Oscar Wilde, akit sittre küldtek kölcsönös maszturbálásért és anális közösülésért:  ő a Jobbik megtestesült álma, a börtönbe zavart meleg, aki amúgy az első költő volt, aki összekapcsolta a művészetet és a showbizniszt. Nem hentergett menedzserrel, producerrel, hanem magát zenésítette meg. Csoda volt ő, az 1890-es évek címszereplője.

Csunderlik Péter–Pető Péter

Ha minden évtizednek van címszereplője, akkor az 1890-es éveké Oscar Wilde volt. (Szövegtestbe ágyazott magyarázó lábjegyzet homofób hazafiknak: Wass Albert csak 1908-ban született.)

„Életem két nagy fordulópontja az volt, amikor apám Oxfordba, illetve amikor a társadalom a börtönbe küldött” – írta a szíves bocsos tollkészletével az ír színpadi író és szellemes ember, ahogyan mai londoni emléktábláján áll. Egyébként olyan más klasszikusokkal együtt, mint az: „A világ színpad ugyan, de a darabnak rossz a szereposztása."

Ezt még a legjobban öltözött drámaíróként szövegezte meg, de aztán még inkább így gondolhatta, mikor kicsivel később már rövidre nyírt hajjal, elgyengülve, fülgyulladással kellett a readingi fegyházban követ törnie, ahova két évre zárták, míg nála kevésbé szellemesebb emberek már akkor is kormányszóvivőként vigyorogtak, teljes biztonságban, minden káros, önálló gondolattól mentesen, azaz a Balatonban se keressünk mélytengeri kardhalat.

A nevem SP, srácok, hé, a szoba nem tőlem meleg

A liliomkezű Oscar Wilde-ot nem adócsalásért vagy ittas gázolásért ítélték kétévnyi kőtörésre, hanem homoszexualitásért, kölcsönös maszturbálásért, anális közösülésért. Vagy évszázada már, hogy Wilde beteljesítette a Jobbik soraiban föltűnő heteroszexuális ideálok álmát: börtönbe ment, mert farkat vert.

Bűnét akkor még szodómiának hívták, mert így biblikusabb, és olyan förtelmesen elrettentő, hogy ha csak meghalljuk, már összerándul a segglyukunk, mintha citromlevelet csepegtettek volna belé, hogy aztán celebbuliból csent kokalevéllel töröljék ki.

„Védekezz az AIDS ellen, rekeszd ki a buzikat”, pöndörödik az ELTE egyik fiúvécéjében, amit vagy egy jobbikos szakos hallgatói érdekképviselő firkanthatott föl vagy egy nyolcvanas évekből idetévedt amerikai neokon, de melegbüszkeségileg hasonló színvonalon állt az oly sok nosztalgiával emlegetett viktoriánus Anglia a ködös Londonban, ami Wilde szerint azóta ködös, mióta az impresszionista festők megfestették annak.

Persze, sok szakállas úr, parókás bíró és anglikán pap még így sem érezhette magát biztonságban a szigeten, hogy Wilde-ot börtönbe zárták, hiszen nem olyan nagy Nagy-Britannia, hogy el lehessen futni, ha Isten keze megszalad, és nagyobb tűzesőt küld a meleg Wilde-ra.

Akit minap még imádtak, kézről kézre adtak. Úgy beszéltek példátlan sikerű színdarabjairól, mint ma az HBO-sorozatokról, mi több, minden nap posztolt róla a Comment.com, de a botrány, hogy Wilde homoszexuális és péklegényekkel vereti ki magának, akkorát robbant, mint Fluor Tomi gecigránátja. Az ünnepelt szerzőt, rókabundareklámok szereplőjét, kora sztárcelebjét még elítélése előtt úgy ejtette a közönség, mintha csak egy félévig futtatott Csillag születik-győztes lenne. Egy Tabáni Istvánba ojtott Ördög Nóra-magassarkú.

Nos, az élet titka a művészet

Száz éve, a Backstreet Boys előtti időkben egyébként még nem a kereskedelmi csatornák és programigazgatók építették föl a sztárokat, hanem azoknak kellett magukat. Az 1854-1900 közt élt, előbb Dublinban, majd Oxfordban és Londonban működő Oscar Wilde korát megelőzve ismerte fel, hogy „az eredeti öltözködés feltűnőbb, mint az eredeti gondolatok vagy a ragyogó versek”. Szóval a zebrába bugyolált Gáspár Győző legalább akkora gondolkodó, mint Kis János, és még ismertebb is.

Wilde azt akarta, hogy beszéljenek róla, ha kell, akkor piperkőcként, de híres legyen, aztán neve miatt színdarabjainak előadásaira bemenjenek a nézők, így meggazdagodjon, szabad legyen, és végül igazán azt írhasson, amit akar, hogy ne bohózatokból és női magazinokban közölt lakberendezési tanácsadásból, meg napi horoszkópok gyártásából kelljen élnie. Nem valami Morus Tamás-utópiából lépett ki az biztos, mint a méltatlanul elfeledett spatula szó további hanyatlása.

Ő volt az első, aki összekapcsolta a művészetet és a showbizniszt, a költőmarketing új útját  járta. Előadókörutakat tett Amerikában és szerte Európában, gátlástalanul promózta magát, vállig érő ananászhajával, türkizfogantyús sétapálcájával, divatdiktátori megjelenésével népszerűsítette költeményeit, ha csak ránéznek, súgjanak össze: nézd, mekkora művész, el kéne olvasni a verseit is, biztos azok is nagyszerűek, nem csak a ruhái.

Szóval nem az a farmermellényes, autótáskás, golyóstollal dedikáló magyar író volt, hanem a legdrágább hotelekben teknőslevest szürcsölő igazi sztár, illatos papírzsebkendővel: „Az ízlésem a lehető legegyszerűbb. Mindenben beérem a legjobbal”, hirdette Oscar, aki fehér köntösben írta műveit, mert ez is hozzátartozott az imidzshez. Manapság már minden kellék beszerezhető bármelyik Oscar Wilde–boltban, de az akkori pofaszakállas korban ez még egészen unikálisnak számított, és piros-kék magnetikus erővel bírt, valakit vonzott, valakit taszított, valaki istenítette, valaki tizedrangú pojácának tekintette, aki annyival különb csak Tarzantól, hogy nem haverkodik majmokkal.

„Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám!” Igen, ezt nem Kelemen Anna találta ki egy tukánnal a seggében, hanem Oscar Wilde, aki mindenki előtt nevette ki magát, hangosan, mert tudta, hogy a gúny terjed a leggyorsabban.

„Az egyik versem nyomdai levonatát javítottam. A délelőtti munka eredménye az lett, hogy kihúztam egy vesszőt. Egész délután dolgoztam, ennek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam ugyanazt a vesszőt.” Ilyenek voltak a léha, nyegle, dandy pózai, melyeket a tükör előtt komponált chelsea-i otthonában. Nem szopott menedzsert, producert, hanem magát zenésítette meg. Napjai szonettek voltak, és egy kép öregedett helyette a padláson.

A világ a tied, Dorian!

„A zsenimet az életembe oltottam, a műveimbe csak a tehetségem jutott.” Pedig művei is mesteriek, minden verse egy-egy cukrászsütemény, mézzel, mázzal, manduladíszítéssel, kézzel hajtogatott kakaószamurájjal. Meg is fekszi az olvasó gyomrát, ha sokat habzsol belőlük, mert az Oscar Wilde-i esztétikában minden főnévre tizenhat jelző jut. Ajánljuk „Az aranyrózsa barlangja – Anális utalások Oscar Wilde korai költészetében, különös tekintettel az ánuszredőre” című munkát, verseit pedig Kosztolányi fordításában olvassuk, miként fő művét, a dekadencia aranykönyvét, az 1891-es Dorian Gray arcképét is, a lelkét az Ördög oltárhoz szögező, sohasem öregedő, gátlástalan playboyról.

A Dorian Gray, ami Oscar Wilde válasza a just do it egzisztencializmusra, a legjobb regény bőrradírozás és éjjeli arcpakolás mellé, noha a korabeli konzi recenzensek leprás könyvnek tartották, ami egészen biztos jele annak, hogy be kell lovagolni érte a könyvtárba. Írta is Wilde, hogy „azok a könyvek, amelyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, amelyek rámutatnak a világ hitványságára”, de aki továbbra is azt hiszi, hogy Oscar Wilde beteg lélek, olvassa el tiszta meséit, A boldog herceget vagy az Az önző óriást. Előre leszögezzük a Professzorok Batthyány Körének, hogy utóbbiban a „Sok szép virágom van, de mégis a gyerek a legszebb virág” nem a pedofília kontextusában értelmezendő, miként a hároméves unokát sem kell azonnal zárdába vinni, ha megfog egy matchboyt. (Bocs, elütés volt: matchboxot.)

Mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek

„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet”, rögzítette Wilde, és az 1890-es években  utánozni kezdte az éjszakában elmerülő regényhőseit, Dorian Grayt és Luciferét, Lord Henry Wottont, de ehhez még több pénz kellett, ami miatt szellemeskedő vígjátékok sorát írta meg, amivel megvette a kíváncsi közönséget. Az olyanok, mint a Lady Windermere legyezője vagy a Bunbury cselekményükben a Szeszélyes évszakok bohózatainak színvonalán állnak, de szellemeskedő dialógusaik messze kiemelték őket a korabeli darabok közül. „Azt mondják, volt idő, hogy London öt színházában egyszerre játszották darabjait”, írja Szerb Antal, de ma is népszerűek, színdarabjainak pornóváltozata pedig mind letölthető az AssholeFever.com-ról.

Negyvenéves korára egész London Wilde nyeglén szétvetett lábai előtt hevert, és semmi baja nem lett volna, ha nem egy igazi buzifaló fiával kezd szexchatelni Eperfagyi néven az ismert internet-kávézóból.

Én vagyok a szerelem, amely nem mondhatja meg nevét

Bizonyára valami ószövetségi szövegre hivatkozva a viktoriánus Angliában ugyanis büntették a homoszexualitást, az 1885-ös szigorítás óta akár két év börtönnel is. Persze ettől nem lett kevesebb homoszexuális, annál inkább több zsaroló, szóval ez igazán felvilágosult melegpolitika volt, akár a zéró tolerancia a marihuána ellen vagy az alkoholtilalom, sőt, annál is sötétebb, összehasonlíthatatlanul, hiszen az ember sör/bor nélkül csak-csak meglehet (Megjegyzés: a szerzők közt véleménykülönbség alakult ki a kérdésben, így arra kérjük mindenki gyógyszerészét, hogy ha kipróbálja a non-alkoholic mindennapokat, s élettani panaszai lesznek, ne hivatkozzon ránk.), de a természetét nem tagadhatja meg.

Wilde-nak már diákkorától fogva voltak homoszexuális liaisonjai, sőt, Wilde apját is először az anyjának néztük, mikor képeket kerestünk, úgyhogy lehet, ez családi hagyomány volt, miként ír népszokás az, hogy a kisfiúkat kislánynak öltöztették az anyukák, el ne vigyék a tündérek, akiknek fiúk kellettek, Oscarról is maradtak fenn kislányos ruhácskák dagerrotípián.

Ha felnőttkorában nőnek öltözött ópiumos melegbárokban, már nem engedte fotóztatni magát, úgyhogy rólunk se kattintgasson senki fél hatkor az albiban, és akkor most két kókuszgolyóért lehet találgatni, mi történik ott kocsmatúra után.

„A házasság legbiztosabb alapja a kölcsönös félreismerés”, állította Wilde, és felesége valóban benézte. A negyvenhez közelítő dandy művész már két gyerek apja volt, nekik írta csodaszép meséit, mikor bemutatták neki „Dorian Gray földi mását”, a tizenöt évvel fiatalabb oxfordi diákot, „a vörös rózsasziromajkú” Lord Alfred Douglast, becenevén Bosie-t. aki innentől a magát szabadon engedő Wilde múzsája lett. Inkább együtt jártak pasizni szecessziós swinger-klubokba, mintsem, hogy egymással hemperegtek volna, utána szívva az egyiptomi cigarettát, de nevezhetők szerelmespárnak, annyira függtek egymástól.

Csak, mint már utaltunk rá, Bosie apja egy kidobóembereket megszégyenítő buzifaló volt: ez lett Wilde veszte.

Elkapta, mert az akkori trend szerint nem volt normális, amit csinál.

Persze ha most is a melegeket börtönbe irányítani igyekvő Mirkóczki Ádám és pártja világképe a normális, akkor komoly áldozatokat is hoznánk azért, hogy ne soroljanak-e körbe, inkább súlyzóznánk a cellában Wilde-al, meg Faludy-val.

És most a jövő heti folytatásig lehet buzizni: előre, bátrak!

Második rész