„Az irodalmi alvilág bújt elő ebben a könyvben, leplezetlenül és arcátlanul” – írta Horváth Béla úgynevezett katolikus költő Faludyról, Radnótiról, Vasról, miközben alighanem attól függően mondta apját táborszernagynak vagy angyalföldi proletárnak az Első Magyar Csavargyárból, hogy éppen milyen társaságban tetszelgett. Amúgy Horváth József Attila halála után vezető költője volt a Szép Szónak, ami annyira minőségi váltás, mintha Bácsi Sanyira cserélnénk Maradonát.

Csunderlik Péter-Pető Péter

A Tel-Aviv Times megírta rólunk a Faludy-poszt után, hogy a legjobb filomszemiták vagyunk Feuchtwanger óta, de az elsőgenerációs katolikus Vigiliáról nem emlékeznének meg ugyanabban a rovatban. Ezt onnan tudjuk, hogy a Kossuth tér átalakítóihoz hasonlóan mi is lapozunk vissza az 1944 előtti évfolyamokban, és olvasgatunk.

Hogy mást ne mondjunk, a Vigilia 1942-es januári számában Krisztus második törvénye helyett (Máté 22/37-40 a nem emeltdíjas telefonszám) a második zsidótörvény szellemében nyomta fel a „katolikus költő” eposzi jelzővel ellátott Horváth Béla a nála pár fokkal tehetségesebb Radnótit, Faludyt, Vas Istvánt meg más zsidókat. Bizony. Pedig ez még tényleg 1944 előtt volt, amikor még volt nemzeti önrendelkezés meg minden, játék és mese volt a törpök élete, még Zsákos Frodó is mosolyogva morzsolta a babzsákot a Megyében.

Annyiféleképpen lehet jó, vagy legalábbis ártalmatlan katolikus az ember. Előfizethet az Új emberre, elzarándokolhat a Medzsugorje-i Szűzanyához, megnézheti hetente a Napfivér, Holdnővért a puritán Kommandó helyett, sőt, etethet kenyérbéllel kacsákat és hattyúkat a Városligetben, vagy éppen csöveskukoricával hajléktalanokat („Mindenki a pokollal táplálkozik, az is, aki a menny felé növekszik.” – írta Weöres Sándor a szalontüdőről A teljesség felében). De Horváth úgy érezte, a feljelentés nemesíti igaz katolikussá.

Ahogyan már Szerb Antalnál jeleztük, a feljelentés úgy lett népszokásunk a huszadik században, mint korábban a busójárás. Feljelenteni, aztán a feljelentett köpönyegére sorsot vetni.

Ruháimon megosztoztak és köpenyemre sorsot vetettek

Horváth Béla „katolikus költő” legalább annyival elegánsabb volt a busóknál, hogy nem álarcban tolta, nem húzott a fejére kámzsát, még csak nem is nicknéven kommentelgetett, hanem őszintén volt aljas, amikor a Mai magyar költők, avagy az irodalom alvilága című recenziójában, a Vigilia Látszat és valóság rovatában büszkén feldobta a magyar irodalom bűnözőit.

Mármint Radnótit, Vas Istvánt és Faludyt. Weöres Sándor csak azért nem került be a társaságba, mert vasi gyerek volt, nem belvárosi zsidó, noha kétségkívül gyanús lehetett, ahogy óbégatás helyett rendre magában besörözve szöszölt. Nem hiába mázolták össze tavaly szombathelyi szobrát rózsaszín festékkel, ugye.

Ekkora barmokat, mint akik Magyarországon vannak, édes Istenünk. (És megesküszünk, hogy ez nem blaszfémia.)

Nem túl merész kijelentés, ha azt mondjuk, Radnótinak, Vas Istvánnak és Faludynak a zakója könyökfoltjába több tehetség és líra szorult, mint a pepita mellényű, bazsarózsás Horváth Bélába, aki „katolikus költőségét” mintegy személyi igazolványba ütött foglalkozásként hangoztatta haboskávézva a Gizella téren. Noha a csehszlovakista Gogolák Lajos szerint annyi köze volt a katolicizmushoz, hogy Horváth „nagyapja püspöki inasként szolgált Szentkirályszabadján” – idézi Ungvári Tamás a Beatles Bibliánál kevésbé szórakoztató Horváth Béla-írásában.

Persze attól függ, honnan nézzük ezt a szórakoztatást.

Vigyázz, Zebedeus, él az Isten, látja, hogy becsapod a napszámosaidat

Horváth maga attól függően mondta apját táborszernagynak vagy angyalföldi proletárnak az Első Magyar Csavargyárból, hogy éppen milyen társaságban tetszelgett és kit akart felszedni.

Nyugatnémet sztárfutballistáknál is több pénze ment el VV Veronikákra a Romkertben, tehát nem volt teljesen menthetetlen. Nagyjából az egész figura olyan volt, mintha a Kaliforgia David Duchovnyját klónoztuk volna egy Szabolcska Mihályba oltott Mr. Bustával. József Attila halála után vezető költője volt az 1939-ben betiltott Szép Szónak, ami annyira minőségi váltás, mintha Bácsi Sanyira cserélnénk Maradonát. Bácsihoz hasonlóan Horváth is ült börtönben, de nem kábítószer-kereskedelemért, hanem 1938-ban az Utolsó jelenések című kötetéért. Nem könnyű eldönteni, hogy melyik a rosszabb, ám az biztos: a tudatmódosító Eb-n egyik se botladozna a csoportmeccseken, mint a hollandok.

A Szép szavas idők után Horváth költő nem sokkal később már keményen benyomta Erdélyi Józseffel, Kodolányi Jánossal és Sértő Kálmánnal együtt a fajvédő-bugattifasiszta SPM-fokozatot. Az 1940-es évekbe hajtűkanyarodva hozta azt a produkciót, amit mi napjainkban leginkább háromperhármas dinamitrockerből bocskaiban himnuszt bömbölő népnemzeti dalnokoktól láttunk, hogy aztán Horváth 1945 után is majd ötévente újabb fordulatot vegyen, a Bajorországba futástól és a Szabad Európa-szerkesztőségtől a hazatérésig, és a Gizella téri újabb, immár a nyugatot kedélyesen fasisztaimperialistázó pirosmellényes, szegfűs haboskávézásokig.

Egy dél-amerikai irodalomtörténészek, pszichológusok, és szappanoperasztárok alkotta kutatócsoport arra jutott: bipoláris személyiségzavarral küzdő skizofrén lehetett, de legalább borderline-os.

Egyébként azért vannak szerkesztők, még a katolikus folyóiratoknál is, hogy ilyenek ne publikálhassanak, ha elgurul a gyógyszer, inkább hazaküldjék őket pihenni, esetleg le a presszóba kigombolt blúzú pincérnőket csöcsörészni.

Nem félsz, hogy Isten megbénítja a kezed, ha felemeled azt a követ?

Horváth Béla nem az irodalmi életben követelt először féregirtást, pedig nézegethette volna az Ázsiai lányok blogot is. Mielőtt felnyomta volna Radnótiékat, az 1935-ben alapított, egyházi, társadalmi és kulturális kérdésekkel egyaránt foglalkozó Vigiliában már írt A budapesti filmalvilág címmel a filmvilág galádságairól is, pedig akkor még nem is forgatta le Kovi a Toldi-trilógia népnemzeti pornóváltozatát az ismeretlen gárdistával, hogy megmutassa, melyik út megyen Budára.

„Azok a rémületes dolgok, amelyek akkortájt dulakodtak a magyar filmgyártás körül, manapság nagyrészt megszűntek.” És nem is kellett hozzá, hogy szétcsapjon Andy Vajna, csak egy-két visszaszorító zsidótörvény az új egyensúly jegyében, tehetjük hozzá. „De hát ebben gubát cseréltünk”, írja Horváth, „mert ez a népség, az irodalom és a szórakoztató ipar alvilága – mint akkor mondottam – irthatatlan”, akár a csótányok, a műesés vagy a magyar nóta. „Ezek megbújnak, aztán ismét előjönnek s noha „természetesen nem tudnak alkotni semmi maradandót, ez a cselekvő butaság, az alantas világnak ez a lankadatlan tevékenysége szétbomlaszt minden nemesb törekvést.” Ez a refrén azóta vezeti a slágerlistát a Hazafi Rádiónál, és nincs az a Whitney Houston vagy Majka, aki lelökje onnan.

Nem tudnak alkotni, cselekvő butaság, bomlasztás. Nézzük, kiknek a skilljei ezek: Horváth Béla nem a Viva TV V-nyakú, föltupírozott műsorvezetőit hívja tetemre, hanem Radnótit, Faludyt, Vas Istvánt és másokat.

Megint előbújtak ezek, egyre-másra szerkesztik az antológiákat

Ciripel Horváth kezében a Zsidó Geiger-Müller, ahogy közelít az 1941-es Mai magyar költők, a fiatal magyar költőnemzedék negyven lírikusának versei című, az első világháború óta fellépett költőket bemutató kötethez, amely amúgy Dsida Psalmus Hungaricusával kezdődik, nem Geszti Péter Pálinka Sunrise-zával, csakhogy elhelyezzük az inkriminált antológiát. Ebben egyébként Horváth Béla is szerepelt öt verssel, úgyhogy a versgyűjtemény megtámadását újabb bizonyítékként dobhatjuk bele a „skizofréniára” felcímkézett nejlontasakba, hogy majd megküldjük a fiúknak a laborba. A kötetet Vas István fölfedezője, Vajthó László egyetemi magántanár szerkesztette, a költők közül pedig Radnóti segített neki a legtöbbet, így végül legalább annyira lett Radnótié, mint Vajthóé.

„Irodalmunknak is van egy nyüzsgölődő csapatja”, kezdi a Mai magyar költők recenzeálását Horváth Béla, „mely hajdan nagyon is sokat zajongott, de zajongásukból semmi jó nem jöhetett. Ezeknek mestere Erich Kästner és Bertchold Brecht volt, két sötét és szánalmas alak, akik német nyelven írtak ugyan, de egyiküknek sem volt semmi köze a német irodalomhoz.” Két sötét és szánalmas alak, írja a Brecht keresztnevét elütő ütődött Horváth, aki úgy beszél Kästneről és Brechtről, mintha csak Carlo és Fittikém, az Így tévéztek ti viasatos házigazdái lennének. Amúgy Horváth ítélete minden tekintetben megfelel a korabeli germán standardnak, hiszen a németországi kritikus kollégák valóban az ő könyveiket szerették a legjobban égetni a legtöbb hőt adó Thomas Mann munkái mellett.

„Itt van az egész csapat, Radnóti Miklós, Rónai Mihály András, Vas István, Faludy György, Fenyő László és valamennyi”, „ezeknek még csak szenvelegni sincs joguk, hogy költők”, hiába dicsérik egymást „nyúlékony klapanciáikkal”. Bizony, nyúlékonnyal, akár Hitler kedvence, a karamella, és amit Horváth szintén szeretett nyammogni a Gerbeaud-ban, míg a megtámadott zsidó írók hamarosan már munkaszolgálaton update-eltek, és nem Rubint Réka tartotta a reggeli tornát.

De nyugalom, ez nem az a film, ahol a trailerben ellőnek minden poént, mert Horváth Béla tovább folytatja. Még megyünk tovább, de innen mi már GPS-szel zakatolunk, mert másként nem találunk vissza.

Ez a forgolódó tábor semmit sem alkotott, csak rágcsálta a nagy műveket

„Ez a forgolódó tábor semmit sem alkotott, csak rágcsálta a nagy műveket. Vas István és Faludy György irodalmi botránya ismeretes a szakértő bírálat leleplezéséből.”

No, csakhogy gyorsan ellenpontozzuk a Vas Istvánról írtakat: Moliére, Shakespeare és Schiller magyar hangjáról beszélünk, akinek ugyan nem adatott meg a Mai magyar költőkben szintén szereplő Weöres Sándoréhoz hasonló ihletett zseniség („Kétségessé tette költői létemet”, írta Vas, miután először találkozott Weöressel), de elképesztő szorgalmával és jó ízléssel pótolta, amit lehetett. Így végül az antiktól az avantgárdig minden ritmust és mondatot vágó, Aranyt és Kassákot ötvöző Vas István előbb az 1938-as Menekülő múzsával jelentékeny költő, majd az ötvenes-hatvanas évek legjobb műfordítója lett az egykori számviteli-könyvelőből, aki „gondos formatökélybe menekült a rémület elől”, hogy Hegedűs Gézát idézzük. Ezzel egyúttal szétrúgta a kedvenc sztereotípiáink egyikét az egymással szemben, szanaszét Old Spice-ozva üldögélő, harminc körüli excelzsenikről, akik tonnányi lét keresnek az unalmasságukkal.

Míg Vas a formatökélybe, Faludy az irodalmi szerepjátékba menekült (mielőtt 1938 végén Franciaországba emigrált volna), s  a Villon nicknév alatt sok mindent elmondhatott, amit a harmincas évek végének Magyarországán a saját nevén már nem. Faludy Villonja a huszadik század legnagyobb magyar költészeti közönségsikere volt, mulatókban énekelték, ezt már megírtuk, és azt is, mekkora irodalmi hörgeményt  keltett, hogy Faludy a pesti argóval fordította szabadon a francia zsiványköltőt, olyan szavakkal, mint a „segg”, a „kurva”, a „pofa” és a „zsaru”.

„De ez a botrány”, mármint Faludyék botránya „se riasztotta vissza ezeket a fiatalembereket”. „Belekapnak ezek mindenbe, Apollinaire-be, Blake-be, mindenbe, és földúlják a művek remek rendjét.” Itt Horváth mindenekelőtt nyilván a Radnóti és Vas István fordította 1940-es tökéletes Apollinaire-összesre gondol. Amit csak akkor nem értékelhet valaki, ha annyira sötét, mint a lónyugtatózott Monique egy elfüggönyözött lakókocsi padlóján heverve.

Belekapnak ezek mindenbe

Faludy nemcsak Villont, hanem Heine Németországát szintén szabadon költötte át, 1937-ben, „bunkónak a hitlerizmus ellen”, ahogyan maga írja. Heinét Villonhoz hasonlóan aktualizálta, olyan képekkel, mint „az ordítozó Vezér”, a „pattogó csizmák”, „felemelt karú egyenruhák”, és háttérzenének mehet a Waiting for the Worms a Pink Floydnak A falából. Lássuk erről Horváth Béla olvasatát: „Az egyik, Faludy György írt valaha egy monstruózus költeményt, egy egész kötetnyit, ezzel a címmel, >>Németország<<, s volt mersze ezt a szörnyűséget elnevezni Heine művének! Ehhez volt bátorsága, de azt már nem merte megtenni, hogy Magyarországon nyomassa ki. Elvégre arra még a fölületesebb kritika is rájött volna, hogy Heine sohase írta ezt a tehetségtelen gyalázkodást. Tehát Kolozsvárt jelent meg ez a könyv, a román időben, egy kommunista kiadónál.”

Kommunista és zsidó összekeverve, a recept több hozzávalót nem ír, így Horváth nyugodtan hagyhatta volna kelni a tésztát az asztalon, de ő még azzal is elbüszkélkedik, hogy ő volt, aki Faludy „tűrhetetlenül rossz verseit” a Szép Szónál visszadobta, „mert akkor igazán ügyeltünk arra, hogy illetéktelen merénylők ne lopakodhassanak a magyar irodalom jelesei közé.” Szinte látjuk magunk előtt merénylőként a magyar irodalom mezítlábas fedijanját, a zoknit sosem hordó Faludyt, ahogy levélbombaként Marokkóból hazaküldi Óda a magyar nyelvhez című csodáját, amivel a kötetben szerepelt.

Tehetségtelen nyammogók, akiket csak szívós szolidaritásuk jellemez

Hogy jön ahhoz egy zsidó, hogy ódázzon itten a magyar nyelvhez? Úgy érthetetlen ez, mint amikor Didier Drogba először rúgott kapura Oliver Khannak. Hát hogy jön ahhoz? „Azt hitték, hogy ezt nem fogjuk szóvá tenni?”

„Nem, ez valóban tűrhetetlen, hogy a Mai Magyar Költők több mint negyedrésze ezek közül kerüljön ki, e tehetségtelen nyammogók közül, kiket csak szívós szolidaritásuk jellemez, a visszatetsző erőlködés, hogy egymást költővé avassák.”A körbenyalás példájául meg azt hozza fel, hogy Vas Istvánról azt írják a bevezető bemutatásban, heroikus, holott nincs a nevében se duplavé, se duplaes, miként a hamvait sem államtitkárok tatyójában tárolják. „Hol ez a heroizmus? Miben volt heroikus ez a költőcske, mondják meg nekem! Ez a dünnyögő hunyászkodás lenne heroizmus? Ha a slemilség heroizmus, akkor ez a költő valóban hős, dehát ott még nem vagyunk, hogy egy irodalmi slemil oktassa a magyar költőket hősiességre.”

Hát igen, a slemil, mármint jiddisül kétbalkezes Vas István valóban nem az a tölgyfalombokkal ékesített vaskeresztes hős volt, akikkel Horváth Béla 1945-ben majd együtt futott Bajorország felé. Sőt, a „romantikus hivatalnokköltő”, ahogy Térey nevezi Vast, ekkora, 1942-re már többször kísérelt meg öngyilkosságot, miután meghalt első felesége, aki Kassák nevelt lánya volt, majd a zsidótörvények miatt állását vesztette, és végül behívták munkaszolgálatra. Hát tényleg balfasz, aki ezek után se tudta rendesen megölni magát, arról nem is beszélve, hogy magyar ember nem lesz öngyilkos. De ki beszél itt magyarokról?

Az irodalmi alvilág bújt elő ebben a könyvben

„Az irodalmi alvilág bújt elő ebben a könyvben, leplezetlenül és arcátlanul. Beleékelték magukat a derék magyar költők közé és kihirdették magukról, hogy mind hősök ők és bátrak. Valóban bátorság kell ahhoz, hogy ezt végbevigyék, de hát ez nem irodalmi bátorság (…) Ideje volna megvizsgálni a könyvkiadók üzleti fogásait, ideje volna megtekinteni, kik azok, akik a háttérben tovább folytatják nyomorú játékaikat irodalmunk mérhetetlen kárára.” Áll a nettó feljelentésben, mert itt Horváth már nem is az olvasóhoz beszél, hanem az sajtórendészethez, ügyészséghez, a Médiatanácshoz, a magyarigazsághoz.

„Egyébként is kétes értékű könyv”, mert „hiányoznak belőle olyanok, akik bizonyára több érdemet szereztek irodalmunkban”. És hogy kire gondol a Vigilia recenzense? Mécs Lászlóra, a Vigilia papköltő főszerkesztőjére, derül ki egy másik kritikai észrevételből, amit ugyanebben a számban Justh Béla írt a Mai magyar költőkről. „Talán felesleges hangsúlyozni, hogy nem Mécsnek lett volna szüksége az antológiára – ő megelégszik az 1941-es könyvnapon elért sikerrel, amikor tízezer példány fogyott az Összes verseiből és válogatott verseinek francia kiadásával, melyből három kiadás fogyott el.” Nem is értjük, e kiváló papköltőt miért nem követelik a Nemzeti Alaptantervbe!

Sőt, „Nem értjük a kiváló Vajthó Lászlót”, folytatja immár újra Horváth, „nem értjük őt, miként tűrhette e visszásságokat. Titokzatos dolog ez, de reméljük, hogy az efféle irodalmi titkoknak rövidesen vége szakad, ha egy kissé jobban megvizsgáljuk a könyvkiadás mai módszereit, melyek legélesebben láthatók a Mai Magyar Költők című kiadványban.”

És milyen vizsgálatra gondol? Csak nem körömletépésre? Régen kikísérletezte már ezt az inkvizíció, ugye. Hogy aztán az MSZMP is alkalmazza, mintegy a szombathelyi haladás jegyében.

Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül

Ha a katolikus költőség egyik végén Horváth Béla van, akkor a másik végén Sík Sándor, a magyar katolikusság legnemesebb hagyományainak megtestesítője, mint azt már Radnótinál megírtuk, és aki 1949-től a Vigilia főszerkesztője lett, hogy azt az egyik legszínvonalasabb folyóirattá tegye. A Mai magyar költőket válogató Radnóti Miklós Az irodalom alvilágát olvasva annyira kiborult, hogy Sík Sándornak írt levelében keményen „leférgezte” a feljelentő Horváthot, amiért megírta a magyar irodalom jó eséllyel legaljasabb recenzióját. Radnóti epigrammát is írt Horváthról, Megnyugtatásul címmel:

„Csússz, mássz, lábam alatt, nézd! El se taposlak, - utállak!

Féreg vagy s férget irtani undorodom.”

Radnótit és a többi megtámadott költőt - a nemsokára már az amerikai hadseregben, harcoló Faludy kivételével - Horváth írása után már hiába próbálta volna bárki is nyugtatgatni. Szinte kivétel nélkül munkaszolgálatba hurcolták őket, a többségük – Vas Istvánt végül Ottlik és felesége bújtatta – odaveszett.

Horváth Béla nem, s róla azóta is sokat hallottunk.

Kábé annyit, mint a szilvás ketchup nemzetközi sikereiről.

Még képet se találtunk róla.