Oscar Wilde, akit sittre küldtek kölcsönös maszturbálásért és anális közösülésért: ő a Jobbik megtestesült álma, a börtönbe zavart meleg, aki amúgy az első költő volt, aki összekapcsolta a művészetet és a showbizniszt. Nem hentergett menedzserrel, producerrel, hanem magát zenésítette meg. Csoda volt ő, az 1890-es évek címszereplője.

Csunderlik Péter–Pető Péter

Az előző rész tartalmából

Jó, ha szilárd az ember

„Kezdem azt hinni, hogy az Isten, amikor az embert teremtette, némileg túlbecsülte saját képességeit” – sóhajtott egyszer Wilde, mert így kerülnek a világra olyan pszichopaták, mint John Sholto Douglas, vagyis Queensberry márki. Egy skót, aki olyan kemény volt, mint Hunyadi főtörzs és a trainspottingos Begbie ötvözete. Rókavadász, lóugrató és egykori amatőr bokszbajnok, Farmville-toplistás játékos. Wilde kedvenc sportja meg a dominózás volt, a futballról pedig azt mondta: „Nem szeretek rúgni, és azt se szeretem, ha engem rúgnak”. Van ennél ratyibb kijelentés? Ezért egy átlag harmadik bében hónapokig lánynéven szólítják az első padban pihenő kollégát.

No igen, ezzel szemben Queensberry márki, a férfi, aki álmából felriadva is reflexből buzizni kezdett, miként felkapott református értelmiségi zsidózni, fennen hangoztatta, hogy „a férfiaknak ébresztőre van szüksége”. Ezért aztán a lovait jobban becsülte, mint a feleségét, akit ütött. Utóbbi tevékenység még ma is menő az úgynevezett igazi férfiak közt, ezért érthetetlen, hogy a közéleti lapok kevés figyelmet szentelnek annak, hogy VVCristofel összeverte VVVeronikát, s tekintsünk el az alkalmi összecsapást megelőző intellektuális kútfúrástól.

De a mi asszonyunk nem hagyta magát, s elvált a márkitól, akinek azután mást kellett kutyakorbáccsal vernie: egyszer még egy minisztert is megkergetett, közben pedig egyik fia öngyilkos lett, de biztos nem azért, mert nem kapott Haribo Quaxit vagy kézzel festett Kinder-figurát.

Mikor Queensberry márki jelentős fáziskéséssel rájött, hogy fasza van a menyasszonynak, Bosie fia Wilde-dal randizik Dukai Regina vagy a sarki bolt szőke pénztárosa helyett, eltiltotta a költőtől. Ha sikerül az akciója, csak használt volna az irodalomnak, ugyanis fia egy fürdőskurvákat megszégyenítő hisztérika volt, aki kifejezetten hátráltatta Wilde-ot az írásban.

Az arisztokrata így figyelmeztette a skacot: „Ha ismét elkaplak azzal az emberrel, olyan nyilvános botrányt csapok, amelyről nem is álmodsz.” Wilde-nak pedig zöldségcsokrot vitt a színházba a komoly férfiaknak szánt komédia, a Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember bemutatójára, melyen ugyanekkor a walesi herceg pecsenyepirosra tapsolta tenyerét, továbbá a márki a fenyegetéssel egy időben látogatni kezdte az író éttermeit a City Gyrostól a Savoyig. Fia azonban sokáig csak leviccesemberkézte cilinderes, pofaszakállas, atlétás apját, s ugyanúgy elvolt a haverokkal a helyi Mika Tivadar Mulatókban.

Döngött a láb, táncolva, csúszva, holdfényben reszketett az utca

Ám Queensberry márki nem nyugodott, sőt, egyre csak dagadt az a bizonyos ér a homlokán. Két napig sörözött a Vittulában, majd miután telebuzizta a korsót, 1895. február 18-án átsétált Wilde klubjába, az Albamerle-be, és a portással egy kártyára írt üzenetet küldetett a haját simítgató, fröccsöző írónak, ezzel a szöveggel: „Oscar Wilde-nak, a szomdomita pózőrnek”.

Az nem szomdomita, hanem szodomita, és ez az elírás csak egy fokkal kevésbé cinkes, mint amikor Pörzse Sándor a parlamentben Juliskázni kezdett, az útelágaeázódást meg veri.  Mindenesetre ez a levél három pert eredményezett gyorsan egymás után, ami rekordsebességgel zúzta tönkre Oscar Wilde addig megkomponált musicaléletét, s nem volt az a Magyar György, aki hirtelen kisegíthette volna.

A gyalázkodó levelezőlappal ugyanis már volt tárgyi bizonyíték, hogy Wilde-ot lebuzizták, és mivel Bosie-t haragvó apja kitagadta az örökségből, a rózsaajkú fiú, akinek szintén zavar volt a fejében, rábeszélte Oscart, hogy indítson pert rágalmazásért: úgyis megnyerik. Oscar Wilde egy érinthetetlen celeb, nem perui drogcsempész, úgyhogy végbélvizsgálat nem lesz, meg amúgy se verte meg a Damu nőjét. Aztán majd a kártérítésből finanszíroznak egy európai körutat vagy két hétig szívnak hasist Algírban, hogy ha le nem rángatják őket a Cocktogonon valami night klubba, ahol félmilkáért ihatnak egy kőbányai lájtot.

Az író, aki állította, hogy a jövő a dandyké és „a divathősök fogják kormányozni a világot”, elhitte, hogy legsikeresebb színpadi szerzőként valóban minden tekintetben „védett”, úgyhogy feljelentést tett. Alighanem ez volt az irodalomtörténet legostobább lépése, aminél csak az volt butább, hogy ügyvédjének becsületszavát adta: tényleg nem homoszexuális. Mintha Szijjártó Péter azt állítaná: mindig igazat mondott.

„Nem látok más megoldást, mint a per. Tönkreteszi az életemet ez az ember. Az elefántcsonttornyot szorongatja a szenny. A fövenyen kiontott életem.”

Qeensberry márkit 1895. március 2-án letartóztatták rágalmazásért, majd óvadék ellenében szabadon engedték, és egy hónappal később, április 3-án megkezdődött, az első per az Old Bailey-ben, ami nem egy tömény, hanem a központi büntetőbíróság épülete. Ekkor még Oscar Wilde volt a felperes.

Szóltam a kedveshez simulva, hullával táncol itt a hulla

Gyorsan megfordult azonban kettejük helyi értéke, ugyanis Queensberry védője, Edward Carson királyi tanácsos, egy igazi horrorfilmkarakter volt. Egyszemélyes Addams Family, Wilde korábbi iskolatársa a dublini Trinity College-ban, s megszerezte Wilde zsarolók kezére jutott szerelmes levelét Bosie „csókok őrületére teremtődött ajkaihoz”, és miután felolvasta, megkérdezte: „Ez egy hétköznapi levél?”, mire Wilde: „Minden, amit írok, rendkívüli!”

Itt ugyan a szellemes Wilde még tapsot kapott, de lényegében ettől kezdve már ő volt a vádlott. Kezdetben fölényesen, ide-oda kikacsintva reagált le minden kérdést, azonban ő is komorodni kezdett, mikor Carson egy sor fiatal férfi, olykor fiú, többnyire inasok, kocsisok nevét olvasta föl, akikkel a költő kapcsolatba került. És becsületszavunk, hogy Elton John és az Oroszlánkirály nem volt rajta a listán.

Wilde mindig tagadott, de mégis elcsúszott: mikor megkérdezték, hogy megcsókolt-e egy bizonyos tizenhat éves inast, azt felelte: „Á dehogy. Különösen közönséges fiú volt, és sajnos rendkívül ronda.” Mire lecsapott Queensberry ügyvédje: „Ez volt az oka annak, hogy nem csókolta meg?” És hiába próbált makacskodva handabandázni Wilde, Carson újra és újra feltette a kérdést: „Miért említette a rondaságát? Miért?”

(Nem tartozik a perhez, de azért egy pillanatra elgondolkodtunk, hogy kiket és miért csókoltunk meg pályafutásunk során, aztán olyan mély szolidaritást éreztünk, mint  a Hókefélke című pornómesében a sor végére maradt törp iránt.)

És Carson újabb neveket sorolt föl: férfiprostituáltakét, akik választhattak a börtön vagy a tanúskodás között, őket mind boxerkemény magánkopók hajtották föl, dájhárdformában gallopozó Bruce Willisek, mert a márki velük dolgoztatott, nem vicces ajánlókat író Pesti Est-munkatársakkal, és Budáról Pestre szorult Key Account Managerekkel. Wilde ügyvédje hamar feladta, visszavonta a vádat. Kimondták, hogy Queensberry márki nem bűnös. Ugyanakkor Wilde-ról lényegében bebizonyosodott, hogy homoszexuális.

De ő a hegedűt merengve követte és ment a terembe

Hiába a két év kényszermunka lehetősége, Wilde mégsem menekült London – Dover – Calais – Párizs – útvonalon, hogy aztán élete végéig jól takaró bukósisakban Dakar-rallyzzon, mert sohasem szeretett futni, gyűlölt izzadni. Tehát még egy nyári kefélést is kétszer meggondolt, mielőtt belefogott.

Fél hétkor le is tartóztatták a Cadogan Hotelben, „joga van”, ta-ta-ta, és míg a mondatot befejezték a rendőrök, ezalatt a külvárosban két embert öltek – tehetnénk hozzá friderikuszi hatásvadászattal.

Wilde letartóztatását rettenetes kárörvendéssel fogadta a londoni sajtó, akár mi az egyszeri  plagizáló elnök bukását. Wilde „szerencsétlen helyzete úgy tűnik felszabadított egy sor felhalmozott sértettséget a sikeres színpadi íróval szemben”, hogy idézzük a Híres bűneseteket és pereket, mert Dr. Oetker Pástétomok és aszpikos finomságok című munkájában semmit sem találtunk az ügyről.

Oscar Wilde könyveit levették a boltok polcairól, darabjai lekerültek a színházak műsoráról, ahol kint volt a neve, leragasztották, a lehetőségeinél mindig többet költő költő otthonában pedig menten végrehajtók jelentek meg, még a gyerekei játékait is elárverezték, gyorsabban, mint ahogy közgázos gólyalányt hívnak meg italra a fehérpólós izomtiborok a Bed Beachen.

„A kigúnyolt, kirekesztett és csődbe jutott Oscar Wilde teljesen tönkrement, mielőtt a pere elkezdődött volna”, narrálja nekünk Helyey László.

Mint drótláb, mely bicegve pompáz, ez a sok árva, vézna csontváz

Oscar Wilde az április 26-án kezdődött második perben már vádlottként ült az Old Bailey-ben, a homoszexualitás vádja mellett kimondva-kimondatlanul pederasztiával gyanúsították, ami felnőtt férfi és kamaszfiúk közti homoszexuális kapcsolatot jelent. Mármint, hogy kiverette markukat tartó, csóró inasokkal.

Ha nem is volt semmi durvulás, ennyi már ért kényszermunkát egy olyan társadalomban, amely simán küldött a szénbányába 12 éveseket is, mert még nem érintették meg az Amnesty International gyerekmunka-klipjei, s szart se tudott az alternatív energiaforrásokról.

Ekkor Wilde már nem nagyképűsködött, sápadtan, nagyokat nyelve tagadott, azt állította, hogy az egész zsarolók koholmánya, a közvetett bizonyítékokat pedig, mint Wilde verseiben az „én vagyok a szerelem, amely nem mondhatja meg nevét”, a klasszikus görög mester-tanítvány, tisztán lelki, platonikus férfiszerelemmel magyarázta, beszélt Dávidról és Jonatánról, a fiúkhoz szonettet író Michelangelóról. És csak az időkorlát akadályozta meg, hogy a nutellás kenyeret szóba hozza.

Olyan hatásos beszédet mondott az „erotomán kéjelgő”, hogy ez megmentette a második perben. Az esküdtek, akik között felülreprezentáltak volta a Pet Shop Boys-rajongók, nem tudtak döntésre jutni, a grémium  feloszlott, és május 1-én Wilde-ot óvadék ellenében szabadon engedték, de egy szállodába se fogadták be.

Aztán a dal sikoltva áradt, a táncos is halálra fáradt

Az új esküdtszék azonban bűnösnek találta a harmadik perben, miután férfiprostituáltak tanúsították, hogy Wilde-dal közösültek, ezért 1895. május 25-én két év kényszermunkára ítélték homoszexualizmusért. „Éveket élhetsz anélkül, hogy igazán élnél, aztán egyszer az egész élet belesűrűsödik egyetlen órába”, írta, és ezt érezhette az ananászfrizurás Wilde, mikor a bíró őt „a legrémesebb fajtának” nevezte, és a lehető legsúlyosabb ítélet kihirdetéskor hozzátette: „ilyen esetekben ez a büntetés egyáltalán nem elegendő”. Mi lett volna, ha az ernyedt Wilde az Én kicsi pónimra ránt rá egy EU-konform játszótéren?

A readingi fegyházban két évet raboskodott, az ottani munkáért szabadulásakor az angol államtól fél fontot kapott, ami nem fedezte az eztán kellő csodahajfestéket, a dandyköltő ugyanis megőszült és a feje búbján kopaszodni kezdett, úgyhogy komolyan írhatta a börtönben a De profundis-t, a mélyből kiáltokot, és utóbb a Readingi fegyház balladáját, talán leghíresebb költeményét a kalapácsütéses rímeivel. Ezt börtönazonosítóján, a C.3.3. nicknéven tette közzé.

Mikor kiengedték, gyermekei már „Holland” néven tanultak egy németországi internátusban, szegény felesége, aki Mónika és Joshi Barat unszolására sem vált el tőle, Wilde szabadulása után nem sokkal halt meg, még 1897-ben. Egy rövidke felmelegítés után, Bosie is elhagyta az írót, aki ezután élete hátralévő részében külföldön élt, a börtönben megrendült egészségével, teljesen elszegényedve, Sebastian Melmoth néven, mintegy utalva arra, hogy a hitével coming outoló, és ezért fiatalon mártírhalált halt Szent Sebestyén a melegek nem-hivatalos védőszentje.

Mire beköszöntött az új század, a modernizmus, melynek előfutára volt, már régen zálogházban volt az a Berkeley Aranymedál, amit még oxfordi diákként nyert első nagy költészeti versenyén.

„Erőmön felül haldoklom”, írta egyik utolsó levelében.

1900. november 30-án, Párizsban halt meg, szállodában, egy nappal azután, hogy katolikus hitre tért.

Utolsó mondata állítólag az volt, bár az állítólaggal kezdődő mondatok sohasem igazak, hogy végignézett vörös, virágmintás szobáján és „Gyűlölöm ezt a tapétát. Egyikünknek mennie kell.” Ezenkívül még az volt nagy fájdalma a fülszaggatás mellett, hogy Goethe sohasem olvashatta a Dorian Grayt.

A Pére Lachaise-ben nyugvó Oscar Wilde-dal az angol közönség legjobb színpadi szerzőjét vesztette el. Queensberry ugyanezen évben halt meg, üldözési mániásként. Azt képzelte, Wilde barátai üldözik.

Wilde, Queensberry, az angol közönség. Mexikói felállás: mindenki lelőtte a másikat.

Ezért tényleg megérte. Jó lecke lenne ez a fröcsögve buzizó márki hazai elvbarátainak, ha olvasnának.

De ők inkább parlamenti beadványokat fogalmaznak.