1968, a mágikus esztendő: diákok tüntetnek a szabadságért, a békéért, elfoglalnak tornatermet, nyelvi labort. Amikor a hallgatók fölforgatnák a társadalmat, egyébként meg felragyog az újbaloldal csillaga.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Ma már csak a fővárosi albérlet galériája alatt, vagy fél liter házi pálesz benyakalása után, a foltos kanapén hevedezve vizionál olyasmit az idealista fiatal, ami 1968-ban történt. Mert innen nézve az az esztendő olyasféle romantikát hordoz, mint az izzadó tenyérrel, össze-vissza tekert nyelvvel előadott első csók egy linzerrel megvert teadélutánon. Ezúttal csupán puzzle-darabokat villantunk arról, milyen, amikor a fiatalság arra ébred, a bioszdogákon és az esti részegségeken túl is van élet.

A kalandos karriert befutott egykori diákvezér, a ma már elég gyűrött Daniel Cohn-Bendit összefoglalta a lényeget egyetlen mondatban: „Az összes olyan társadalom ellen vagyunk, ahol az emberek passzívak.” És akkor még nem ismerhette Hoffmann Rózsa asszony ajakbiggyesztő munkásságát. Pedig 1968 éppen az aktuális oktatási tótumfaktum miatt lehetne parabola a szunnyadó magyar egyetemi diákságnak: „Fütyülj a csőbe, forgasd a tárt, csináljunk egy kis Amerikát!”

Sulibuli

Intróként VI. Pál pápa a „béke napjának” nevezte ki 1968. január 1-ét, az idén Benedek mondjuk kinevezhette volna az első napot a „köpjünk együtt a klímakatasztrófára” vagy a magyar föld ötven órájának. Akkor sem volt azért minden fenékig puncilekvár, amennyiben Vietnamban, egy kevéssé igazolható háborúban úgy lombhullottak a fiatal amerikaiak, mint a Chemotoxtól megszédült szúnyogok a balatoni nyaraló teraszán a Child In Time vagy az All Along the Watchtower ütemére.

Persze, ezúttal nem a helikopterbizniszre tercelő amerikai külpolitika a téma, hanem az egyetemi diákság öntudatra ébredése a centrumban. Abban az esztendőben ugyanis a tüntetések a campuszokon gyakoriak voltak, mint a Közgépnél a kormányzati megrendelés. Ráadásul nemcsak a nagyok, de még a közép- és az általános iskolások is demonstráltak. Manapság legfeljebb elcsalják a szorzótáblát, de leginkább csak a mobiljukon buzergálnak. Bezzeg akkoriban: a brooklyni 258-as számú junior High Schoolban nyolcadikosok százai egyenesítették ki körzőiket. Osztálytermeket foglaltak el, tűzjelzőket izzítottak. Miért? Jobb minőségű étkezést és több táncrendezvényt követeltek. Talán ha eltöltöttek volna egy napot valamelyik miskolci suliban, akkor két kanál krumplileves, grízes tészta meg nyolcig engedélyezett sulidiszkó után újraértékelik lehetőségeiket.

A Columbia Egyetem háborúellenes mozgalma egynapos bojkottra szólította fel a diákokat; 3500-an nem tanultak aznap. A Wisconsini Egyetemen a demonstrálók négyszáz fehér keresztet állítottak fel a vezetőségi épület közelében, mert a legtöbb végzős hallgató úgyis katonai temetőben végzi hamarosan. Heroikus történet ez, mint Medgyessy Péter csatája az útelágazással. Rómában a „nem megfelelő felszereltség miatt” tiltakoztak a hallgatók; a demonstrációnak rendőrség vetett véget. Az összecsapások első napján megsebesült vagy kétszáz diák. A háborút sem viselte többé a diákság. A japánok érthetően nehezen tolerálták a vérontást, miután a civilizáció dicsőségére Hirosima és Nagaszaki alig két évtizeddel korábban kapott a nyakába egy-egy atombombát, ki ne tudná, aki látta Ridley Scott Fekete esőjét.

A britek az erőszakon túl, az ösztöndíjrendszerrel sem voltak kibékülve, ahogy az egyetemi autonómia kérdése izgatta a diákságot, mint merev zongoratanárnőt titkon a Popó magazin. Angliában akadtak sztorik derekasak: Denis Healey védelmi miniszter beszédet tartott Cambridge-ben, de a diákok elszabadult Puzsér Róbertként törték át a rendőrkordont, aztán igyekeztek felborítani a politikus autóját. A legviccesebb kétségkívül Gordon Walker oktatási miniszter esete: a politikust egyszerűen be akarták dobni egy halastóba. Milyen furcsa lenne Hoffmann Rózsa, amint a palotási tóban birkózik néhány chilis pellettől megvadult tükörponttyal.

A vasfüggönyön innen sem tétlenkedtek a fiatalok. Hallgatók százai vonultak a rektori épület elé: „Ha nem vagyunk szabadok, nem tanulunk!” Több száz munkásőr érkezett rendet vágni, össze is verték a tanulókat. A következő napon 20 000 diák vonult fel Varsóban. Már a fiatal kommunistáknak is elegük lett. A botozottak között volt három miniszteri csemete is. A részvevők egy életre megtanulták: a rendszer brutális, mint az NBA menetrendje. Vagy ezer diákot ültettek le, a diákmozgalom így jó időre megbénult.

A nyugatnémet nácitlanítás is nemes ügynek tetszik Heinrich Lübke köztársasági elnökről olyan tények kerültek napvilágra, amelyek szerint egykor segédkezett a koncentrációs táborok építésében. A bonni egyetemen két hallgató betört a rektori hivatalba, majd a dísztáblára felvésték az államfő eposzivá vedlett jelzőjét: „Konclágerépítő”. A duót kicsapták, mire húsz egyetemi oktató is aláírta a petíciót, amely reklamálta, hogy a köztársasági elnök beszéljen múltjáról. A cinikus államfő egyszerűen kezelte a kérdést: „Nem emlékezhetem minden papírra, amit aláírtam”. Persze, nyolcvan százalék törzsanyag, húsz százalék saját következtetés. Tíz hónapba tellett, míg lemondott végre.

Mindenesetre a nyugatnémet diákvezérek akkor már hatezer harcos diákot tudhattak maguk mögött, akiket szinte bármikor mobilizálni tudta. Nemcsak a náci hagyaték eltakarítására, hanem bizonyos külpolitikai kérdések ürügyén is. Mozdultak bármi ellen, ami igazságtalannak tetszett. Hozzá kell tenni, ezzel a romantikus erőszakkal megágyaztak a hetvenes évek jóléti terrorista-kultuszának, amikor unatkozó felsőközéposztálybeli fiatalok barkóban, trapéznadrágban és Adidas Overathban rontottak neki a fasizmusként azonosított tőkés világ szimbolikus intézményeinek és intézményesített embereinek, és a történet vége az lett, hogy a nyugatnémet Széles Gábort, Hanns-Martin Schleyert egy zöld Audi 100-as csomagtartójában találták meg a német-belga határon, a hobbilázongókból lett professzionalizálódott terroristák pedig lelövettek.

Agylövés

Semjén Zsolt padre lázálma is valósággá lett: a teológus-hallgatók is demonstráltak, mert véleményük szerint nem elfogadható az a gyakorlat, amely szerint a tanulók csak végighallgatják a prédikációkat, de nem vitatkozhatnak róluk. Nincsenek kérdések és nincs párbeszéd. A kinyilatkoztatás kevés volt nekik, még ha Harrach Péternek az is a kezdet meg a vég. A tüntetők egyenesen azt követelték, az egyház váljon vitacsoporttá, mire annyi az esélye, mint panelprolinak az ausztrál nyaralásra. Egyébként a németeknél az egyik leghangosabb felszólaló Rudi Dutschke volt, aki nem sokkal később a kontinens első számú diákvezérei közé nőtte magát.

Egyebek mellett később hatalmas béketüntetést szervezet, Bush nem volt ott, mielőtt bárkinek szorítani kezdene a mellkasa. Rudi a gyermekét a forradalmár nyomán Hósea Chenek nevezte el. Ezrek és tízezrek követték, mint Tom Cruise-t a szcientológia ösvényén. Aztán áprilisban, nem sokkal Luther King halála után, egy fiatal munkanélküli férfi három golyót repített Dutschkéba. Mellen, arcon, agyon találták. Túlélte.

A merénylet után tüntetők özönlöttek az utcára, vízágyúkkal zavarták szanaszét őket. Két ember meghalt a zavargások során. Dutschke „szocialista forradalomért” kiáltott. Összesen 230 diákot tartóztattak le, köztük Peter Brandtot, a későbbi kancellár Willy fiát. Peter egyik tanára figyelmeztette is a fatert: „Még fél év, és a fia kommunista lesz”. Brandt könnyedén felelt: „Aki húszévesen nem kommunista, később nem lesz jó szociáldemokrata.” Nem is értjük meg soha azokat, akik pillanatig sem hittek az egyenlőség nemes eszméjében. Talán más volt a panoráma az erkélyükről, mint néhányunknak.

Az egyetemi fellépések többnyire akkor erősödött meg igazán, amikor a kormányok és az egyetemi vezetők rendpárti kórusai több szólamban rázendítettek. A legjellemzőbb eset a Columbia Egyetemé, ahol Grayson Kirk rektor tevékenysége nagyszerű példája az erővé vedlett sznobizmusnak. A potentát egyszerűen minden egyetemi megmozdulást betiltott. Erre tüntetés jött válaszul, a hallgatók mentek volna a könyvtárba. Persze, bezárták. A vége az lett, hogy Mark Rudd vezérletével épületeket foglaltak el. Úgy radikalizálódtak, mint testnevelő tanárok a szakmunkásképzőkben.

Nem szabad kihagyni a sorból Párizst sem, ahol néhány ezer diák kissé megrajzolta a peckes bajszú ellenállóból élkirállyá bábozódott De Gaulle tábornokot. Ahogy a gólyatáborok többsége, úgy a balhé is, legalábbis részben, szexszel kezdődött. A tizenegyezer hallgatót befogadó Nanterre Egyetemen koedukált kollégiumokat követeltek, megannyi más konbenditizmus mellett. Ki ne értené ezt? Azért néhányunk agyában olykor felvillan egy derekas orgia ötlete, női fölénnyel, orgazmusrengeteggel, meg fél hordó tokaji aszúval, még akkor is, ha most pattanásos, szűz monitorfetisisztaként azonosítanak minket.

A homogénia megszüntetéséért indított akciót Daniel Cohn-Bendit vezette. Tobzódunk a legendákban, ahogy az RTL Klub ütődött műsorvezetőkben. Egyébként egyszerűen úgy gondolták, csak akkor változhat meg az egyetem, ha a társadalom is átalakul. Mindenestül, alaptól felépítményig. „Vörös Danny” állt élére a megmozdulásnak, amelyben volt minden, mint a pipiropógósban, maoistától az anarchistáig, és ma már meglehetősen röhejesnek tetszik, hogy a párizsi trapéznadrágos fiatalok Ho-Si-Minh népi Vietnamjával dobálóztak demokratikus alternatívaként a francia rendszerrel szemben.

Hallgatni szégyen

1968 az újbaloldal annus mirabilisa. Társadalmi kérdések álltak az érdeklődés centrumában: feminizmus, béke, antifasizmus; a sor folytatható. A beatíró LSD-próféta William Burrougsh úgy konkludált: „Az ifjúság forradalma világméretű jelenség, amilyet még soha nem látott a történelem. Nem hiszem, hogy megnyugszanak és hirdetési igazgatóként dolgoznak majd 30 évesen, ahogy azt az establishment szeretné velük elhitetni. A fiatalok milliói szerte a világon megelégelték a sekélyes és értéktelen tekintélyt, a maszlagra alapozott hatalmat.” Menten elérzékenyülünk, mint Havas Henrik, amikor önmagáról hall, noha tudjuk, a legtöbb hippiből a divat múltával yuppie lett. Egyébként Jevgenyij Jevtusenko meg csak annyit mondott: „Van, hogy a hallgatás szégyen”.

Ebben a mondatban pedig ott áll a magyar diákság és felsőoktatás tragédiája. Mert csöndben van a HÖOK, amikor cigányokra lövöldöznek kopasz militaristák, mint ha csak búcsúban tüzelnének a kétpálcás plüsskrokodilra. Kuss van mindig, amikor nőket, cigányokat, négereket, elesetteket aláznak.

Ellenben fáklyával megy tüntetni a tömeg, amikor a tandíj a tét. Sikerült is 2008-ban torkán metszeni a reformot a szociális népszavazással. Most kaptak helyette 100 jogászt. Jó deal volt. Ennek örömére most nehezen vették rá magukat a tüntetésre.

Nyilván akad jobb dolguk: dönteni kell például a sportszerbeszerzésekre kiírt pályázat győzteseiről. Persze most úgyis az a fontos: lehet a lóvéból futball-labdákat venni.

Aztán irány a felcsúti akadémia.

Erről az országról, ma úgyis ott lehet a legtöbbet megtanulni.