Nem voltunk elég baloldaliak. Ha a magyar leftside (puszi a nyelvhazafiknak) vereséget szenved az országgyűlési választásokon, akkor a vonatkozó párt aktuális vezetői általában ezzel a bonyolult konklúzióval magyarázzák a kudarcot, hogy a „Napos idő kinek kedvez a voksolás napján?” című óceánmély vitával ne súlyosbítsuk a problémát. Na tehát ez hozzávetőleg annyira árnyalt válasz, mint atombombát pattintani a csajunk mellére, ha nem hozza ágyba a reggeli sört. Mindeközben ritkán kerül szóba, milyen is a társadalom, ha igazságos. John Rawls megpróbált segíteni, ezért emlékezünk Az igazságosság elmélete című munkájára.

Csunderlik Péter-Pető Péter

„Az erkölcsi törvény úgy ragyog fölöttünk, mint a csillagos égboltozat” – jegyezte meg Immanuel Kant, pedig információink szerint meg sem nyitotta azt az e-mailt, amelyben arról értesítették: a dohányiparban mozgó cégek egyikének számítógépén írták a trafiktörvény tervezetét. Ezt nevezzük nemzeti együttműködésnek. Persze Lázár János nem is kantiánusként vált ismertté. Amúgy nem véletlen, hogy éppen a korszakos filozófust, az esztétika és a deuer atyját citáltuk bemelegítésképpen, ha már Détári tréner elfelejtett átmozgatni minket: Rawls maga ismeri el, hogy hatással volt rá a német idealista. Talán részben ennek is köszönhető, hogy az amerikai gondolkodó a XX. századi politikai filozófia Lionel Messije lett. De nem azért, mert melegítőben dekázott tortaszeletekkel.

Az 1921-ben született SZTK-keretes amerikai zseni fő műve Az igazságosság elmélete (A Theory of Justice), amit kötelező olvasmánnyá kellene tenni a pártbalépéskor a 100 szarvaspörköltrecept helyett, hogy esetleg Berki Krisztián partiarc is visszatekerje a David Guetta cd-t, mielőtt kiváltja az MSZP-kártyát. Mert lehet társadalmi igazságosságról referálni olyan gyakorisággal, ahogyan Hajdú Péter rokkanthelyre parkol, csak nem árt, ha van némi elképzelésünk arról, mit is szeretnénk ezzel mondani.

A „Mindent ingyen mindenkinek!” című szakpolitikai program ugyanis jól mutat a plakátokon, csak éppen harminc perc alatt változtatja Balatonnal spékelt Kalahári-sivataggá az országot, amelyben háromszáz szőke szüzet kérnek az utolsó plazmatévéért. Kapitalizmus ugyanis van, és egy ötvenes asszonnyal ellentétben nem bukik orra egy Habony Árpi-hasrúgástól.

De milyen az igazságos?

Rawls, napjaink progresszív baloldali - csak a provokáció miatt: balliberális -eszméinek egyik atyja a nemzetközi baloldal (Vigyázz, Békemenet, több száz oldal!) legfontosabb könyveinek egyikét írta meg (Átnyálaztuk a listát oda és vissza, de a 100 napos programot nem találtuk meg, csak egy Kiss Péter-matricát.) Hogy epikus mondattal vezessük be a lényeget: „A jól berendezett emberi egyesülésnek az igazságosság közös felfogása az alapokmánya.”

Nem csoda, hogy erre felé kapirgált, mert konkrétan akkor kezdett filozofálni az egyetemen, amikor a nácik lerohanták Lengyelországot. Ha nem is ezért, de új társadalmiszerződés-elméletet dolgozott ki, ami a Locke és Rousseau képviselte hagyományhoz illeszthető. Azaz nem Campanella 1602-ben papírra vetett, A Napvárosban bemutatott utópiájához ragasztható. Ezt csak azért keverjük ide, hogy idézhessük: „Azt vallják, hogy nagy romlottság uralkodik a világban, s hogy az emberek bolond módra nem az értelem szerint kormányozzák magukat, meg hogy a jók szenvednek, és a hitványok uralkodnak.” (E kurvára fölösleges exkurzust nyilván nem azért tettük, mert a helyzet szart se változott röpke 500 év alatt, hanem mert kihagyhatatlan volt, mint a Let It Be a Beatles-best DVD-ről.)

Hogy végre Rawls kapja a főszerepet: „Ahogy a gondolatrendszereknek az igazság, a társadalmi intézményeknek az igazságosság a legfontosabb erénye.” Angolul csak mert szép: „Justice is the first virtue of social institutions.” Azt meg, ugye, Kanttól tudjuk: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Például ezért tanulnak az emberek bosnyákul.

Persze lassan elindulunk a lényeg felé is, s a műhöz méltatlan módon egyszerűsítünk. Azaz: milyen az igazságos? Rawls modelltársadalmat alkotott meg: kiindulópontot ad, s közösen döntjük el, odaállunk-e a rajtvonalra. Mármint önkéntes szövetséget képzeljünk el, amelyet úgy kötünk, hogy mindannyian elfogadjuk az alapvető elveket. Rawls szerint ehhez azt fontos tisztázni: mindenkinek joga van az alapvető és egyenlő szabadsághoz, amely összefér mások hasonló jogával. (Nyugi, kötelességei is vannak mindenkinek.) Csak mintegy figyelmeztetésként: „Az igazságosság által biztosított jogok nem lehetnek a politikai alkudozás vagy a társadalmi érdekek számolgatásának tárgyai.”

A másik direktíva, amelyért akár szabadidőnket is feláldozzuk, azt rögzíti: a társadalmi egyenlőtlenségek annyiban engedhetők meg, amennyiben ésszerűen elvárható, hogy mindenki előnyére válnak, s mindenki előtt nyitva áll az út a hivatalszerzésre. Azaz: méltányosságként felfogott igazságosságot ajánl. Ja, és a bizonytalan szavazóknak üzeni: „Az igazságtalanságba csak akkor törődhetünk bele, ha ezt még nagyobb igazságtalanság elkerülése teszi szükségessé.”

A tudatlanság fátyla

A legfontosabb kérdés: miként juthatunk egyezségre, ha biztosan tudjuk, hogy egyenlőtlenségek vannak a társadalomban? Rawls azt mondja, hogy a döntésnél kell egyenlőnek lennünk, azaz a „tudatlanság fátyla” mögött kell határoznunk. Ez nem valami olyasmi, mint a zagyvagyulafaktor, nem is egy szecessziós hasisálom, bármennyire is úgy hangzik, hanem egy elképzelt szituáció, amelyben az ember nem tudja, milyen társadalmi helyzetbe kerül majd. Ennek nyomán nyilván csak akkor bólint rá az egyezségre, ha az elképzelhető legrosszabb opció is elfogadható, azaz méltányos. Rawsl ötlete egyszerűbb, mint a Győzike Show: két testvér hogyan felezhet el igazságosan egy csokoládét? (Az „igazságosan vagy testvériesen?” poént most tegyük félre.) Az egyik töri ketté, a másik pedig választ, melyik szeletet kéri. Így az osztónak jól felfogott érdeke, hogy törése minél jobban közelítsen az egyenlőséghez, mert egy félresikerült 1:9-es felezésnél coki, neki marad a kisebb. És Rawsl erre húzott fel egy egész társadalomfilozófiát.

Mert nem csak egy csokival és két emberrel lehet ezt lejátszani, hanem egy tortával és hat jelentkezővel, vagy akár egy egész ország berendezésével és tízmillió honfitárssal.

Az országberendezésnél alighanem úgy kell megítélni az esetet: a munka és a tehetség révén előre lehessen jutni, azaz van esély és remény. Méghozzá úgy, hogy nem kell valami félkegyelmű párttikár seggét fényesre nyalni.

Ha a tudatlanság fátyla mögül igent intünk, akkor sem tudunk tökéletes rendszert létrehozni. De ha önként veszünk részt mindannyian egy társulásban, amelynek alapelveit méltányosnak fogadjuk el, akkor annyira közel vagyunk az ideálhoz, amennyire csak lehetséges. És most tisztelettel megkérjük téeszigazgatóból lett képviselő-olvasóinkat, hogy ne jöjjenek a „Mínusz tíz centire?” című viccel, amelyet általában akkor sütnek el, amikor a kávés csészékkel és alumíniumkanalakkal egyensúlyozó Marika titkárnő popsijára csapnak.

Most a pihenő kedvéért, amire szükségünk van, mint magyar futballistának három békaugrás után, azon lamentálunk, Zsiga Marcell igent mondana-e a mai Magyarország viszonyaira a tudatlanság fátyla mögül. Tegyük fel, hogy a borsodi hóhányó ránéz a fantomképre, s azt látja, akad olyan eset, hogy mindenféle teljesítmény nélküli pofa, 40 milkás házhoz és kiemelt pozícióhoz jut, miközben létezik a borsodi zsákfalu cigánysorának az utolsó háza, amelybe nem jutott el a hír, hogy 47 ezer forintból meg lehet élni, pedig akkor tudnák, már csak havi pár tízezret kell előkeríteniük a boldogsághoz. Erre a sziluettre aligha bökne rá Zsiga, mert nem lehetne biztos benne, hogy emberhez méltó életet nyer. Mert hát ha rossz a sorsolása, akkor a putriban köt ki, s ki sem talál soha a faluból. Még egy segg sincs, amelyet polírozni lehetne. Ennek nyomán - már ha elfogadjuk Rawls elméletét - aligha nevezhetjük igazságosnak a mai rendet, s talán nem lenne hülyeség óvatosabban páváskodni minden narancssárga zseninek. Ha alázatból és humanizmusból nem megy, akkor legalább óvatosságból illene, mert a kockának van egy hülye szokása: olykor megfordul. Erről majd Julius Ceasar referál a következő órán.

Akárhogy is, számunkra nehezen érthető, miért nem tanúsítható némi megértés a kevésbé szerencsések iránt, hiszen: „A szerkezet különféle társadalmi helyzeteket kínál, és a politikai rendszer, valamint a gazdasági és társadalmi körülmények részben meghatározzák az ezekbe beleszülető embereknek az élettel kapcsolatos várakozásait.”

Naná. Ezerszer leírt példánk az értetlenek kedvéért. Fölfoghatatlan a fórja annak a kölyöknek, akinek szüleihez az amcsi nagykövet jön át vacsizni, s a társaság angolul és franciául vitatkozik a Le Monde és a Népszabi vezércikkéről a könyvtárszobában, azzal szemben, akinek a faterja a postást üldözi a városban, hogy a szociális segélyek kifizetésének első napján adja oda az adagját, mert kenyeret kell venni a viskóban fázó srácának.

Nyilván Jean-Michel Jarre-nak is nehéz volt a felvételi a párizsi zeneművészeti konziba, hogy az apja egy három Oscar-díjas zeneszerző, és otthon több zongora volt, mint páfrány.

Ez egyszerűen nem igazságos, mert a születés helye és ideje eldönti, meddig juthat a kicsi, még ha beledöglik is a munkába, s legyen bár oly ragyogó elme, amilyen ritkán születik. Nem magyarázzuk túl, mert Ady Endre segít: „Koldus, rossz álmú zsellér ébred, / Lompos, bús kutya csahol. / Az egész táj vad fájdalom / S a gróf mulat valahol.”

Mielőtt ideérnének a Szűrös-barát, ügynökrejtegető antikommunisták, valamint a szocdemeknek öltözött freebulit mindenkinek aktivisták, szólunk: nem kell padlássöpréssel spékelt egyenlőséget vizionálni. Rawls elismeri, hogy a demokratikus politikai rendszerekben az egyenlőtlenségek léteznek. (A differencia teljes eltüntetése már csak azért sem cél, mert akkor nem kapna jutalmat az érdem. Ez pedig romláshoz vezetne.) Az amerikai így fogalmaz: „Az, hogy egyesek kevesebbet kapjanak, mások boldogulása érdekében, lehet célszerű, de nem lehet igazságos. Az viszont nem igazságtalan, ha egyesek azzal a feltétellel jutnak másoknál nagyobb előnyökhöz, hogy ez javít a kevésbé szerencsések helyzetén.” Mert az előnyöket úgy kell elosztani, hogy minden érdekelt számára, beleértve a kevésbé jó helyzetűeket is, vonzó legyen az együttműködés, s abban hiszünk: a kooperáció rendszerének létrehozása nélkül egyikünknek sem lenne elfogadható élete.

Merthogy ez a cél, nem pedig Fásy Ádám aranylemeze. Főként vicces, ha olyanok nemzeteznek, akik tagadják a társadalmi szolidaritás lényegét, mert ha az egyén a maximum, akkor a nemzet épp akkora őrültség, mint a társadalom. Mindenesetre Rawls a demokratikus egyenlőség felé halad, hiszen az egyenlőségi szempontoknak prioritást kell adni a gazdaságiakkal szemben. (Könyvében főként a haszonelvűséggel veti össze rendszerét.)

Mert – ezt nem győzzük ismételni, akár Keresztes Ildikó a sírós jelenetet - az egésznek akkor van értelme, ha van esély.

Rawls szerint a gazdasági rendszernek a jövedelemkülönbségek minimalizálására kell törekednie vagy a leghátrányosabb helyzetű osztály jövedelmét és vagyonát a lehető legmagasabb szintre kell hoznia. Itt van tehát köztünk a maximum-kritérium: a lehető legnagyobb legkisebb elérésének az elve.

Aztán újraolvassuk majd a munkát, hogy Simicska Lajos hatalmának növelése mint közösségi cél hová sorolható, mert első körben nem leltünk rá.

És hát még…

Lényegében lehetetlen tizenakárhányezer karakterben összefoglalni a 2 432 629 karakteres opuszt. (Amatőr karakterszámlálók kedvéért: csak tipp.) Rawls megejtő részletességgel referál a problémákról, intézményeket és elveket elemez, érveket vet össze, filozófiatörténeti maximumot ír. Nem tudunk mást tenni, csak, amit Szerb Antal irodalomtörténetével: ajánlani. Aki teheti, s akit érdekel, miféle az igazságosság: olvassa el. (És aztán jöhetnek a kommunitárius kritikusok, mint például Michael Sandel, a tehermentes én, meg hogy az egyén kiteljesedhet-e közösség nélkül.)

Már csak az olyan erős meghatározásokért is, mint például az, ami az intézmények igazságosságáról szól: „Egy intézmény akkor igazságos, ha az alapvető jogok és kötelességek kijelölésében nincs a személyek között önkényes megkülönböztetés, s ha szabályai megfelelő egyensúlyt teremtenek a társadalmi élet előnyeiért versengő igények között.” Hozzáteszi: nem számít mennyire hatékonyak vagy fejlettek ezek, meg kell reformálnunk vagy el kell törölnünk azokat, ha igazságtalanok.

Hát ezért nehéz kommentálni mindenféle Lex Borkait és Muppet-showra hajazó törvényhozási komédiát.

Ám Rawls könyvét van miért olvasni. Természetesen voltak kritikusai, nem is kevesen, ő maga is törekedett a pontosításra. Később elismerte, idealista cél azt remélni, hogy mindenki együttműködik. Ilyen nincs. Volt disputa arról is, mennyire közösségelvű az elmélet, miként hagyja oda az individualizmust, hol helyezkedik el a libertáriusokhoz képest. A Politikai szabadelvűségben maga írja „Az igazságosság elméletének kifejtésekor abból indulunk ki, hogy az alapelveket implicit módon tartalmazza a demokratikus társadalom nyilvánossága. Vagyis a politikáról gondolkozó és vitázó polgárok a társadalmi rendet nem a természet rendjéből, vallási vagy arisztokratikus rezsimek hagyományából eredeztetik.” Az igazságosság alapelvei tehát olyan normák, amelyeket a modern demokráciák polgárai fogadnának el.

Mi, a részünkről szívesen. Pláne tőle. Paul Weithman, a Notre Dame Egyetem oktatója a The Review of Politicsban megjelent dolgozata konklúziójában azt rögzíti: Rawls nagyszerű embereket sarkallt nagyszerű munkára, de nehéz azt hinni, hogy bármelyikük nagyszerűbb filozófus volt, mint Rawls, s nehéz azt hinni, hogy bármelyikük is jobb ember volt, mint Rawls.

Szóval nem árt elolvasni, mielőtt újra balra fordulunk. Már csak azért is, hogy megértsük azt az üzenetet, amelyet Bálint György, a baloldali publicisztika emblematikus alakja így foglalt össze röviden: „Legyetek igazságosak, ne mérjetek egyenlő mércével!”

Lehet érteni és félreérteni.

A különvéleményt majd Balsai István csatolja.

Napi kis színesekért lájkolják a Page not found történelmi stúdióblogot a Facebookon