra nevében küzdött a bevándorlók, az idegenek, az európai föderáció ellen; 3. egy olyan Lager képviseletében lépett színpadra, amely a pángermán eszme követőit tömöríti, szociológiailag pedig nem áll messze a nemzetiszocialista hagyományoktól. Szimpatikus tartalom annyi, mint vigyorgó Orbán Józsi a Kurucinfó karácsonyi üdvözlőlapján.

Egy Udo Brinkmann

Kétségtelen, hogy Jörg Haider különös tehetséggel megáldott politikus volt, akinek újkori sikereit elősegítette a választópolgárok kiábrándultsága, a demokrácia bizalmi válsága, továbbá, hogy felismerte: Karintiából indulva a csúcsra érhet. Az Alpok különös politikai jellemzőkkel bír: a hegylakók zárt közössége, a centrummal szembeni kiábrándultság, a protestattitűd; a sor folytatható. Ideális starthely, ahogy Czene Attilának az egyes pálya orrcsipesszel.

A zseniális jogász kivételes rétori adottságokkal bírt, kiváló debattőr volt. Sármos, sportos, képernyőképes, csillapíthatatlan exhibicionizmussal megáldva. Továbbá emelkedett érzék a médiatér privatizáláshoz: amikor kellett, akkor a bulikat járta, fiatalok ezreivel találkozott. Vonzó volt, mint a budai VIP-partik a plázacicák kondáinak. Haider volt az első „amerikai” politikus Ausztriában. Egy Udo Brinkmann.

A politikus tevékenységének középpontjában a médiatér megszerzése állt. Több alkalommal pozitív kontextusban említette a Harmadik Birodalmat, például annak foglalkoztatáspolitikáját. Nyilván arra gondolt, hogy „a munka szabaddá tesz.”

Mégis: semmit nem mondott véletlenül. Több mint egymillió osztrák szolgált a Wermacht kötelékében, Hitler Ausztriában született, az osztrákok részesei a történelem leggennyesebb fejezetének. Haider a lelkiismereti kérdésre a legegyszerűbb megoldást kínálta: megvédte a „apáink generációját.” Miért? Sok-sok ikszért.

Egy interjúban kendőzetlenül mesélt a politikus: soha nem lazul majd radikális retorikája, mert akkor elveszik népszerűsége a médiatérben és lekerül a zabpelyhesdobozokról. Neki szenzációt kell kreálnia, hogy napról napra főműsoridőben bukkanhasson fel. A náci kiszólásokkal a hírérték garantált.

Nem elég az ember, Haider issue-t, azaz témát is kínált. Például a bevándorlókérdést. Ausztria hagyományosan befogadó ország volt, 1994-ben már a lakosság 9 százalékát alkották a bevándorlók. Bár a mindennapokban ritkák az atrocitások, Haiderék a médiatérben háborút rajzoltak: mi és ők. Osztrákok és idegenek.

Mint Bruce Willis az Armageddon végén

A modernizáció vesztesei, a munkanélküliek, a nyelveket nem beszélők számára az idegen lett az ellenség. És mindenki idegen lehet, aki kicsit is másfajta, csak fogni kell a zsírkrétát. Haider meg adta a kifestőfüzetet. Ellenséget konstruált, megoldást kínált és védelmet. Százezrek követték. Magyar párhuzam meg már ott áll az ablakban a december 6. óta ott felejtett bocimikulással.

De Jörg Haider tavaly októberben autóbalesetben életét vesztette. Az ötvennyolc éves korában elhunyt, Karintiában közimádatnak örvendő politikusról utódja a tartomány élén, Gerhard Dörfler a következőket mondta: "a nap zuhant le az égről Karintia felett." (Keressük a párhuzamot, keressük. Hümm. Igen, talán amikor Bruce Willis felrobbant az Armageddon végén.)

Amikor generációjának legnagyszerűbb politikusa életét vesztette, kortársainak és politikai ellenfeleinek sora enyhült meg, és mondott felfoghatatlanul szépeket róla. Halottról jót vagy semmit. Kitalálta ezt valamelyik adócsaló és úgy maradtunk. Pedig…

Haider érdemei vitathatatlanok: újra bebizonyította, hogy lehet nyugat felé is keletre hajózni. Ausztriában a szélsőjobboldal teret nyert, az EU-szkepticizmus divattá lett, idegenellenes, olykor rasszista elemeket sem nélkülöző retorikája menő lett, a közbeszéd végletesen jobbra tolódott.

Politikai bűnei megbocsáthatatlanok, még ha a halál mindent az ellenkezőjére fordít is.

Még jó, hogy Hófehérke túlélte a mesét, mert ma talán egy riherongy kurva lenne, aki droggal áztatott orgiákon hentergett Berlusconival, miközben vodkát locsolt Kuka meg Szundi mellbimbójára.

És nyalogatta azokat.